Az osztrák Trianon

Hogyan alakultak ki 1918 után Ausztria határai, és hogyan élték meg saját „Trianonukat” az osztrákok? Az alábbiakban egy hosszabb tanulmány részletei következnek; az eredeti írás a Tanulmányok között olvasható.

[...] A Monarchiát sújtó büntetés sokkal szigorúbb volt annál, amelyet Németországra mértek, a Reich fennmaradt, de a Monarchiát feldarabolták. Ausztria többet (vagy legalább ugyanannyit) veszített Saint-Germainben, mint Magyarország Trianonban: az Osztrák Császársághoz tartozó területek és népesség több mint háromnegyedét, a németlakta térségek egyharmadát (a szétesés pillanatában mintegy 120 ezer km²-nyi területből 40 ezer km²-t). Bár ez az interpretáció csak akkor állja meg a helyét, ha a német többségű cseh és morva területekkel kapcsolatos igényeket is ide számítjuk. Georges Clemenceau karthágói békéje[1] azt eredményezte, hogy Ausztria lakossága 6,5 millió főre csökkent, 84 ezer km²-re zsugorodott területe a Monarchia volt területének 12%-át tette ki, ahol a nemzeti jövedelem 30%-át állították elő.[2] Legnehezebben azt vette tudomásul az új állam, hogy megszűnt egy többnemzetiségű birodalom központjának lenni. [...]

Ausztria hosszú ideig minden szenvedésért a győztes ellenség hatalomvágyát tette felelőssé. Még 1959-ben is „a bosszúvágy, a tudatlanság, a korlátoltság és az aljas mohóság” művének nevezték a békeszerződést, és csak a hatvanas években kezdődött meg a tényszerű, az előítéletektől szabadulni kívánó kutatás. Az első alapos monográfiát 1966-ban Karl Stadler írta a békeszerződésről,[3] aztán Salzburgban indultak kutatások. 1969-ben Gerald Stourzh már az osztrák függetlenség egyik tartóoszlopaként mutatta be Saint-Germaint. A 60. évfordulót tudományos konferenciával ünnepelte Ausztria (bár az előadások anyagát valamiért csak 10 évvel később publikálták). A kérdéssel kapcsolatos forrásokat még messze nem merítették ki, ráadásul főleg a vezető államférfiak anyagaira koncentrált a kutatás, a bécsi archívumok anyagait pedig a második világháború után sokáig nem rendezték össze.[4]

Részben még ma is az elveszett területek határozzák meg, vagy legalábbis alakítják-árnyalják a közbeszédet.[5] A szabadságpárti Martin Graf, az osztrák nemzetgyűlés harmadik elnöke, azaz a hivatalos Ausztria egyik legfontosabb tisztségviselője 2009 nyarán a népek önrendelkezési jogára hivatkozva népszavazást követelt a „jelenleg” olasz területen található Dél-Tirol számára.[6] Sok osztrák számára a „Civitas fidelissima” [Sopron, a Leghűségesebb Város][7] pedig továbbra is csupán egy „Civitas schwindelissima” [Legszélhámosabb Város].[8] Ugyanakkor Graf kijelentését a kormányzó szocialista-néppárti koalíció képviselői határozottan elutasították és felelőtlennek minősítették, és Sopron státuszát sem vonta kétségbe egyetlen komoly kormányzati-politikai tényező Ausztriában.[9] Mindenesetre egy 2014-ben készült dokumentumfilm Német-Ausztriát nem csupán a Németországgal egyesülni kívánó államként, hanem a németajkúak által lakott Ausztriaként mutatta be, és ezért kifogásolta a dél-tiroli, dél-karintiai és dél-stájerországi területek elvesztése mellett a 3 millió cseh, morva és sziléziai „osztrák” csehszlovák fennhatóság alá kerülését is.[10] 

Útkeresés

Az ismert toposzok szerint az osztrákok életképtelen államát életre ítélték, köztársaságiak nélkül kellett köztársaságot építenie, ráadásul meg kellett tanulnia német helyett német nyelvű osztrákként, majd osztrákként viselkedni – [...] Karl Renner, az első szövetségi kancellár irányításával.[11] Ebben a helyzetben Ausztria előtt három út kínálkozott: a dunai föderáció (ezt a békeszerződés 222. cikkelye is indirekt módon preferálta),[12] az anschluss és az önállóság.[13]

Renner úgy nyilatkozott az anschluss utáni napokban, hogy már 1918 őszének napjaiban felmerült az az alternatíva, hogy az osztrák kérdés esetleges nagynémet megoldása mellett tárgyalásokat kellene kezdeni a szabaddá vált dunai népekkel a kapcsolatok megújításáról (október-november folyamán folyamatosan egyeztettek az utódállamokkal), de akkoriban csupa elutasító választ kaptak a felvetésre. Másodszor az ún. dunai térségi politika elgondolását a nagyhatalmak vetették fel, és azt különböző integrációs tervekben hozták nyilvánosságra. Ausztria a gazdasági nehézségei és külpolitikai izoláltsága miatt természetesen érdeklődéssel fogadott minden hasonló javaslatot. Azonban majdnem húsz éven keresztül csak játszottak ezzel a gondolattal – anélkül, hogy akár egyetlen pozitív lépést tettek volna a megvalósítás irányába. Végül aztán a „nevetséges legitimista intrikák”[14] olyannyira abszurddá tették a kérdést, hogy még a dunai térségi politika legodaadóbb hívei is kénytelenek voltak hátat fordítani ennek az alternatívának.[15]

Azt szokás mondani, hogy Ausztria a világtörténelem első országa, mely polgárai többségének egyértelmű akarata ellenére lett szuverén állam. [...]

Karl Renner 1945-ben azzal indokolta 1918-as politikáját, hogy Ausztria akkori gazdasági helyzetéből, az éhségtől és a munkanélküliségtől való félelemből az egyetlen lehetséges kiutat az Ausztriát egy nagy gazdasági térség részévé avató anschluss nyújtotta.[16] Az 1918. október 31-én született szociáldemokrata párthatározat is azzal a kényszerhelyzettel magyarázta az anschluss igényét, hogy a magára maradt és gazdaságilag életképtelen állam többi nemzete el kíván szakadni, és német területek kerülnek szláv megszállás alá.[17] Tehát az anschluss egyfajta szükségmegoldás[18] volt, november elejéig még mindig csak a második lehetőség a dunai népekkel történő együttműködés mögött.

1918. november 12-én az új osztrák állam megerősítette a Németországhoz való csatlakozás igényét.[19] Ilyen módon „már az első mondatával, amit egyáltalán kimondott, rögtön öngyilkosságot követett el”.[20] [...] 1919. március 2-án titkos német-osztrák jegyzőkönyvet írtak alá az anschluss mielőbbi tető alá hozásáról.[21] Ennek ellenére az anschluss illúziója már 1919 tavaszán elbukott, hiszen még a német kormány részéről sem volt egyöntetű a fogadtatása. 1919. április 16-án Thomas Cunninghame angol ezredes, a bécsi brit katonai misszió vezetője közölte az osztrák kormány összekötőtisztjével, hogy Ausztria csak az anschlussról történő lemondás esetén számíthat kedvező békefeltételekre. Majd május 3-án, illetve 7-én hivatalos jegyzékben ragaszkodott az antant Ausztria függetlenségének fenntartásához. [...]

A monarchiából köztársaságba való átmenet nehézségeit és a „boldog békeidők” utáni kilátástalannak tűnő jövő miatti aggodalmakat jelzi, hogy a húszas évek elején Joseph HaydnGott erhalté”-jének, az osztrák császári himnusznak új, persze nem hivatalos strófája született, amely immár az állam új irányítóit, Rennert és Karl Seitz ideiglenes államfőt és Bécs későbbi sikeres polgármesterét ajánlotta a Mindenható figyelmébe, de – a biztonság kedvéért – Károlyról sem feledkezett meg.[22] [...]

Összességében mind a szociáldemokraták, mind a keresztényszociálisok a köztársaságtól és az anschlusstól várták a kilátástalannak tűnő helyzet érdemi javulását.

Az osztrák békedelegáció stratégiája és tevékenysége

A bécsi kormány tudomásul vette a soknemzetiségű Ausztria felbomlását, ugyanakkor ragaszkodott az osztrák-német tartományokhoz.[23] Azaz nem csupán a Német Köztársasághoz való csatlakozás szándékát rögzítette[24] 1918. november 12-én, hanem a Monarchia minden német nyelvű területét egyesíteni kívánta.[25]  Erről az Ideiglenes Nemzetgyűlés már október 29-én táviratban tájékoztatta Woodrow Wilson amerikai elnököt, majd november 22-én nyilatkozatban erősítették meg ezt az igényt, rögzítve Ausztria államterületének kiterjedését. Karintia és Stájerország egyes részein, Dél-Tirolban, továbbá Csehország, Morvaország és Szilézia német nyelvű területein – bár az ottaniak Renner kifejezett kérésére kinyilvánították a köztársaság iránti lojalitásukat, ünnepélyes belépési nyilatkozatot tettek,[26] külön tartományokat hoztak létre – nem kerülhetett sor választásokra. 3,5 millió német parlamenti képviselet nélkül maradt egy Elzász-Lotaringiánál kétszer nagyobb területen. Hiába hivatkoztak a kor trendjének megfelelően az önrendelkezési jogra, maga Wilson is alapvetően az „érintett népek érdekének” figyelembe vételéről beszélt, és a hagyományos adminisztratív határok megtartása mellett (Ausztria–Csehszlovákia) gazdasági és közlekedéspolitikai megfontolásokon alapuló (klagenfurti medence), illetve stratégiai-politikai követeléseket is kielégítő változtatásoktól (Brenner) sem zárkózott el. [...]

„L’Autriche, c’est ce qui reste”[27]

 Ausztriának szabályos harcot kellett vívnia állami területéért.[28] A határokat ugyanis nagyrészt nem Párizsban jelölték ki, hanem a függetlenné vált államok önhatalmú katonai lépései teremtettek kész helyzetet. Érdekes módon egyedül a karintiai és burgenlandi kérdés dőlt el tárgyalóasztalnál.

Ausztria október 27-én már elismerte hadviselő félként Csehszlovákiát, majd ugyanígy tett az új Államtanács is három nappal később – explicit módon elfogadva a csehszlovák állam függetlenségét.[29] Az instrukciók között hangsúlyos szerepet kap a cseh és morva területekhez való ragaszkodás – a vezető politikusok és a kulturális élet szereplőinek jelentős része ugyanis onnan származott – gyengítve az osztrák tárgyalási pozíciót más határkérdésekben. Német-Csehország és a Szudéta-vidék már október 29−30-án csatlakozott Német-Ausztriához, azonban az enklávék, a német nyelvszigetek ügye már ekkor eldőlt. Ausztria nem tárgyalt a csehekkel, erejéből meddő tiltakozásokra futotta csak. Holott a békedelegáció számára készült instrukciók[30] között ez a kérdés három gépelt oldalt tett ki, szemben a Dél-Tirolnak szentelt egy oldallal, Karintia és Stájerország vitatott területeit pedig csak néhány mondatban említik.[31] A cseh-, morvaországi és sziléziai zárt német terület problémáját külön,[32] az összes többi területi kérdést egy közös jegyzékben[33] válaszolta meg az osztrák delegáció.

A történelmi határokra hivatkozva tehát több mint hárommillió szudétanémettől megtagadták az önrendelkezési jog gyakorlását, ugyanakkor a közlekedési összeköttetésre való tekintettel és „nemzetiségi okokból” csatoltak el Ausztriától területeket. A csehek hivatkozása Közép-Európa stabilitására nagyobb súllyal esett latba, mint az osztrák érvek, autonómia-, és más igények. A csehszlovák csapatok ellenállás nélkül vonultak be a cseh-morva német területekre. Ausztria 1919. március 12-én törvényt hozott az elfoglalt németlakta területekről. Mégis itt fújt visszavonulót először az osztrák állam [...]

Dél-Tirol 230 ezer németajkúval olasz fennhatóság alá került. Az anschluss osztrák követelése növelte az olaszok félelmeit, akik tulajdonképpen akkor kapták meg a Brenner-határt, amikor Ausztria hivatalosan már lemondott a csatlakozási szándékáról, tehát az új határ egy már nem létező veszélyre reagált. [...] Karintiában a Sherman Miles alezredes vezette amerikai tényfeltáró delegáció a tartomány megosztása ellen emelt szót,[34] és az ősellenség olaszok is az osztrákok mellé álltak. A béketárgyalások kezdete előtt újabb tűzfészektől tartó és számtalan tiltakozó jegyzékkel operáló bécsi kormány tanácsa ellenére, de fegyvereinek igénybe vételével az ellenállás, önkéntes fegyveres szabadcsapatok bevetése mellett döntöttek. Végül a 69%-os szlovén többségű népszavazási zóna 59%-os többséggel Ausztria mellett döntött. A szlovénoknak tett ígéreteket sokáig sem váltották be,[35] a kisebbségi kérdés rendezése majd egy évszázadot váratott magára (2011 áprilisában született megállapodás Klagenfurtban a nyelvi jogok részletes szabályozása tárgyában). Ausztria ugyanis a többi utódállamhoz hasonlóan nem vált „nemzetállammá”. Az öntudatos Karintia és a bizonytalan Bécs ellentétét később azzal próbálták feloldani, hogy a népszavazás napja, október 10. német nemzeti emléknappá vált.[36]

Burgenland[37] német többségű településeire igényt tartott a november 12-i proklamáció, ugyanakkor tíz nappal később megelégedtek Károlyi Mihály kormányának autonómia-ígéreteivel, bár azt rögzítették, hogy e német települési területek „földrajzilag, gazdaságilag és nemzetileg Ausztriához tartoznak”, és ezért a béketárgyalásokon önrendelkezésükhöz fognak ragaszkodni.[38] Nem szerepelt a kérdés a békeszerződés első tervezetében sem, az osztrák delegáció sajnálkozott az „elbátortalanító hallgatás” miatt. Osztrák források és Gratz Gusztáv ex-külügyminiszter is azt valószínűsíti,[39] hogy a csehszlovák delegáció korridor-terve adta meg a lökést a kérdés felvetéséhez. Mivel ezt a nagyhatalmak elvetették, a szintén tiltakozó Renner elérkezettnek látta az időt a probléma felvetésére. A nyugati hatalmak nem akarták, hogy Ausztria is Magyarország sorsára jusson. [...]

A második tervezetben Nyugat-Magyarország német területeit, mintegy 4500 km²-t, 350 ezer lakossal és három várossal (Ruszt, Kismarton és Sopron) népszavazás nélkül Ausztriához ítélték, sőt Thomas Cunninghame brit ezredes többször is biztatta az osztrákokat a terület katonai megszállására.[40] A területi döntéssel az egyik vesztes országot gyarapították a másik kárára, mert Ausztriát kárpótolni akarták az anschluss tilalmáért, és végleg le akarták söpörni az asztalról a szláv korridor-tervet. Emellett a tanácskormány rövid fennállása csupán adalék volt a játszmában. A népszavazás gondolata többek között azért került a nagyhatalmak látókörébe, mert Ausztriát a francia külügy a túlzott anschluss-agitáció miatt büntetni akarta. Az anschluss hosszú távú stratégiai cél maradt, azonban – amint láttuk – a béketárgyalások korai szakaszában egyértelműen kiderült, hogy a létfontosságú kölcsönökhöz csak egy önálló, bár magát Német-Ausztriának nevező állam juthat hozzá.[41]

A kérdés végleges rendezését addig jegelték, amíg le nem csillapodott – legalábbis a felszínen – 1918/1919 anschluss-eufóriája. Ezért meg sem válaszolták a magyar ellenlépések miatt többször is tiltakozó osztrák jegyzékeket. Saint-Germain után Magyarország – saját békeszerződés híján – továbbra is ragaszkodott a vitatott területhez. Renner Prágában és Rómában próbálta elérni a res judicata[42] rendezését. Richard Weiskirchner, bécsi polgármester, majd nemzetgyűlési elnök budapesti tárgyalásain már felmerült egy osztrák-magyar egyezmény lehetősége, de Ausztria csak néhány falu átadásába ment volna bele, így nem jött létre megállapodás.

A népszavazáson a községekben (nyolc falu közül ötben) Ausztria kapott 54,6%-os többséget. Ettől függetlenül ezeken a településeken is áll a magyar kormány által 2001-ben adományozott emlékmű. [...]

Anschlusstilalom (?), háborús felelősség (?), jóvátétel (?)

[...] Az eredeti (június 2-i, illetve július 20-i) osztrák békefeltételek között nem szerepelt a demokratizálódott Németországhoz való csatlakozás kifejezett tilalma, az osztrák küldöttség sem hangsúlyozta különösebben, de augusztus végén a franciák a német weimari alkotmány 61. pontját – mely Ausztriának tanácskozó jogot biztosított a Birodalmi Tanácsban a Német Birodalomhoz történő csatlakozásáig – a békeszerződéssel ellentétesnek tartva meghúzták a vészharangot. A Rajna jobb partjának megszállásával fenyegetőzve töröltették Berlinnel az alkotmány vonatkozó passzusát.[43]

Végül az osztrák békeszerződés 88. cikkelye furcsa körülírást tartalmazott, mely formailag megfelelt az önrendelkezési elvnek, hiszen a későbbiekre nem zárta ki a Népszövetség engedélyét. Ugyanakkor az osztrákok az anschlusst „organikus fejlődés útján” kívánták tető alá hozni, a teljes gazdasági összefonódás után, „ahogy a tojás héját a csirke könnyen áttöri...”[44] 1920. október elsején Sepp Straffner nagynémet képviselő javaslatára felszólították a kormányt, hogy hat hónapon belül rendezzen népszavazást a Német Birodalomhoz való csatlakozás tárgyában, a németpárti egyetemek mellett Tirol,[45] majd Salzburg is népszavazást tartott a kérdésről. Az antant tiltakozására a stájer népszavazást már sikerült leállítani, de Michael Mayr kormánya megbukott. Ausztria nem ringathatta magát tovább semmiféle illúzióban, a következő kormányban a nagynémeteknek is volt képviselőjük, akik még a genfi jegyzőkönyv elfogadását is megszavazták.

A 88. cikkely egyébként a trianoni békeszerződés 73. cikkelyének felel meg inkább, semmit a versailles-i 80. cikkelyének:[46] „Magyarország (Ausztria) nem mondhat le függetlenségéről, csak a Nemzetek Szövetsége Tanácsának beleegyezésével. Következésképpen Magyarország (Ausztria) kötelezi magát, hogy az említett Tanács beleegyezésének esetét kivéve, tartózkodni fog minden oly természetű cselekedettől, amely közvetlenül vagy közvetve és bármely módon, főként – addig, amíg a Nemzetek Szövetségébe tagként fel nem veszik – valamely más hatalom ügyeiben való részvétel útján, függetlenségét veszélyeztethetné.” Ez a paragrafus nem csupán az anschlusszal helyezkedik szembe, hanem Közép-Európa új rendjének mindenféle megváltoztatását tilalmazza,[47] illetve az új államrendszer elfogadását kényszeríti rá a legyőzöttekre. Az aláhúzott részt legtöbbször kifelejtik az idézetből, holott időben is behatárolja a feltételes tilalmat. Az osztrák konzervatív politikai elit egy része kifejezetten fogékony volt az ilyen megfogalmazásokra. Ha azzal szembesültek, hogy egy adott külpolitikai elképzelés „pillanatnyilag kizárt”, az összetételből az első szóra helyezték a hangsúlyt. [...]

Fejtő Ferenc szerint Ausztriának „meg kellett elégednie azzal a ráerőszakolt szerencsével, hogy köztársasággá alakulhatott át”.[48] Az „állam, amelyet senki sem akart”[49] mégis legenda. Otto Bauer maga is elismerte később, hogy a heves ellenpropaganda miatt nem mertek népszavazást kiírni az anschlussról.[50] „Königgrätz unokáinak”[51], vagyis az osztrákoknak és a németeknek a viszonya nem volt felhőtlen. Németország az első világháborús „szövetség” után nem élvezett túlzottan nagy támogatást sem a katonák, sem a polgárság körében.[52] A 381 cikkelyt magába foglaló békeszerződés aláírásához a nemzetgyűlés 97:23 arányban adta beleegyezését, bár azt „nemzeti szempontból igazságtalannak, politikailag végzetesnek, és gazdaságilag végrehajthatatlannak”[53] tartotta. Az aláíró nem egy alacsonyabb rangú, a politikából ezután rögtön távozó megbízott, hanem a békedelegáció vezetője, Karl Renner kancellár volt, vállalva mindennek a politikai felelősségét.[54]

A békeszerződést 1920. július 16-án ratifikálták. Augusztus 22-én került sor első ízben a Salzburgi Ünnepi Játékokra, az egykori Habsburg Monarchia utódállama kulturális értelemben is magára talált, előre menekült a múltjába. Október elsején elfogadták az új alkotmányt. Ausztriát 1920. december 15-én vették fel a Népszövetségbe. 1921 októberében ratifikálta az Egyesült Államok azt a szerződést, amelyet Arthur H. Frazier és Johannes Schober írt alá a hadiállapot megszüntetéséről és a még függőben lévő kérdések rendezéséről.[55]

Fiziker Róbert

Feltöltve: 2017. július 31. 



[1] John Maynard Keynes: A béke gazdasági következményei. Bp., 1920. 41.

[2] Ausztriának is megvolt tehát a saját Trianonja, de a történeti munkákban a veszteségek konkrét adataival nem találkozunk. A szomszédban a múltat nagyrészt „békévé (és remek bevételi forrássá) oldotta az emlékezés”. Ezzel kapcsolatban Rainhard Fendrich ismert osztrák popénekes I am from Austria című dalának nyitó sorait érdemes idézni: „Dei' hohe Zeit ist lang vorüber und auch die Höll' hast hinter dir,/vom Ruhm und Glanz ist wenig über,/sag' mir wer zieht noch den Hut vor dir,/ausser mir.” Azaz: „Rég a múlté már a fénykorod és a poklot is feleded,/Dicső hírnév alig a jussod,/tisztelve, mondd, ki ejti velem/ még neved.”

Ide kívánkozik az EAV nevű, sikeres osztrák popzenekar Wo ist der Kaiser? (Hol a császár?) című, a valcert és a csárdást „hiányoló” dalának részlete is: „Um das Image aufzuwerten,/meinen Managementesperten,/muss der Kaiser wieder her,/weil da simma wieder wer!” Azaz: Értékes imázshoz megint/menedzsment szakértők szerint/császár szükségeltetik,/s újra leszünk valakik! (A szerző saját fordításai.)

[3] Karl S. Stadler: The Birth of the Austrian Republic 1918–1921. A. W. Sijthoff, Leyden, 1966. (Németül: Hypothek auf die Zukunft. Die Entstehung der österreichischen Republik 1918–1921. Europa Verlag, Wien–Frankfurt–Zürich, 1968.) Megemlítendő még Friedrich G. Kleinwaechter: Von Schönbrunn bis St. Germain. Die Entstehung der Republik Österreich. Styria Verlag, Graz, 1964.

[4] Fritz Fellner: Der Vertrag von Saint Germain. In: Uő: Vom Dreibund zum Völkerbund. Studien zur Geschichte der internationalen Beziehungen 1882–1919. R. Oldenbourg Verlag, München, 1994. 283–285.

[5] Ehhez lsd. Felix Ermacora: Der unbewältigte Friede. St. Germain und die Folgen 1919–1989. Amalthea, Wien, 1989.

[6] http://diepresse.com/home/politik/aussenpolitik/497999/Graf-fordert-Volksabstimmung-zur-Rueckkehr-Suedtirols- (Az utolsó letöltés ideje: 2013. január 10.)

[7] Pontosabban az „igen hű város”, mivel a latinban nincs a magyarhoz hasonló felsőfok. Az eredeti törvényjavaslat szövegében is ez szerepel.

[8] Mollay Károly: A soproni népszavazás tanulságai (1921. dec. 14−1991. dec. 14.) Soproni Szemle, XLVI. évfolyam, 2. szám (1992) 105.

[9] Vö. Gecsényi Lajos: Régi álom új köntösben. Osztrák elképzelések Sopron megszerzésére 1945/46-ban. Uo., hatvanhatodik évfolyam, 2. szám (2012) 116−129.

[10] Walter Seledec: Der Rest ist Österreich – Der Vertrag von St. Germain und die Folgen. Dokumentumfilm, 2014.

[11] Ezért mondta később Schuschnigg kancellár, hogy „a döntés 1938. március 11-éről a valóságban már 1918 novemberében megszületett”. Gordon Brook-Shepherd: Zita. Die letzte Kaiserin. Zsolnay Verlag, Wien, 1991. 349–350.

[12] Walter Goldinger Dieter A. Binder: Geschichte der Republik Österreich 1918–1938. Verlag für Geschichte und Politik, Wien, R. Oldenbourg Verlag, München, 1992. 78. A békeszerződés Ausztriának, Magyarországnak és Csehszlovákiának megengedte volna, hogy 5 éven át kedvezményes vámok formájában fenntartsák szoros gazdasági kapcsolataikat.

[13] Ehhez társult még a későbbiek során a kisantant felé történő nyitás és az olasz-magyar-osztrák együttműködés. Arnold Suppan: Mitteleuropa-Konzeptionen zwischen Restauration und Anschluss. In: Richard G. PlaschkaHorst HaselsteinerArnold SuppanAnna M. DrabekBrigitta Zaar (Hrsg.): Mitteleuropa-Konzeptionen in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1995. 173.

[14] A legitimisták dunai konföderációs elképzeléseiről lsd. Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler. Legitimisták az anschluss ellen, az önálló Ausztriáért. Az osztrák legitimista mozgalom története, 1918–1945. Gondolat Kiadó, Bp., 2010. 201–208., illetve Uő.: Die Donaukonföderationspläne der österreichischen Legitimisten in den 1920er und 1930er Jahren. In: Heinz DuchhardtNémeth István (Hrsg.): Der Europa-Gedanke in Ungarn und Deutschland in der Zwischenkriegszeit. Verlag Phillipp von Zabern, Mainz am Rhein, 2005. 99–125.

[15] Neues Wiener Tagblatt, Nr. 92, Wien, 1938. április 3. Renner egyébként a század elején még hitt a nemzetek feletti államalakulat szükségességében. „Fekete-sárga internacionalizmusa” a Habsburgok jogara alatt tervezte a nemzetek egyesítését. Stehler György: Az első osztrák köztársaság politikai, gazdasági orientációs kísérletei, 1918–1922. Öt kontinens, ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék tudományos közleményei, 2004. 349.

[16] Rolf Steininger: 12. November 1918 bis 13. März 1938. Stationen auf dem Weg zum „Anschluss”. In: Rolf SteiningerMichael Gehler (Hg.): Österreich im 20. Jahrhundert. Von der Monarchie bis zum Zweiten Weltkrieg. Böhlau Verlag, Wien–Köln–Weimar, 1997. 102.

[17] Manfred Jochum: Die Erste Republik in Dokumenten und Bildern. W. Braumüller, Wien, 1983. 11.

[18] Kerekes Lajos: Von St. Germain bis Genf. Österreich und seine Nachbarn 1918–1922. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 22. Ebből a szempontból tehát másodlagos, hogy Ausztria a „vörös” Németországhoz kívánt csatlakozni.

[19] Rolf Steininger: i. m.  100.

[20] Erwin Riegelt idézi Paul Lendvai: i. m. 27.

[21] A berlini jegyzőkönyv szövegét idézi: Norbert Schausberger: Deutsche Anschlußaspirationen 1918/1919 (bisher wenig beachtete ökonomisch-strategische Aspekte zum November 1918.) In: Österreich November 1918. Die Entstehung der Ersten Republik. Protokoll des Symposiums in Wien am 24. und 25. Oktober 1978. Verlag für Geschichte und Politik, Wien, 1986. 94.

[22] Geoffrey Bocca: Könige mit und ohne Thron. Europäische Monarchen im XX. Jahrhundert. Biederstein Verlag, München, 1961. 92.

[23] Sőt, az ideiglenes nemzetgyűlés első határozata szerint a „német-osztrák állam minden olyan terület annexiójának ellenszegül, amely német parasztok, munkások és polgárok által lakott…” Manfred Jochum: i. m. 8.

[24] Heinrich Drimmel: i. m. 154.

[25] A német szó eredetileg elsősorban a határokra utalt. Az 1910-es népszámláláson Ferenc József „lakástulajdonos” beszélt nyelvként a németet adta meg. Hellmut Andics: i. m. 13.

[26] Heinrich Benedikt (Hrsg.): Geschichte der Republik Österreich. Wien, 1954. 45.

[27] A Clemenceaunak tulajdonított mondás valójában soha nem hangzott el a francia miniszterelnök szájából. Vö. Manfred Zollinger: „L’Autriche, c’est moi”? Georges Clemenceau, das neue Österreich und das Werden eines Mythos. In: Stefan Karner – Lorenz Mikoletzky (Hg.): Österreich. 90 Jahre Republik. Beitragsband der Ausstellung im Parlament. StudienVerlag, Innsbruck, Wien, Bozen, 2008. 621−632.

[28] A köztársaság kezdeti időszakához lsd. Erich Zöllner: Ausztria története. Osiris Kiadó – 2000. Bp., 1998. 371–378., illetve Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. Gondolat, Bp., 1984. 9–49.

[29] Fritz Fellner: i. m. 286.

[30] Az osztrák békedelegáció tevékenységéhez lsd. Bericht über die Tätigkeit der deutschösterreichischen Friedensdelegation in Saint-Germain-en-Laye. Wien, 1919. 3 Bde.

[31] Walter Goldinger: i. m. 46–47.

[32] Note über Deutschböhmen, Sudetenland und die Neutralisation des Beckens von Ostrau. Bericht… i. m. 88–102.

[33] Note über die Grenzen Deutschösterreichs. Uo. 135–163.

[34] Walter Goldinger: i. m. 58.

[35] Karl Vocelka: Ausztria története. Corvina Kiadó, Bp., 2006. 111.

[36] Walter Goldinger: i. m. 61.

[37] A nyugat-magyarországi kérdés vizsgálatához és a soproni népszavazáshoz lsd. Fiziker Róbert: „Wisst ihr, magyarok maradtunk!” A soproni népszavazás (1921). In: Németh István − Fiziker Róbert (szerk.): Ausztria a 20. században. Az „életképtelen” államtól a „boldogok szigetéig”. Tanulmányok. L'Harmattan, Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2011. 426−434.

[38] Staatserklärung vom 22. November 1918. über Umfang, Grenzen und Beziehungen des Staatsgebietes von Deutschösterreich. Staatsgesetzblatt für den Staat Deutschösterreich Nr. 41/1918. Idézi: Pozsonyi Márta: A saint-germaini békedelegáció és a területi kérdés. In: Történelem és nemzet. Tanulmánykötet Galántai József professzor tiszteletére. Szerk.: Kiss Károly és Lovas Krisztina. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1996, 297.

[39] Gratz Gusztáv: i. m. 292.

[40] A Nyugat-Magyarországról szóló döntés 1919. július 10-11-én született Párizsban. Walter Goldinger: i. m. 65.

[41] Találóan írta a Le Temps, egy svájci francia nyelvű napilap, hogy Ausztria szíve nem lehet Németországnál, ha a gyomra az antantnál van. Stehler György: i. m. 343.

[42] Gratz Gusztáv: i. m. 309.

[43] Clemenceau Arthur James Balfour brit külügyminiszterre akarta bízni a jegyzék megfogalmazását, mert ő „mérsékelt ember”, utóbbi azonban francia kollégájára, Philippe Berthelot-ra hagyta az ügy elintézését, mert ő „éppenséggel nem mérsékelt ember”. Walter Goldinger: i. m. 76.

[44] Hauser prelátus, felső-ausztriai tartományfőnök véleményét idézi Kerekes Lajos: i. m. 77.

[45] Tirolban a szavazatok 98,5%-a támogatta az anschlusst. Kufsteinnél, Scharnitznál (és később Salzburgnál) azonnal el is távolították a határsorompókat. (1938. április 5-én Innsbruckban Hitlernek átnyújtották a népszavazás dokumentumait.)

[46] Fritz Fellner: i. m. 295–296.

[47] Azaz az anschluss tilalma mellett a dunai konföderáció adott helyzetben történő elutasítását is magában foglalta.

[48] Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. Minerva – Atlantisz (Medvetánc), 1990. 353.

[49] Vö. Hellmut Andics: Der Staat den keiner wollte. Österreich 1918–1938. Verlag Herder, Wien, 1963. 562.

[50] Wilhelm J. Wagner: Der große Bildatlas zur Geschichte Österreichs. Wien, 1995. 200.

[51] Kurt Schuschnigg: Im Kampf gegen Hitler. Die Überwindung der Anschlußidee. Fritz Molden Verlag, Wien, 1969. 325.

[52] Ehhez lsd. Németh István: Hatalmi politika Közép-Európában. Német és osztrák-magyar Közép-Európa tervezés (1871–1918). L’Harmattan, Bp., 2009. 243–251., illetve 306–311.

[53] Stenographische Protokolle über die Sitzungen der Konstituierenden Nationalversammlung der Republik Österreich, 1919. Bd. 1. Wien, 1919. 770–771.

[54] Ezzel szemben Magyarországon tulajdonképpen a szerződés aláírására külön kormányt és két megbízottat nevezett ki Horthy (Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd a két kiszemelt), akiknek a neve máig szitokszóként él a köztudatban.

[55] Fritz Fellner: i. m. 304.