Felhasznált középkor

Hogyan használják térségünkben politikusok, tudósok és állampolgárok a középkori történelmet? Erről végeztek kutatást a Közép-európai Egyetemen Klaniczay Gábor irányításával 2003-2005 között; eredményeként egy konferencia és egy kiállítás is született, miközben a kutatás azóta is tart.

Veszélyes-e a középkorhasználat?

Klaniczay erről szóló 24 oldalas angol nyelvű beszámolója nálunk jelenik meg először magyarul, a Tanulmányok rovatunkban. Azt írja, a kutatást „az a megfigyelés motiválta, hogy az 1990-es évektől a középkor és a középkori hagyományok iránt meglepő mértékben megnőtt az érdeklődés. A középkor ilyen visszatérése azonban számos problémát vetett fel.” Ugyanis, miközben nálunk is „meghonosodik a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megfigyelhető karneválszerű, kereskedelmi-turisztikai” középkor-művelés, aközben itt ezzel „baljós kultuszok, ideológiák riasztó egyvelege is” együtt jár, melyekhez „szélsőséges politikai célok társulnak”. Kezdetben ezért a kutatók azt gondolták, hogy „a középkori hagyományok politikai kiaknázása káros. … Az idő múlásával azonban fel kellett ismernünk, hogy ez a fajta megközelítés naivitás a részünkről. A történelmet tulajdonképpen mindenki használja: politikusok, művészek, a tömegkommunikáció képviselői csakúgy, mint a hivatásos történészek. …. Az egyik történelemről szóló, történelemre támaszkodó ember eljárását egy másik könnyen címkézheti a történelemmel való visszaélésnek.”

Így végül, a kulturális és történeti antropológia pártatlanságra törekvően kíváncsi nézőpontjából vizsgálták végig a térség középkor-élesztő jelenségeit.

A középkori örökség, mint csatatér

A kiállítási anyag bemutatja, hogy a középkori hagyományok fegyverekké válhatnak a politikusok kezében: a délszláv háború indító szikráját talán Slobodan Milošević szerb államfő 1989. június 28-i beszéde pattantotta ki, melyben a rigómezei csata 600. évfordulóján a nemzeti történelem felidézésével forralta az állítólag közel egy milliós szerb hallgatóságot Gazimesztánban. Nem maradt el a válasz sem: a horvát Franjo Tuđman elnök (1990-1999) aki ráadásul történésznek tartotta magát, szintén rendszeresen hivatkozott a független Horvátország középkori megalapítására, ezer éves történetére – ez bekerült az alkotmány preambulumába is. A szerbek, horvátok és bosnyákok is középkori címereket újítottak fel identitásuk alátámasztására.

A középkori épített örökség ahhoz hasonló szerepet játszott ebben a háborúban, mint az ókoriakban a népek istenszobrai: lelkesítette a harcosokat, egyszersmind és éppen ezért az ellenség célpontjaivá is váltak, mintha egymás középkori emlékeinek elpusztításának révén akarnák elérni a győzelmet. 1991. december 6-án a szerb tüzérség szétlőtte a horvát Dubrovnik gyönyörű óvárosát; a későbbiekben 1995-ig szerte Horvátországban teljesen elpusztult vagy 300 templom és egyházi épület, és ennek többszöröse sérült meg. A horvátok viszont a világörökség részét képező, 1566-os mostari hidat rombolták le 1993-ban, a boszniai harcok során.

A jugoszláviainál békésebb, de szintén elszánt harc zajlott a középkori emlékek körül Kolozsvár főterén, ahol 1994-ben a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármester (1992-2004) római ásatásokat kezdeményezett. Ez azzal kellett járjon, hogy eltávolítják Mátyás király sok korszakot túlélt nevezetes lovasszobrát. A magyarok az utcára vonultak, hogy megvédjék a szobrot. Az ásatás, ha elhalasztva is, megkezdődött, de nem sikerült jelentős római maradványokat találni; a munkálatok leálltak, a szobor pedig ma is ott áll a helyén. Funar még egy Trajanus-oszlop felállításával próbálkozott a téren, sikertelenül, de elérte Avram Iancu hatalmas emlékművének felavatását egy másik téren.

Lázasan folytak az ideológiai megfontolásból történő műemlék-helyreállítások, rekonstrukciók is. A Zágráb melletti Medvedgrad várát egy év alatt, kapkodva és szakszerűtlenül rekonstruálták, hogy itt helyezhessék el a Tuđman elnök által megálmodott Haza Oltárát, a háború horvát elesettjeinek emlékművét. Államilag támogatott építészeti rekonstrukciók máshol is előfordultak, szintén vitatottan, de kevésbé botrányos körülmények között: erre jó példa a visegrádi palota részleges újra felépítése 1998-tól. Hét évvel korábban, még a romosabb palota adta a díszletet Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország vezetőinek szerződéskötéséhez, az 1335-ös cseh-lengyel-magyar visegrádi királytalálkozó felidézésével.

Az állam és egyház új szövetsége, szentekkel megpecsételve

Külön érdekes témaköre a kutatásnak a középkori szent- és ereklyekultusz 1989 utáni reneszánsza, és politikai hasznosítása a térségben. A folyamat egyik fontos magyarországi eseménye volt Gizella királyné szentté avatásának kezdeményezése 1995-ban. Egy évvel később, a honfoglalás millecentenáriumán illetve az uralkodói pár házasságkötésének és a veszprémi püspökség alapításának ezredik évfordulóján Gizella kar-ereklyéjét Passauból Veszprémbe hozták, ahol „találkozott” férje, Szent István Budapestről ide szállított ereklyéjével, a Szent Jobbal. A két kegytárgyat ugyanarra az oltárra helyezték az ünnepi szent mise alatt.

Különösen sok szerepet kaptak az ereklyék és a hozzájuk kapcsolódó politikai szertartások a 2000-2001 körüli millenniumi ünnepségek során, amikor „a középkori örökség párját ritkítóan átpolitizálódott”. „Az állam által szponzorált ereklyekultusz leglátványosabb eseménye a koronázási ékszerek ünnepélyes translatioja (átszállítása) a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe 2000. január elsején.” 2001. augusztusban azután ünnepélyesen Esztergomba utaztatták tovább a koronát; ott „az állam és a kormánypártok vezetői fogadták, akikkel egy misén vett részt a bazilikában”. „A jobboldali kormány megpróbálta visszaállítani a magyar Szent Korona közjogi státusát” is, ám ennek alkotmányba emelése a szükséges kétharmad hiányában akkor nem történhetett meg.

Ezen kívül a magyar kormány „a dubrovniki domonkos kolostortól kölcsön kérte István koponyaereklyéjét és ünnepélyesen a Szent Jobb mellé állították. 2000-ben egy másik államok közötti kölcsönmegállapodás keretében Budapestre hozták Szent István Prágában őrzött kardját és az is ’találkozott’ a jobb kézzel, ami egykor tartotta”. Az ugyanebben az évben Esztergomban megrendezett ereklye-kiállításon „Szent István ereklyéit egy Bécsből kölcsönkapott lábszárcsont képviselte a többi más fontos magyar szent ereklyéi körében: Szent Adalbert … koponyája, karja és ornátusa, Szent László lábszárcsontja és egy foga, Szent Imre egy bordája, Szent Erzsébet egy csontdarabja és egy botja, Szent Margit egy csontdarabja és vas vezeklőöve” – szól a beszámoló. Szent Erzsébet ujjának ereklyéjét kapta meg Sárospatak, feltételezett születése helye”. A magyar diplomáciának és régészeti szakembereknek szerepük volt 2000-től Erzsébet viterboi koponyaereklyéje eredetiségének elismertetésében is. „Szintén 2001. januárjában adományozta egy velencei templom … Szent Gellért ereklyéit a magyar híveknek.” Az adományt egy államtitkár részvételével fogadták. Végül 2001. júniusában a krakkói érsek „ Szent Hedvig ujj ereklyéjét hozta Egerbe ajándékba, melyet a miniszterelnök felesége fogadott; Szent Kinga és Boldog Jolánta ereklyéi mellé helyezték el, amiket az egri püspök 1999-ben már megszerzett.”

Az állami Szent István-kultusz jegyében témába vágó, pazar kiállítású filmek, színházi előadások, rockoperák születtek, továbbá 67 Szent István szobrot avattak fel szerte az országban. Az ünnepségekből és államilag finanszírozott alkotásokból „hiányzó önirónia” egy elég sikeres „alternatív” filmben, „a Magyar Vándorban jelent meg.”

Az anyaggyűjtés persze kiterjedt a térség más országaiban jelentkező állami szentkultuszra is, Lengyelországtól Szlovákián és Románián keresztül Szerbiáig. 1992-ben a Román Ortodox Egyház például két román fejedelmet avatott szentté – egy 15. és egy 18. századit –, továbbá visszaszerezték a 15. századi fejedelem kardját is a törököktől. Azonban az olvasó számára úgy tűnik, mindezek az események, beleértve a két lengyel szentté avatást is, eltörpülnek a magyarországi kultusz-burjánzás mellett.

A pogány kor kultusza: magyarok, lengyelek, bolgárok

Hasonlóan érdekes összehasonlításra ad alkalmat az eredetkutatás, és a pogány kor kultuszának felvirágzása a térségben. A magyar jelenségek (rovásírás-kultusz, honfoglalás-kori öltözködés, hun-magyar eredetkultusz, újsámánista szertartások, a pilisi csakra hite stb.) viszonylag ismertek itthon, néhánnyal közülük – például a sumer, párthus, hun származással – foglalkoztak a Cáfolós anyagaink is. De eddig nem fordítottunk itt figyelmet a „Kassai Kódex” legendájára, amely szerint a „mára elpusztult” kódex a bizonyíték arra, hogy a pálosok a magyarok ősvallásának őrzői voltak. Az erről szóló „az 1960-as években kiadott publikáció viharos fogadtatásban részesült; manapság nyilvánvaló, hogy a ’kódex’ hamisítvány” – jegyzi meg Klaniczay, aki arra is utal, hogy a „kitalált középkor” német legendájára miért éppen a magyar történelmi ezotéria rezonált legerősebben. (Az elméletről lásd a Ténylegen Láng Benedek cikkét! .

Érdekes hasonló jelenségeket mutat be a szöveg Lengyelországból, az Ősi Lengyel Egyház (RKP) tevékenységét ismertetve. Célja az ősi szlávok vallásának rekonstruálása. A kultusz fő tárgyai egy szobrocska és egy edényen látható véset. „Az RKP tagjai fedetlen fővel, meghajolva járulnak e szimbólumok elé, és miközben megérintik, ezt mondják: ’Ez a Tiéd’. Az ima alatt a bal kezüket a szívükre teszik, jobb kezüket pedig a hasukra, a zburczi oszlopon látható dombormű szerint.” Az RKP által szervezett legfőbb ősi szláv ünnepek a napforduló és a napéjegyenlőség napjai:

Hasonló jelenségek figyelhetők meg Bulgáriában. „A kommunista időszakban, Bulgáriában a szláv törzsek számát és szerepét túlhangsúlyozták, az ősbolgárokról viszont azt tartották, hogy egy, a kulturális fejlettség alacsony fokán álló nomád törzs volt.” Erre érkező reakciónak is tekinthetők azok az újabb kiadványok, melyek szerint az ősbolgár műveltség „párhuzamba állítható az ókori babiloni, asszír és kínai civilizációval. Az ősbolgárokat a bibliai özönvíz korszakába visszavetítő elméleteket elismert tudósok is támogatják . … Számos nacionalista csoport és szervezet hirdeti az ősbolgárok felsőbbrendűségét, és megpróbálják újjáéleszteni kultuszukat. Leglátványosabb tevékenységük az ősbolgár harci művészet reneszánsza.” Mindez sok kreativitást igényelhet, hiszen a forrásokban „889 után nyoma sincs az ősbolgár műveltségnek”.

Kísérleti régészet

A kutatás kiterjed a kísérleti régészetre is, melynek „lényege az, hogy a vizsgált régészeti leletek és feltárások alapján megpróbálják …megismételni a gyakorlatban azt a folyamatot, ahogy a tárgy elkészült, illetve az épület felépült.” Az így létesített „régészeti parkokban, … a szélesebb közönség vehet részt a rekonstrukció folyamatában”, szakavatott és elismert régészek és természettudósok iránymutatásai alapján, adott esetben még régi állatfajtákat is tenyésztve.[1]

Lőrinc László

2015. március 16.


[1] A témához lásd még: Ungváry Krisztián: Áldozatok vétkei – Megosztó történelmi emlékezés

illetve Mások háza tája.