Lázár Andor nem létező emlékművéről

Élénk vitát váltott ki Hóman Bálint tervezett székesfehérvári szobra. Egyesek szerint történészi nagysága miatt illeti meg (pedig Hajnal Istvánnak vagy Szekfű Gyulának sincs szobra), mások szerint lokálpatritótaként érdemli meg, pedig mint ilyen sem egyedüláló. A Történelemtanárok Egyletének állásfoglalása szerint inkább politikai ellenlábasának, egykori barátjának, Lázár Andornak kellene emléket állítani. De miért?

Egy megromlott barátság

Volt Darányi Kálmán kormányának két tagja, gyermekkori jó barátok. 1938 kora tavaszán mégis egyikük, Hóman Bálint vallás és közoktatási miniszter lemondásra szólította fel a másikat, Lázár Andort (1882-1971), az igazságügyit.

A háttérben a náci Németország gyors erősödése állt: miután a nemzetközi szervezetek vállvonogatása mellett újrafegyverkezett, és megszállta a Rajna vidéket, már látványosan Ausztria bekebelezésére készült, és ezt egy héttel Lázár lemondása után meg is valósította. Így a harmadik birodalom Magyarország szomszédja lett. E folyamat hatására felbátorodtak a hazai nácibarát és antiszemita irányzatok, és szorgalmazni kezdték a zsidókérdés német mintájú megoldását. A kormánypárton belül ennek volt élharcosa Hóman.

Mikor Lázár 1938 februárjában, kéthavi gyógykezelés után visszatért a kormányülésekre, az az érzése támadt, hogy „vagy én bolondultam meg betegségem óta, vagy minisztertársaim egy része”. Hiába fejtegette többször Hómannak és egyszer Darányinak is, hogy „veszedelmes helyzetbe sodorhatja az országot … a zsidókérdésnek a humanizmussal ellentétes kezelése”, a miniszterelnök Hóman mellé állt.

A lemondás 10-én került nyilvánosságra, egy különben is esedékes kormányátalakítás részeként tálalva. Ám a Pesti Napló az igazságügy-miniszter váltás okait latolgatva jól értesülten hírt adott „azokról a feltevésekről is, melyek a Hóman és Lázár között kifejlődött ellentétekről szólnak, s nem utolsó sorban a kultuszminiszter szentesi beszéde után támadt vitákból táplálkoznak”. Hóman, aki a kormánypárt helyettes vezetője is volt, ebben a beszédben 6-án hirdette meg az új politikát. Kifejtette, hogy azokat a zsidókat akik „újonnan jöttek” „a magyarság idegennek tekinti”, ezért korlátozásuk szükséges. A lap hozzátette, Lázár miniszterként „a sajtókérdést nem volt hajlandó kukorékoló jelszavak, hangulatok, piaci követelések szerint kezelni. Hajszálat sem görbített a magyar sajtószabadságon, annak reformját [értsd: csökkentését] nem tartotta időszerűnek, aminthogy sok más izgató kérdésnek, köztük a felekezetinek is állítólagos időszerűségét” kétségbe vonta, hiszen „híve a jogegyenlőségnek”.

Utóvédharc vezércikkekkel

Lázárnak le kellett mondania, de hétvégi lapszámokba írt vezércikkekeivel utóvédharcba kezdett. Az elsőt Szent Istvánról írta a konzervatív-liberális Pesti Naplóba. Az istváni Intelmekből a fajmagyarkodól fejére idézte: „Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és romlandó”, és hozzátette, István tudta, hogy „Magyarország önállóságát nem veszélyezteti, ha nyugaton bevált frank eredetű vármegyei rendszert nálunk is meghonosítja.” De másfelől a nagy király azt is tudta, hogy „a régi magyar elgondolás, a vérszerződés alapelvei, az elhatározások együttessége kell, hogy a királyi alkotmánynak is része legyen…”. Vagyis, akár egy külföldi minta átvételéről, akár a hagyomány követéséről beszélt, mindig a jelenkori diktatórikus tendenciák elleni érvekhez lyukadt ki. Legjellemzőbb, hogy szerinte az az istváni elv, miszerint a „békességtűrő királyok uralkodnak, a türelmetlenek pedig kegyetlenkednek” nem más, mint „felmagasztalása a véleménynyilvánítás szabadságának és az alkotmányos uralkodásnak” (Szent István. PN április 26. 2. old)

A Bethlen István szócsövének tekinthető, konzervatív Budapesti Hírlapban egy héttel később megjelent cikkében az olvasónak szegezte a kérdést: „vajon erősebbnek, biztosabbnak, ideális voltában reálisabbnak tartja-e a nemzetének ősi magyar tulajdonságait, a szabadság, függetlenség, önállóság szeretetét, … vagy pedig idegen nemzetektől kölcsönzött eszmékhez fordul? Olyan intézmények létesítésére törekszik, amelyek ellen egy ezredéven át küzdött?” Nem hagyott kétséget, hogy szerinte a nácikövetési kísérlet különben is kudarcra van ítélve: „a tanyai individualista magyar népet kollektivista és egyenlősített tömegmozdulásokban elképzelni a valóságtól igazán messze eső elméleti elgondolás.” (2. old) (Törpülünk? BH május 1.)

Alig telt el egy hét, ismét a Pesti Naplóban lendült támadásba, és megint a hagyományokkal érvelt, ezúttal ironizálva kérdezve: tényleg, miért is „ne higgyünk annak, aki azt hirdeti, hogy … évezredes mély gyökerekkel lelkünkbe gyökerezett magyar kormányzati rendszer megdöntésével, hiú és tudatlan elmélkedők pillanatnyilag kitalált üres mesterkélt rendszerében a magyar élet tüzesebben fog buzogni?” De a kérlelése már komoly, szinte esdeklő: „Azokat, akik vezetik az országot, ne olyan vágy felé szorítsd jó magyar népem, mely a beválthatatlan ígéretek lápvirágos mocsarába vezet.” (Csalódások. PN május 8. 2. oldal) Szólt ez az olvasóknak, de szólt korábbi minisztertársainak is persze. Hogy álljanak ellent a szélsőjobboldali nyomásnak.

Két hét múlva, az új miniszterelnök, Imrédy Béla bemutatkozó beszéde indította a következő megszólalásra. Darányi menesztésétől, a pragmatikus pénzügyi szakember Imrédy kinevezésétől mindenki a németorientáció gyengülését várta. Az első zsidótörvény már be volt terjesztve, de a parlamenti vita még tartott. A kormánypárti és a szélsőjobboldali padsorokban és sajtóban zajosan követelték a törvény elfogadását, sőt szigorítását, a nürnbergi náci törvényekhez való közelítését. „Nem volt még tavasz Magyarországon, mikor annyi zöldség kivirult volna, mint ezen a tavaszon, és nem volt még soha nemzet, mely olyan kevéssé tudta volna megkülönböztetni a politikai és közgazdasági bolondgombát a jó gombától, mint ez a mi nemzetünk” – írta ekkor Lázár a Pesti Naplóban. Az elgyávult  konzervatív politikusokat próbálta mozgósítani Imrédy megtámogatására: „Nem a bátor tudatlanokról, s az őket csodáló balgákról akarok beszélni, hanem azokról, akikben van képesség is, akarat is a helyes cselekedetre”, de hallgatnak. A „bátorságnak valami csodálatos hiányát kell konstatálnunk. … Kerülése [ez] a vitának a nála hangosabbakkal, kik az érveket sokszor nem is hajlandók meghallgatni? … Szerénység vagy gyávaság az oka annak, hogy hallgatnak, akiknek beszélniök kellene? … vajon a szerénység hirdetése nemcsak álarca-e az erkölcsi bátorság, a felelősségérzet hiányának?” Végül megkérdezte, vajon Imrédynek „lesznek-e bátor követői, kik a tudatlanság és a sötétség vakmerőségeivel szemben vele együtt felveszik a harcot?” (Széchenyi. PN május 20. 1. old)

Bő egy héttel később a lengyel Jozef Pilsudski államfőről értekezve írt a diktatórikus berendezkedés ellen, kifejtve, hogy a nagy lengyel államférfi „sohasem törekedett olyan államberendezkedésre, mely egy ember akaratától teszi függővé az államélet menetét. Arra igyekezett, hogy egy egészséges parlamentarizmus útján a nemzet maga legyen saját akaratának … kialakítója”.  (Pilsudski. BH május 29. 2. old) Azon a napon jelent ez meg, mikor a zsidótörvényt végül mégis elfogadta a törvényhozás. Lázár a további szigorítást követelőkkel szemben érvelt: „nagy lehet az a nemzet a jövőben is … ha a nemzet egyes tagjai, közületei, csoportjai, rétegei vagy osztályai nem egymás pusztítására, egymás gyöngítésére használják tudásukat, erejüket, igyekezetüket, hanem az őket  nemzetté összekapcsoló közös gondolatok együttes megvalósítására törekednek”. (Debrecen. BH június 16. 1. old)

Végül…

Imrédy nem sokáig tartott igényt – ha tartott – „bátor támogatókra”, váratlan fordulattal maga lett a „sötétség” legnagyobb „vakmerője”. Szeptemberben meghirdette német-olasz mintájú „csodás forradalmát”, (programja a leghamisítatlanabb zöldség- és bolondgomba tenyészet), majd beterjesztette a nürnbergi ihletésű, sőt egyes pontokon azt túllicitáló második zsidótörvényt. Ez annál nagyobb csalódás lehetett Lázárnak, mivel évekkel korábban még ő ajánlotta Gömbös miniszterelnök figyelmébe Imrédyt, lehetséges bankelnökként, vagyis ő indította el politikai karrierjét.

De sem nem csüggedt, sem nem tágított elveitől: 1938 novemberében 61 társával tiltakozásképpen kilépett a kormánypártból, de nem mondott le a mandátumáról. Választóinak írt levelében ezt azzal indokolta, hogy nem ő, hanem a kormánypárt politikája változott, „ahelyett hogy új értékek termelésére igyekeznének ösztönözni a magyar társadalmat, a mások által teremtett értékek birtokbavételét hirdetik cél gyanánt”, és hozzájárulnak ahhoz, hogy „az irigység és gyűlölség hangjai lesznek úrrá”. Felrótta a véleménynyilvánítás és gazdasági vállalkozások durva korlátozását, a kiépülő állami túlhatalmat is. (A kilépők között volt egy másik igazságügy-miniszter, Zsitvay Tibor, aki Lázár elődjeként 1929 és 1932 között töltötte be ezt a tisztséget. Képviselőként nagy beszédben tiltakozott a diszkrimináció ellen.)

Mindez hiábavaló volt. Sőt maga a Pesti Napló és a Budapesti Hirlap is megszűnt 1940-re. Vagyis ugyanabban az évben, amikor Hóman írásban figyelmeztette Teleki Pál miniszterelnököt: „végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével.  ... Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó ... ellensége kell,  hogy legyen a mai kormányrendszernek... Ebből nyilvánvalóan következik, hogy zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető szerepet a kezükben hagyni.  A meglevő zsidótörvény rossz.  Ezért mielőbb meg kell hozni az új, egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.”[1] 1944 februárjában, a német megszállás előtt éppen egy hónappal Hóman egy írásos kérést szövegezett meg Kállay Miklós miniszterelnöknek, „hatékony intézkedéseket” követelve a „magyar háborús célokkal életérdekeiknél fogva ellentétes törekvésű … zsidóság” ellen, a „kitelepítést” „előkészítő munkák” elvégzését.[2]

A kiugrást megelőzően Lázár a fiától szerzett értesülései alapján személyesen próbálta figyelmeztetni Horthyt, hogy terve kiszivárgott, és a vezérkarban ellenlépéseket készítnek elő. Ez eredménytelen maradt (Horthy nem is fogadta), Hóman viszont épp a kiugrás megakadályozására alakult képviselőcsoport tagjaként fejt ki ellenirányú tevékenységet, sőt tagja marad a nyugat felé menekülő törvényhozásnak, ezzel a gesztussal is támogatva a Szálasi Ferenc-féle nyilaskeresztes kormányzatot. Az is igaz ugyanakkor, hogy zsidó munkatársait igyekszik menekíteni a maga szorgalmazta „kitelepítés” elől (többeket megment), és hogy Veesenmayer német helytartónak írt levelében partneri magatartást követel a magyaroknak. (Ebben a halálra szánt félmillió állampolgárról nem esik szó, miközben a levelet akár egy kollaboráns konstruktív intelmének is lehet tekinteni, hisz óvja a megszállókat attól, hogy „éppen a német nép legjobb magyar barátait” idegenítsék el maguktól, sőt hogy a magyarokat a „passzív és aktív ellenállás eszközeihez” terelje.) Nem lehet mentségére felhozni, hogy „álmában sem gondolta”, hogy a kitelepítés mit is jelent. Hiszen elgondolkodtató, hogy egy tudós ember mégis, vajon mit gondolhatott, miután a sajtó harsogó beszámolói is világgá kürtölték: minden zsidót bevagoníroztak, a csecsemőktől a halálos betegeken át a vénasszonyokig, itt maradt ingó és ingatlan javaikat pedig szervezetten szétosztották? Hogy a nácik odakint egy alternatív világot építenek óvodákkal és kórházakkal azoknak, akiket reggeltől estig, filmben, rádióban és sajtóban kártékony és ellenséges patkányokként aposztrofálnak propagandájukban? A kevesebb szellemi képességekkel megáldott Horthy mindenestre már 1943 áprilisában értette, hogy miről van szó, legalábbis a Hitlerrel folytatott tárgyalásán tett megjegyzéséből erre lehet következtetni.

Hómant 1946-ban a népbíróság életfogytiglani börtönre ítélte, mert jelen volt azon a kormányülésen, melyen a Szovjetunió megtámadásáról volt szó. (Nem tisztázott, hogy a hadba lépésben a kormánynak illetve egyes tagjainak milyen szerepe volt, de a fő felelősség mindenképpen a kormányzóé, akit nem állítottak bíróság elé.) A holokausztban játszott szerepét viszont különösebben nem firtatták. A börtönben betegségben meghalt.

De Lázárt is felelősségre vonták, ártatlansága, sőt becsületes kiállása ellenére. Az ügyvédi praxisából és vállalkozásaiból meggazdagodott expolitikust a Rákosi-korban mindenétől megfosztották, majd kitelepítették, és később sem engedték vissza a fővárosba. Szembetegségét így nem tudta kezeltetni, megvakulva élt Leányfalun 1971-ig.

Hóman és Lázár emlékezete

Az egykori igazságügy-miniszterről szóló korábbi összeállításunk (Lemondottan érdekes – Konzervatív igazságügy-miniszter az embertelenségek ellen illetve Díszmagyar és motoreke. Heti világgazdaság, 2013. április 3.) hatására a szentendrei Magyar-Izraeli Baráti Társaság 2014 szeptemberében emléktáblát avatott a leányfalui házon. (Korábban a család már elhelyezett egy másikat Lázár háború előtti virágospusztai kúriáján – a Nógrád megyei Bér külterületén –, de ennek szövege nem jelzi a bátor és elvszerű politikusi működést.) Hazautazott Brüsszelből az eseményre a miniszter 94 éves fia, Lázár György is, aki korábban több véletlennek köszönhetően értesült az írásról. Tőle kaptuk meg a szemlézett vezércikkeket is.

Ma kormányzati támogatással Hóman szobrot terveznek Székesfehérvárra (a város képviselője volt), és szóba jött akadémiai rehabilitációja is. A kérdés élénk vitát váltott ki a sajtóban. [3]  

Lehet szobrot állítani Hómannak, a történésznek. (Igaz, ezen az alapon Hajnal Istvánnak és Szekfű Gyulának is kéne – nekik sincs, és tudomásunk szerint senki nem is szorgalmazza azt.) A lokálpatriótának. (Igaz, Székesfehérvárnak nyilván számos más jeles képviselője is volt, akinek nincs szobra.) A kultúrpolitikusnak. (Igaz, a népoktatás, az analfabétizmus visszaszorítása, a felsőoktatás fejlesztése a szocializmus évtizedeiben is folyt tovább, mégsem állítanak szobrot a kommunista kulturális minisztereknek, mert itt a politikai körülmények számítanak.) Valahogy úgy, ahogy a csehek meghagyták a kommunista kultuszminiszter, Zdenek Nejedly szobrát szülővárosában, egy sajátos felirattal: „Terjesztette a cseh kultúrát, de károkat is okozott neki. Szülővárosa, amelyre dicsőséget és szégyent is hozott, értékeli érdemeit, de elutasítja gonosz cselekedeteit.”

Addig azonban ez nem időszerű, amíg nincs emlékművük, utcájuk azoknak, akik azokban a vészterhes időkben emberek maradtak: például Rassay Károlynak, Drózdy Győzőnek, Apponyi Györgynek, Peyer Károlynak, Mónus Illésnek és sokaknak.

Elsőként akár Lázár Andornak.

Lőrinc László

2015. augusztus 12.



[1] Ladányi Andor: A „végső megoldás”-hoz vezető út újabb állomásai. Múlt és Jövő, 2011/1. 68. old

http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/1468/

[2] Kovács M. Mária: Újra Hóman Bálintról. Facebook bejegyzés. 2015. június 12., 13:16

[3] Néhány történészi, vagy történészt megszólaltató írás Hómanról:

Ujváry Gábor: Hóman Bálint rehabilitálása. Rubicon, 2015/4 Részletek: http://www.rubicon.hu/megrendelheto/termek_cikkek/ujvary_gabor_homan_balint_rehabilitalasa/1/1/0#5

Kovács M. Mária: Rehabilitálnák azt az embert, aki hozzászoktatta a magyarokat az antiszemitizmushoz. Népszabadság, 2015. május 16. http://nol.hu/velemeny/homan-rehabilitalasarol-1534295

Ujváry Gábor: Érdemei elismerése mellett. Magyar Nemzet, 2015. július 25. http://veritasintezet.hu/images/sajto_archivum/2015_07_25_MNMag_Erdemei-elismerese-mellett_Homan.pdf

Czene Gábor: A zsidók kitelepítését sürgette, most szobrot állítanának neki. Népszabadság, 2015. július 27. http://nol.hu/belfold/antiszemita-nem-lehet-peldakep-1553859

Ujváry Gábor: Támadások kereszttüzében Hóman Bálint alakja. Napi Gazdaság, 2015. augusztus 02.: http://www.napigazdasag.hu/cikk/51937/

A Klubrádióban Bolgár György Megbeszéljük c. műsorában 2015. augusztus 5-én Ujváry Gábor, augusztus 7-én Kovács M. Mária fejtette ki véleményét. http://www.klubradio.hu/index.php?id=33%23c