Bevándorlók, menekültek mint bűnbakok – száz éve

Ha bajban van, vagy kevesli a sikereit, forduljon a menekültekhez! Illetve ellen. Bihari Péter cikke feltárja, hogyan használták fel a közírók és politikusok a zsidó bevándorlók ügyét még akkor is, amikor már többen mentek, mint jöttek.

Sokan úgy tudják, hogy a magyarországi antiszemitizmus egyik fő okát a zsidók megállíthatatlan bevándorlásában kell keresni. Főleg azért, mert a 19. század második felében és a 20. század elején nem az asszimiláltabb nyugati (pl. morvaországi), hanem az ortodoxiához ragaszkodó keleti (galíciai) zsidók „árasztották el” az országot.  A galíciaiak érkezése és a növekvő antiszemitizmus között egyenes összefüggést lehetett találni.

A téma máig legjobb feldolgozása, a német Walter Pietsch műve[1] idézi Teleki Pál grófnak egy 1921-es beszédét, amelyben Teleki az antiszemitizmust „inkább ’Galícia-ellenes mozgalom’-nak nevezné”, majd utal arra, hogy az 1919-es bolsevik rendszer vezetőinek zöme is a galíciaiak köréből került ki, ők ébresztették fel az emberek gyűlöletét. De ugyanerről írt már korábban Bartha Miklós is (Rajokban jöttek, „hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával” – Kazárföldön), és később Szekfű Gyula is (a Három nemzedékben). (Az érvelés tehát úgy is alakítható, hogy a galíciai bevándorlók akadályozták meg a „nyugatias” zsidóság sikeres asszimilációját.)

Pietsch említett cikke a kiváló magyar statisztikák nyomán megvizsgálta a bevándorlással foglalkozó adatokat, és arra jutott, hogy a zsidó népesség bevándorlása túlnyomóan az 1825–1870 közötti fél évszázadra esett, azon belül az 1840–1850 közötti évtized volt a legerősebb. Legalább ilyen feltűnő azonban, hogy 1870 után a bevándorolás megtorpant, sőt visszafordult. Még a kortárs statisztikus, az antiszemita, de adataiban mindig korrekt Kovács Alajos is megállapította 1922-ben, hogy: „1869 óta zsidó bevándorlás nincs, illetőleg azóta a zsidók kivándorlása állandóan felülmúlja bevándorlásukat”. E kivándorlási veszteség – Kovács adatai alapján – 1870 és 1910 között több mint 100 ezer főt tett ki. Azért érdemes hozzátenni, hogy ennek ellenére valamelyest nőtt a zsidó népesség száma és aránya, ami a magas születési rátával magyarázható.

Pietsch jó történész, ezért rákérdez, hogy ha mindez igaz – és igaz –, akkor miért érzékelt a nem zsidó lakosság továbbra is zsidó beáramlást, mi lehetett e „hamis tudati” kép oka – ne feltételezzük, hogy kizárólag egy részük eleve antiszemita beállítottsága. Szerinte (én hiszek neki) elsősorban a már bevándorolt zsidók jelentős részének további mozgása az ország belsejében, keletről nyugatra, faluról a nagyobb városokba. Mindez folytatódott akkor is, amikor a bevándorlás már megtorpant, így a közvélemény folyamatosan ezt érzékelte „zsidó térfoglalásként”.

Mindehhez az első világháború eseményei is hozzájárultak. Már az 1914-es őszi orosz offenzívák nyomán galíciai menekültek ezrei – túlnyomórészt ortodox zsidók – jöttek Magyarországra, azon belül főleg a fővárosba, illetve annak zömmel eleve zsidók lakta VI., VII. és VIII. kerületeibe. Nehéz pontos számokat mondani: az első hullámmal 6–8000 ember érkezhetett, majd a menekültek összlétszáma 1917–1918 körül beállhatott a 20–25 000 fő körüli szinten. Ami a főváros összlakosságának 2,2–2,5 százalékát tette ki. Ez nem tűnik elviselhetetlenül soknak; Bécs 1915-ig kb. 75 000 „galíciánert” fogadott, ami az összlakosság 3,5–4,0 százalékára rúgott.  (S nem tudjuk, mennyien mentek tovább Budapestről nyugatabbra.)

A galíciai zsidó menekültek ügye hatásvadász parlamenti beszédek és újságcikkek állandóan visszatérő témája lett. A közvélemény fantasztikus számokat emlegetett (akár több százezrest), és az 1916-tól egyre elkeseredettebb, bűnbakkereső légkörben a legtöbb bajt a galíciaiak (illetve általában a zsidók) nyakába lehetett varrni. E szerint a galíciaiak „uzsorások”, „árdrágítók”, „feketézők”, „miattuk van áruhiány és infláció”, „miattuk nincsenek üres lakások”, az ő „keleti erkölcseik fertőzik meg az embereket”, és hasonlók. Az újságírók magas példányszámokat reméltek e cikkektől, a politikusok népszerűséget.

Volt más hang is. Kosztolányi Dezső a galíciai menekültek nevében írt cikket: „Egy ital vizet kérünk meg egy vackot, hova lehajtsuk fejünket. Vagy még annyit se. Csak azt kérjük, ismerjetek meg bennünket. Lássátok meg arcunkban az ember arcát, szemünkben a testvért. Amikor pedig a falu határán ballagunk, rongyos, tarka batyunkkal, a dűlők táján, szóljatok rá a komondorokra, melyek lábikránkba akaszkodnak, és le akarják rólunk húzni a gúnyát, amit még nem egészen téptek le rólunk.”[2]

Bihari Péter

2015. május 13.



[1] Walter Pietsch: A zsidók bevándorlása Galíciából és a magyarországi zsidóság. Valóság 1988. 11. Kötetben: U. ő.: Reform és ortodoxia. Budapest, 1999., 18–35. oldal.

[2] Kosztolányi Dezső: Mi, huszonötezren. Egyenlőség, 1916. augusztus 26.