Régi ártéri ökogazdálkodók – a pákászok

A folyamszabályozás előtt a mocsaras alföldi ártéri területeken éltek a pákászok. Madarásztak, halásztak, rákokat és egyéb vízi élőlényeket gyűjtöttek. Bent laktak a láp nádasában, könnyen felszedhető, máshol felállítható nádkunyhójukban, családjukkal együtt. Puskájukat és mindent, amit nem maguk állítottak elő, a lápvidékre érkező utasoktól szereztek cserével; pénzt nem nagyon használtak. Remekül ismerték a járást a folyton változó lápban, nádasban, ők kalauzolták át a rászoruló utasokat.

A „baromfiudvarukban” szelídített, pelyhes korától nevelt vadkacsa, vadlúd, ritkábban töröttszárnyú daru, vagy kócsag is élt. Feleségükkel többnyire nem házasodtak össze, templomba nem jártak és gyermekeik is mindent a nádasban tanultak, mert lehetetlenség lett volna onnan az iskolába bejárni.

A pákásztanyák legszebb leírása Herman Ottótól való, Jókai Mór pedig a Lőcsei fehér asszony című regényében izgalmasan írja le a híres ecsedi lápon való átkelést.

Az ártéri gazdálkodást nemcsak pákászok, hanem falusi parasztok is folytattak olyan helyeken, ahol a falu határa az év egy részében víz alatt állt. Itt legelőket alakítottak ki.

A folyamszabályozást követően a mocsarak eltűntek, velük a pákászok, pákásztanyák, madarak és más élőlények százai is. A volt árteret fölművelés alá vonták. Ma már tudjuk, az ártéri gazdálkodás sokkal harmonikusabb, fenntarthatóbb együttélést biztosított a természettel, mint a mai. Uniós támogatásból egyes Tisza-környéki helyeken ma megpróbálják visszahozni a régi ártéri gazdálkodás egyes elemeit.