Miért nem bombázták Auschwitzot a szövetségesek?

„A nagyhatalmak rendelkeztek fényképekkel azokról a vasútútvonalakról, amelyeken a vonatok a halálba szállították a zsidókat, keresztényeket, romákat és homoszexuálisokat. Mondják meg nekem, miért nem bombázták le ezeket a vasúti utakat?” – kérdezte Ferenc pápa június 21-i torinoi beszédében. Azóta rengeteg emberben merült fel a kérdés, hogy „tényleg, vajon miért nem?”

A hatvanas évek vége óta folynak szakmai viták arról, hogy a szövetségesek miért nem próbálták hátráltatni az auschwitz-birkenaui német koncentrációs tábor működését, beleértve ebbe a gázkamrák, krematóriumok, vagy az oda vezető vasútvonalak bombázását.

1. A politikai háttér

A nyugati szövetségesek különféle hírszerzési értesülések révén 1944 tavaszára már számos információval rendelkeztek a haláltáborok létéről és működéséről. Említhetőek az európai ellenállási mozgalmaktól származó információk, a lehallgatott német rádióadások, valamint – mind közül talán leglényegesebbként – két cseh fogoly, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler beszámolója, akik 1944 tavaszán sikeresen megszöktek Auschwitzból. Az általuk írt jelentés június közepére ért Londonba és Washingtonba.

Ekkorra már mind a brit, mind az amerikai vezetéshez megérkeztek az első olyan kérések, amelyek légitámadásokat kértek akár az auschwitz-birkenaui gázkamrák, akár a táborba vezető vasútvonalak ellen, ettől remélve a kelet-európai zsidóság megsemmisítésének megakadályozását, vagy legalább lassítását. A nagyszámú segélykérés volt az egyik oka annak, hogy Roosevelt elnök létrehozta 1944 januárjában a War Refugee Board-ot (Háborús Menekültügyi Bizottság), amelynek fő feladata éppen az üldözöttek, elsősorban az európai zsidóság megsegítése volt.

Fontos azonban látni, hogy háború idején rengeteg ellenőrizetlen információ, rémhír és álhír kering éppúgy, mint az ellenség által tudatosan terjesztett dezinformáció is. 1944 kora nyarára a szövetségesek azt már biztosan tudták, hogy a németek elpusztítják a megszállt területek zsidóságát, és voltak bizonyos információik Auschwitz-Birkenau működéséről is. Ám ezek nem voltak elegendően pontosak ahhoz, hogy rájuk alapozva megtervezzenek egy, a tábor elleni katonai műveletet. A nagyszámú segélykérés ellenére sem történt azonban semmiféle konkrét intézkedés arra vonatkozóan, hogy pontosabb információkat szerezzenek be Auschwitz-Birkenauról, például hogy célzott felderítő repüléseket vezessenek a tábor fölé.

A Ferenc pápa által is említett fényképek, amelyek közül jó néhányon maga Auschwitz-Birkenau is látszott, véletlenül készültek. A felderítő repülőgépek célpontja a haláltáborhoz közeli, Monowitzban működő olajfinomító volt, ám a pilóták általában mindig kicsit korábban kapcsolták be a kamerát, így készültek az Auschwitzot ábrázoló felvételek. Ám mivel a felderítés a finomítóra koncentrált, a táborról szóló negatívokat a háború időtartama alatt ki sem nagyították – soha senki nem utasította ugyanis a légi felderítést arra, hogy a koncentrációs táborokat is vegye fel az elemzendő célok közé.

Mind a brit, mind amerikai kormányszervek részéről ugyanis merev elutasításba ütköztek az Auschwitz bombázására irányuló javaslatok. Az ellenérv az volt, hogy a fogva tartott zsidókon úgy lehet segíteni, ha a háborút minél gyorsabban megnyerik. Mivel pedig ehhez a német hadsereg legyőzésén át vezet az út, nem célszerű a légierő erőforrásait „civil”, azaz nem katonai célpontok ellen pazarolni.

Miután a WRB – kihasználva Roosevelt elnök széleskörű felhatalmazását – támogatást kért a hadügyminisztériumtól, a minisztérium belső memorandumban hívta fel munkatársai figyelmét, hogy „az ellenség által üldözötteken a leghatékonyabban úgy segíthetünk, ha a tengelyhatalmak katonai erejének leggyorsabb legyőzését tartjuk szem előtt.” Hasonló volt a brit védelmi minisztérium reakciója is.

Auschwitz bombázása olyan nem katonai művelet lett volna, amely precedenst teremt – egy esetleges bombázás után már katonai erővel kellett volna segítséget nyújtani minden menekültnek, politikai üldözöttnek, hadifogolynak, stb.

Ez a politika vezetett oda, hogy a háború teljes tartama alatt sem a brit, sem az amerikai fegyveres erők nem vettek részt szinte semmiféle – mai kifejezéssel élve – humanitárius műveletben. Az erről szóló döntés hadügyi körökben már 1944. februárjára megszületett, és nem is változott a háború végéig. Ez az álláspont tehát már jóval azelőtt kikristályosodott, hogy az Auschwitz bombázásáról szóló javaslatok egyáltalán megfogalmazódtak volna. A fegyveres erők mereven elutasító magatartása pedig lényegében megpecsételte az Auschwitz bombázására vonatkozó javaslatok sorsát.

A szovjet döntéshozatal

Auschwitz működése kapcsán információ-szerzési szempontból a szovjetek lényegesen kedvezőbb helyzetben voltak, mint a nyugatiak: részben földrajzilag közelebb volt, részben pedig a lengyelországi kommunista ellenállási mozgalomtól is lehettek adataik. Egy Pravda cikk például már 1943 áprilisában is röviden említette az auschwitzi koncentrációs tábor létezését. És persze erősen valószínűtlen, hogy az Auschwitzról szóló információk ne jutottak volna el Sztálinhoz. A németek által megszállt területek zsidóságának elpusztítása ugyanis a háború utáni rendezés szempontjából is stratégiai fontosságú kérdés lehetett, többek között a jövőbeli etnikai arányok miatt, nem is beszélve az Auschwitzról szóló hírek propaganda-értékéről.

Azonban a szovjet kormányzat szándékosan nem kezelte kiemelt jelentőségű ügyként a koncentrációs táborokat és ezzel a zsidóság sorsát, annak ellenére sem, hogy a lágerekben szovjet állampolgárok is százezrével raboskodtak, zsidók és nem zsidók egyaránt. Ennek az lehetett az oka, hogy Sztálin valószínűleg el akarta kerülni, hogy a Szovjetunióban egyébként is érzékeny problémának számító nemzetiségi kérdés egy újabb megosztó dimenzióval bővüljön azzal, ha a zsidókat a többi nemzetiséggel szemben pozitívan különböztetné meg az államhatalom. Egy másik, elméletben szintén lehetséges magyarázata a nem-cselekvésnek Sztálin közismert antiszemitizmusa lenne. Azonban a szovjet diktátorra az is jellemző volt, hogy a politikai pragmatizmust mindennél előrébb valónak tartotta, kevéssé valószínű tehát, hogy egy ilyen horderejű kérdésben kizárólag saját személyes meggyőződései alapján döntött volna.

Bármi legyen is a konkrét ok, még az előrenyomuló frontalakulatok számára sem tették kiemelt feladattá a koncentrációs táborok felszabadítását, sőt, még csak nem is tájékoztatták őket arról, hogy mi vár rájuk. A háború végén pedig igyekeztek következetesen elhallgatni a zsidóságot sújtó tragédia mértékét.

Ilyen körülmények között a rendelkezésre álló kevésszámú forrás alapján is megalapozottan feltételezhető, hogy a szovjet vezetés soha nem gondolta végig Auschwitz bombázásának lehetőségét, mint ahogy azt az elméleti opciót sem, hogy az Auschwitzról szóló információit átadja a nyugati szövetségeseknek, illetve kérje a nyugati légierő beavatkozását. Arra, hogy egy hipotetikus pozitív politikai döntés esetén a szovjet légierő számára egyáltalán mennyire lett volna reálisan teljesíthető feladat egy Auschwitz elleni légi akció, a következő fejezetekben keresünk választ.

2. A bombázás technikai lehetőségei

A politikai döntéshozatal problémáin túl a bombázás technikai szempontból sem lett volna triviális feladat. A fentiekhez hasonlóan ismét külön vizsgáljuk a nyugati légierők és a szovjetek lehetőségeit.

A nyugati légierők

Az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor 1944 tavaszán körülbelül ezer kilométerre volt a nyugati szövetségesek legközelebbi, észak-olaszországi légitámaszpontjaitól. Ráadásul mindvégig ellenséges terület felett kellett volna haladni, átrepülve a Kárpátokat, és leküzdve a német vadászrepülőgépek és légvédelem ellenállását. Ezek a tényezők együttesen gyakorlatilag kizárták, hogy az amerikai légierő precíziós bombázásra alkalmas repülőgépeit – legyen szó akár a B-25 Mitchell, akár a P-38 Lightning bombázó változatáról – bevethessék a tábor ellen.

Egyedül a britek rendelkeztek olyan repülőgép-típussal, amely minden tekintetben alkalmas lett volna a tábor elleni precíziós támadásra. Ez volt a legendás Mosquito könnyűbombázó, amely távolbombázó változata nemcsak gyorsabb volt, mint számos korabeli német vadászrepülőgép, de döntően fából készült szerkezete miatt alig látszott a német radarokon. Azonban az egész brit légierőben alig néhány olyan századnyi pilóta szolgált, akik ki voltak képezve a nagy távolságban végrehajtott, precíziós bombázásra, és ezek az alakulatok folyamatosan le voltak kötve, először a nyugat-európai ellenállási mozgalmakat segítő különleges akciókkal és a normandiai partraszállás előkészítésével, majd az inváziót követően a nyugati front harcának támogatásával.

Mindez azt eredményezte, hogy ha a nyugati szövetségesek elhatározták volna az Auschwitz elleni katonai akciót, azt minden bizonnyal az amerikai légierő nehézbombázó repülőgépeire bízták volna. Mivel a tábor kisméretű, ráadásul a gázkamrák és a foglyok barakkjainak közelsége miatt lehetőség szerint precízen eltalálandó célpontot jelentett, csak a nappali bombázás jöhetett szóba, ez pedig kizárta a brit légierő nehézbombázóit. A Royal Air Force ugyanis 1940 óta csak éjszaka hajtott végre nehézbombázó-bevetéseket Németország ellen. Ennek fő oka eleinte az volt, hogy nem rendelkeztek olyan kísérő vadászrepülőgépekkel, amelyek a bevetés teljes időtartama alatt tudták volna oltalmazni a bombázókat, emellett a brit nehézbombázók védőfegyverzete sem volt megfelelően erős. Később pedig kialakult egyfajta munkamegosztás az amerikaiakkal: ők nappal támadtak, a britek pedig éjszaka.

A négymotoros amerikai B-24 Liberator vagy B-17 Flying Fortress nehézbombázók esetében a célig vezető 1000 kilométeres út megtétele nem jelentett problémát, maximális hatótávolságuk ugyanis még teljes bombaterheléssel is jóval meghaladta a 3000 kilométert. Rendelkezésre álltak a bombázókat a teljes úton oltalmazni képes kísérővadászok is.

Annál komolyabb megfontolásokat igényelt volna viszont a találati pontosság problémája. Ez mára meglehetősen jól kalkulálható, köszönhetően az amerikai légierő által a háború után elvégzett, igen részletes statisztikai számításoknak. Ahhoz, hogy mind a négy gázkamra megközelítőleg 90%-os eséllyel működésképtelenné váljon, az újabb számítások szerint kevesebb, mint száz nehézbombázó repülőgép bevetése elegendő lett volna. Ez a szövetségesek által a német üzemanyag-termelés elleni „olajháború” keretében végrehajtott támadásokhoz képest méretét tekintve nem lett volna sem kiugróan nagy, sem pedig bonyolult művelet. Emellett, a koncentrációs tábor gyenge légvédelmének köszönhetően valószínűsíthetően kisebb veszteséggel járt volna, mint a jól védett olajfinomítók elleni támadások.

Nem tekinthető tehát megalapozottnak a nyugati szövetségesek politikai döntéshozatalában, illetve a történészi vitákban gyakran felbukkanó érv, hogy a támadás jelentős erőket vont volna el a háborús erőfeszítésektől, és ezzel hátráltatta volna a Németország feletti katonai győzelmet.

Ugyanakkor látni kell, hogy a nagy magasságból történő bombavetés szükségszerű pontatlansága minden bizonnyal komoly, ezres nagyságrendben mérhető veszteségeket okozott volna a birkenaui táborban fogva tartottak között. A tábor bombázását kérvényező zsidó vezetők többsége a várható veszteségek miatt ellenezte a nagy magasságból végrehajtott támadás gondolatát, és hasonló állásponton volt a War Refugee Board igazgatója is.

A szovjet légierő lehetőségei

Míg az amerikai légierő számára száz nehézbombázó bevetése nem számított különösebben nagy műveletnek, a szovjet légierőnek összesen nem volt ennyi nehézbombázó repülőgépe 1943-44-ben. Noha a Szovjetunióban a húszas évek közepén-harmincas évek elején még komolyan foglalkoztak a hadászati bombázás lehetősével, később hangsúlyváltás következett be. A háború kitörésekor részben koncepcionális okokból, részben pedig az ipar fejletlensége által jelentett korlátozások miatt a Szovjetunió a légierő feladatát már alapvetően a szárazföldi csapatok harcának támogatásában határozta meg. Az ellenség hátországában végrehajtott hadászati bombázásnak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget.

Mindez azt eredményezte, hogy a háború elején a meglévő, viszonylag nagyszámú, ám már elavult nehézbombázót is harcászati feladatokra vetették be, ami tragikus veszteségekkel járt a német támadást követő első hónapokban. Sokatmondó, hogy például a DB-3-as bombázóból az 1941. június 22-én induló német offenzíva előtt 1122 darab állomásozott a nyugati katonai körzetben, ám ezekből július végére csak 75 (!) példány maradt. Nem jártak jobban a húszas években kifejlesztett, a maga korában a világ legnagyobb repülőgépének számító TB-3-as bombázók sem. A Vörös Légierő egyetlen, valóban korszerű nehézbombázó típussal rendelkezett, ez volt a tervezője után Petljakov Pe-8-nak nevezett repülőgép, ebből azonban mindösszesen csak 91 darab készült. A szovjet légierő képességeit tehát egyértelműen meghaladta volna egy Auschwitz elleni, nagy távolságból végrehajtott bombázás.

Viszont 1944 nyarára a front már néhány száz kilométeres távolságra megközelítette Auschwitzot. Ettől kezdve a tábor elérhető lett volna a Vörös Légierő összes fontosabb közepes bombázó repülőgépe számára, így elméletben teljes mértékben adott lett volna a lehetőség egy, a táborrendszer elleni precíziós támadásra. Több típus is szóba jöhetett volna, akár együttesen alkalmazva, így például a kiváló Petljakov Pe-2 zuhanóbombázók, vagy az Iljusin Il-4 közepes bombázók, amelyekből ráadásul több ezer (!) állt rendelkezésre. Megoldható lett volna a megfelelő vadászkíséret biztosítása is. Figyelembe véve tehát a Vörös Légierő jelentős alacsonytámadási rutinját és az erre alkalmas repülőgépek nagy számát, feltételezhetően semmiféle problémát nem okozott volna a szovjetek számára a négy auschwitz-birkenaui gázkamra és krematórium épületének megsemmisítése. Hiányzott azonban az ehhez szükséges politikai akarat.

A vasútbombázás lehetősége

Noha a nyugati katonai tervezők komoly reményeket fűztek ahhoz, hogy a német hadigépezet működését a vasútvonalak rendszeres bombázásával jelentősen hátráltatni lehetne, a valóság hamar rácáfolt ezekre a reményekre. Kiderült ugyanis, hogy a németek rendkívül hatékonyan voltak képesek helyreállítani a megrongált vasúti pályákat. Amint az az olaszországi hadszíntéren kiderült, még súlyos telitalálatok után is egy-két napon belül már újra járhattak a vonatok az adott pályaszakaszokon. Ahhoz tehát, hogy hosszabb időre meg lehessen szakítani a vasúti közlekedést, a szó legszorosabb értelmében naponta újra és újra kellett bombázni az adott vasútvonalat, ami jelentős erőforrásokat kötött le. A vasúti forgalmat tartósan akadályozni csak hidak lerombolásával lehetett. A hidak azonban nehezen eltalálható, és általában jól védett célpontokat jelentettek, így a korabeli technikai színvonalon óriási mennyiségű bomba ledobását igényelte, hogy egy-egy vasúti hídban tartós károkat lehessen okozni. Emiatt a nyugati szövetségesek hamar letettek róla, hogy egy-egy vasútvonalat a pálya bombázásával tegyenek működésképtelenné.

Mindezek figyelembe vételével érthetővé válik, hogy a nyugati szövetségesek miért nem foglalkoztak soha a katonai tervezés szintjén a táborba vezető vasútvonalak bombázásával sem. Aránytalanul nagy erőket kötött volna le ugyanis a vonal napi szinten ismétlődő újrabombázása, ráadásul, mint fentebb láttuk, a precíziós támadásra képes nyugati gépek számára Auschwitz igen nehezen elérhető célpont volt. Noha a szovjeteknek 1944 közepétől már bőven a harcászati légierő hatósugarán belül lett volna a táborba vezető vasútvonal, a Vörös Légierőre is igaz, hogy a németek figyelemreméltó pálya-helyreállítási képessége miatt a vasúti forgalom folyamatos bénítása még a Vörös Légierő számára is jelentős erőforrások lekötésével járt volna.

3. Összegzés

Arra a kérdésre, hogy a háború alatt a szövetségesek miért nem bombázták Auschwitzot, az a rövid válasz adható, hogy azért, mert hiányzott az ehhez szükséges politikai akarat. Az okok jelentősen eltérnek a nyugatiak és a szovjetek esetében, de a végeredmény, a szándék hiánya azonos. A tábor lerombolásához szükséges katonai képesség – jelentős számú, nagy hatótávolságú nehézbombázó repülőgép és az őket egész úton oltalmazni képes kísérővadászok formájában – a nyugatiaknak folyamatosan rendelkezésére állt attól kezdve, hogy egyáltalán megbízható információkhoz jutottak a tábor létezéséről és működéséről, tehát 1944 késő tavaszától.

Amennyire a nehezen kutatható szovjet forrásokból tudni lehet, Moszkvának már legalább fél évvel korábban részletes információi voltak Auschwitzról. Mivel azonban a Vörös Légierőnek alig voltak nagy hatótávolságú bombázó repülőgépei, és azok sem voltak alkalmasak precíziós bombázásra, a tábor elleni támadás csak azt követően jöhetett volna szóba, hogy a front néhány száz kilométerre megközelítette Auschwitzot, tehát 1944 nyarától. Ezután azonban technikai értelemben semmiféle problémát nem jelentett volna a szovjet könnyűbombázó- és csatarepülőgépek számára a gázkamrák épületének megsemmisítése. Figyelembe véve, hogy a Szovjetunió milyen óriási mennyiségű könnyű- és közepes bombázóval rendelkezett, egy Auschwitz elleni művelet nem járt volna jelentős méretű erőforrások elvonásával a földi csapatok harcának támogatásától, ami a Vörös Légierő elsődleges feladata volt. Hiába azonban a technikai lehetőség, ha politikai okok miatt még a komoly szándék szintjén sem merült fel, hogy katonai akcióval próbáljanak segítséget nyújtani a táborban raboskodóknak.

Rácz András[1]

2015. augusztus 3.

 



[1] A szerző történész és politológus, a Helsinkiben működő Finn Külügyi Intézet munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának adjunktusa, a 2014-ben a Külügyi és Külgazdasági Intézet által a Holokauszt emlékévhez kapcsolódóan kiadott, Miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot? A nyugati és szovjet katonai lehetőségek vizsgálata című könyv szerzője. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik.