Amiről nem is tudtad, hogy meg akarod kérdezni (A Horthy-korról II.)

Szellemes és találó a Kérdések és válaszok a Horthy-korról című kis könyvecske borítója. Csupa kitűző, Trianon-jelvénytől a légó-emblémáig, sportjelvénytől iskolacímerig, továbbá szervezetek – szociáldemokrata, cserkész, széljobbos – emblémái, végül, a sor végén egy hatágú sárga csillag...

Egy tarka és tragikus végkimenetelű korszak kézikönyvecskéje ez, mely maga is apró szócikkek kaleidoszkópja. Érdeklődés-felpiszkáló kérdések sorjáznak (mint a Napvilág kiadó Kérdések és válaszok sorozatának többi kötetében is), izgalmas tematikus összevisszaságban, és az olvasó, mint egy tarka újságban lapozgatva, csaponghat válaszról válaszra. Ezek egymásra is átutalgatnak, így az olvasó egyszerre azon veszi észre magát, hogy keresztül-kasul végigkacskaringózott a könyvön, miközben észrevétlenül egy korszak egészéről kapott tájékoztatást. Erre legfeljebb a kötetvégi Tematikus bontás ébreszti rá.

A könyv túltekint a közéleti-politikai témákon. Olvashatunk választ például a homoszexuálisok és a prostitúció korabeli helyzetéről, a fociról, az amerikanizálódásról, a demográfiai helyzet változásáról, Rejtőről és Trebitschről, a Bauhaus stílusú budai villákról, az avantgárd művészetről, a Hangya szövetkezetről, a kabaréról, vagy a zalai olajkitermelésről.

Vagyis a kötetke szakít azzal a szemlélettel, mely a Horthy-korszakban csak az – ízlés szerint átkosnak vagy üdvösnek tekintett – ókonzervatív-irredenta politikai rendszert és díszmagyaros-neobarokk légkört látja, meg a hárommillió koldust, míg a modernizációt, a tágan vett kultúrát, az emberek változó mindennapjait nem. De a politikai és társadalmi kérdések terén is túllép az obligát témákon és beállításokon, szócikk szól például a feminizmusról, az ifjúság politizálásáról, a szektákról vagy a társadalombiztosításról. Többnyire elkerüli a legutóbb ugyanitt ismertetett kísérleti-állami tankönyv hibáit, például megfelelő súllyal tárgyalja a liberális, szocialista és legitimista politikai irányzatokat, de korszerűen közelíti a hagyományosabb témákat is. A nyilasokról kiderül, hogy jelentős értelmiségi és széles társadalmi háttérrel rendelkeztek, a fehérterrorról, hogy nem egyszerűen a vörös tükörképe volt: nem „ellenséges” tevékenységet próbált visszaszorítani a megfélemlítéssel, hanem a hatalom biztos birtokában büntetett – „bűnt” és származást, vagy elrabolható vagyont, feleséget egyaránt. Itt kiderül az is, ami el szokott sikkadni, hogy milyen szerepe volt a fehérterrornak a földre vágyó agrárnincstelenek „helyükre” visszaparancsolásában, az uradalmi rendteremtésben. A Bethlen-Peyer megegyezés éppúgy reális megvilágításba kerül, ahogy a választási metódus lényege is, tisztázva például, hogy a kerületek egyharmadában nem is indulhatott ellenzéki jelölt, mert már a választások előtt hatósági trükkökkel ellehetetlenítették őket. Igen fontos mindez akkor, amikor árad a Horthy-kor – résztémák és tények tapintatos hanyagolásában megnyilvánuló – szépítgetése, beleértve az új kerettantervet és az említett hatósági tankönyvet is.

Egy ekkora könyvecske nem térhet ki mindenre, ez, vagy akár patikamérlegen mért arányosság nem is lehetett a célja, inkább sok esetben csak szúrópróbaszerű ízelítőt kívánt adni egy-egy területről. Mégis adunk egy szubjektív listát arról, hogy mit hiányolunk, annak tudatában, hogy cserében szűkíthető lenne az átfedések, párhuzamos írások köre.

Az még csak a szerkesztéstechnikai furcsaság, de hiányérzetet is kelt, hogy jó néhány cikk kérdés-címe inkább csupán figyelemkeltő, de kevés köze van a válaszhoz, vagy egyáltalán nincs: a Kivel szemben volt kultúrfölényünk? cím alatti szövegből például nem erre kapunk választ, még csak arra sem, hogy mennyiben volt valós vagy hetvenkedés a kultúrfölény hangoztatása.

Az már érdemibb probléma, hogy a mindennapokat érintő cikkek közül hiányzik egy, mely nagyon is e kötetbe illene, a technika és a mindennapok megváltozó kapcsolatáról: a légi közlekedés megindulásától a rádiózás megjelenésén keresztül az első mozgólépcsőt üzemeltető, telefonos vásárlást és házhozszállítást vállaló Corvin nagyáruházig; az Árpád sínautóbusztól és a Kandó mozdonyoktól a gépkocsiforgalmon keresztül a villamosításig; az Egyesült Izzó, az Orion, a Ganz és a csepeli Weiss Manfréd otthonokba is eljutó termékeiig, a megjelenő háztartási gépekig és a fürdőszobai higiéniáig. A kőolaj téma mellé (itt megemlíthető lett volna Papp Simon szerepe), odaillett volna Balás Jenő és az alumínium: a bauxitkitermelés és a timföldgyártás megindulása.

A munkásokéval ellentétben részben hiányoznak a polgári nyaralási és szórakozási szokások (pl. Balaton, síelés stb.), és míg – ez persze jó! – szerepel Palasovszky Ödön, addig például a Nemzeti Színház útkereséstől sem elzárkózó évtizedeiről (a modern szemléletű Hevesi Sándor, majd Németh Antal igazgatása alatt) nincs szó, pedig az is hír- és érdekesség-értékű a konzervatív kormányzatok korában. (Külön érdekes, mire alapozzák a szerzők, hogy az avantgárd létezését azért engedte a hatalom, mert „egyfajta szelepnek tekintették”? (135. old) A korszakra – ellentétben az 1948 utánival – nem jellemző egész irányzatok leparancsolása, legfeljebb kész és egyedi alkotások utólagos betiltása, ráadásul a hazai avantgárd ereje, hatóköre messze elmaradt attól, hogy ebből hatósági dilemma legyen.)

Másik oldalról érdekes, hogy cseléden a kötetke csak a házicselédet érti (47. old), miközben az uradalmi cselédekről, a korszak sajátos jobbágyainak vagy inkább zselléreinek tömegeiről még a népi írók kapcsán sem történik érdemi említés, nemhogy ismertetés. Érdekes lett volna a feminizmus fejezetben a nők mindennapi helyzetéről (nemcsak a nőpolitikáról), és ott vagy máshol a gyerekekéről is olvasni.

A modern politikai irányzatok jeles szereplői közül is elég kevés jelenik meg név szerint, különösen hiányoljuk például a feminista politikusokat soroló fejezetből Kéthly Anna nőpolitikai szempontból is fontos tevékenységét. (95. old) Jó néhány más szociáldemokrata helye is üresen maradt, olyanoké, akik 1990 előtt anatéma alá estek: leginkább az igazi Peyer Károly vagy Mónus Illés. (76. old) A legitimisták között nem annyira Apponyi Albertet, mint inkább fiát, az egész korszakban (pozitív) szerepet játszó Györgyöt lett volna érdemes megemlíteni. (25. old) Érdekes, hogy a polgári radikálisokat nem tekinti a kötet baloldalinak, pedig az adott korban még a polgári demokraták is erősen balra estek a fősodortól. (134. old) Az ellenállókról és embermentőkről szóló fejezetből (84. old) fájóan hiányzik a több ezer gyermeket megmentő Sztehlo Gábor neve (csak a Jó Pásztor Bizottságé szerepel, de hát itt a mentés kedvéért az egyházával is szembeszálló Sztehlo a fontos, nem a szervezet). Hiányzik a fegyveresen ellenállva-embermentő Stollár Béláé és Kabók Lajosé is (mindketten szociáldemokraták, és mindketten a nácik áldozatává váltak), míg a náluk jelentéktelenebb tevékenységet kifejtő, de kommunistasága miatt évtizedekig finoman szólva is jobb sajtójú Ságvári Endre szerepel (83. oldal), a kommunista szoborrobbantásról nem is beszélve.

A „zsidók gazdagok” sztereotípiát elemző cikk kicsit homályos: mintha azt a benyomást akarná kelteni, hogy az egésznek semmi alapja. Érdemes lett volna számokkal bemutatni, hogy a zsidó társadalom rétegzettsége, foglalkozásszerkezete miben tért el a keresztényétől, és ennek milyen történeti okai voltak. Ez megvilágította volna a sztereotípia hátterét, miközben persze láthatóvá tette volna azt is, hogy sok szegény zsidó is élt, csak részarányuk volt más. És ha már zsidók: Prohászka Ottokárral kapcsolatban (127. old) tényleg általános vélekedés, hogy a kikeresztelkedő zsidókat befogadni javasolta, mert valóban, azt is. Csakhogy a saját kifejezésével „hungarista” püspök javasolt mást is, más szövegeiben, ahol arról értekezett, hogy a zsidó, vallásától függetlenül „mindenütt fekély”, és „lelkiismerete nem lévén, megfojtja szívtelenül áldozatait, melyeket behálóznia sikerült”, vagy hogy „egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloska-invázióról, patkány-hadjáratról”.

Néhány pontatlanság is olvasható a kötetben. Imrédy például – ellentétben a 65. oldalon közöltekkel – nem esett volna a zsidótörvények hatálya alá akkor sem, ha bevallja izraelita dédanyját, hiszen a jogszabályok csak a nagyszülőkig kutakodtak. Továbbá nyilvánvaló tényként szerepel a Tanácsköztársaság vezérkari tisztjének, Julier Ferencnek árulása (153. old), holott a pusztán Bőhm Vilmos emlékirataira támaszkodó, a régi párttörténetben meghonosodott vélekedést az utóbbi időkben legalábbis kétes hitelűnek tartják. Ezzel szemben meglepő újdonságként hatott, hogy a hivatalos „nemzetkép” a parasztok mellett „az ipari munkásságot tekintette a nemzeti lényeg őrzőjének”. (141. old)

A nyilasokról sok szó esik a kötetben, de nem derül ki, hogy társadalmi-gazdasági programjuk – melynek homlokterében állt az államosítás, a társadalom anyagi nivellálása, az állam rendkívüli gazdaságszervező hatalma – milyen sok rokonságot mutat a kommunistákéval. Ezért nem indokolt a legyintés, amivel a nyilasok le-zöld bolsevistázását egyszerűen a jobboldal belharcának tulajdonítja (129. old), holott ezt demokraták is állították róluk számtalan alkalommal. Ez a címke különben természetesen nem azt jelentette, hogy a nyilas politikusok korábban kommunisták lettek volna – a cikk ezt tagadva magát az állítást hiszi megcáfoltnak. Egy korban, amikor a baloldali radikalizmus be van tiltva, értelemszerűen áradnak a rendszerellenes indulatok a jobboldali megfelelő felé, ennek része kellett legyen az 1939-es nyilas választási sikerekben, miközben ezt a kézenfekvő tényt a kérdésről szóló szócikk nem említi. (130. old) Köztudott, hogy egyes 1939 előtt nyilas választókerültek hogyan vörösödtek ki az 1945-ös választásokon*, vagy hogy az ún. kisnyilasokkal szemben elsősorban a kommunista párt tárta ki kapuit, már csak azért is, mert ők épp arra orientálódtak.

Az egyik cikk azt firtatja, hogy miért nem volt jelentősebb ellenállás a németekkel szemben Magyarországon, és a választ a kormányzó hezitálásában találja meg (82. old). Ennek is nyilván volt szerepe benne, de fontosabb két másik ok: egyrészt a magyar társadalom jelentős része a revízió miatt a németekre szövetségesként tekintett még 1944 március után is (a németek különben másképp is viselkedtek itt, mint számos más országban, és a frontszövetség is tény maradt), másrészt, szemben a jelentősebb ellenállást produkáló népekkel, melyeknek éveik voltak az ellenállás megszervezésére, a magyaroknak erre rövid idő állt csak rendelkezésükre: kilenc hónappal a német megszállás kezdete után a szovjet erők már elérték a fővárost.

Látható, hogy míg az állami tankönyvet inkább jobbra húzó elhallgatások jellemzik, addig ezen a köteten helyenként tetten érhetők az 1990 előtti szemlélet apró reflexei, maradványai. Egy ponton kis stiláris reminiszcencia is felbukkan: ott, ahol megtudjuk, hogy a szegedi Nemzeti Hadseregbe „számos kétes kalandor és szerencselovag” is belépett. (70 old)

A fenti, néhol szubjektív és csak egyes részletekre vonatkozó észrevételek nem homályosíthatják el, hogy az általános elwassalbertesedés korában milyen fontos missziót tölt be a sorozat, és e kötet különösen is. Hogy alapvetően mennyire korszerű szemléletében, tematikájában és módszertanában is. Csak növeli rokonszenvünket, hogy a könyv rokon a Tényleg!/?-gel, hiszen ez is (részben) közkeletű hiedelmeken, vélekedéseken vagy vitakérdéseken keresztül közelíti a témáit, minden egyes cím-kérdéssel felcsigázva az olvasót: vajon valóban jól tudta-e?

Érdemes lenne a sorozatot alkotó műhelynek, a Politikatörténeti Intézetnek újabb és újabb köteteket készíteni a meglévőkhöz, és amikor majd visszatér a szabadság a tankönyvpiacon is, akkor Ignácz Károly szerkesztő csapatának (Egry Gábor, Konok Péter, Sipos Balázs) is el kéne készítenie a maga alternatív tankönyvét a Horthy-korról.

Lőrinc László

2015. október 1.

*Ez az állításunk a Cáfolós rovatban 2015. december 10-én közölt cikk szerint egy közkeletű, de téves történészi vélekedésre épül. Az eredeti cikken nem változtatunk, ezzel is jelezve, hogy a tévhitek határai nem véglegesek, és néha a hóhért is akaszthatják. A cikket éppen e kötet szerkesztője, Ignácz Károly írta. L. L. 2015. december 11.