Történelmi Cavinton

Gondolatok egy konferencia után

Termékeny zűrzavar: létezett egyáltalán a micsoda is?

Hitler, mint magyar demokratikus hagyomány

Hát nem könnyű. A TTE október 8-án konferenciát tartott elfeledett, de fontosnak tartott demokratikus hagyományainkról, amit azután az első sajtóbeszámoló Alig vannak a magyar történelemnek demokratikus hagyományai címmel summázott. A cikk illusztrációi ezt még fokozták: a konferencián emlegetett Rassay Károly, Vázsonyi Vilmos, Szabó Zoltán és társaik fotói helyett az archív képek Horthy Miklóst és Hitler Adolfot ábrázolják. Nem kerestek, vagy nem találtak képet az ismeretlen nevű emberekhez…

Ám ez is – akárcsak egy korábbi beharangozó cikk, mely Rassayt az előadók között szerepeltette tévedésből – azt mutatja, hogy azok a bizonyos hagyományok tényleg el vannak feledve. Nagyon.

Mi is az a demokratikus hagyomány (DH): berendezkedés és viselkedésminta?

Az öt remek előadó abban egyetértett, hogy valami volt ott a múltban, akár „hagyomány”, akár „búvópatak”, vagy „zárvány”, aminek érdemes lenne sokkal több teret szentelni a kutatásban, a közbeszédben és az iskolában. Abban viszont már nem volt egyetértés, hogy e valami hagyománynak tekinthető-e, vagy sem, illetve mi is értendő demokratikus hagyományon (továbbiakban: DH).

Paksa Rudolf DH-nak egy a múltban jól szuperáló demokratikus intézményrendszert és mögötte „a társadalom demokratikus gondolkodásmódjának és viselkedéskultúrájának” folyamatos meglétét tekintette. Ennek nyomán a hazai választójog 1990 előtti szűkösségét, és a bíróságok kormányzati befolyásolását ismertetve kijelentette: nem volt demokrácia, tehát nincs DH.

Nos, ha így definiáljuk, akkor természetesen nem volt. Mindehhez Paksa hozzátette, régen is, ma is „életünk java részét hierarchikus intézményekben, autoriter viselkedésű emberek között éljük. Olyan szerepekben, amelyekre … az úr-szolga viszonyt leképező főnök-beosztott viszony a jellemző. … Hol láthat demokratikus mintákat egy gyerek? A családban? Az iskolában? Az egyházban? A sportegyesületben? A munkahelyeken?” Ez a Hankiss Elemér Kádár-kori elemzéseit felidéző gondolatsor azt sejteti, nem is alakulhat ki olyan társadalomban demokrácia vagy demokratikus közéleti attitűd, még a népsokaság egy részében sem, ahol a tekintélyelv régen is, ma is uralta a mindennapokat. Ebben lehet igazság, de az 1920 utáni cseh, 1945 utáni német, vagy 1975 utáni spanyol példa nem ezt erősíti: ott a „semmiből” működőképes demokráciák alakultak. Arról nem is beszélve, hogy – tetszik-nem tetszik – 1990-től, egy Horthy-kornyi periódusban működött a hazai demokrácia is.

DH: nyugatos pártok, mozgalmak?

A konferenciát beharangozó program, továbbá Paksy Zoltán és Tölgyessy Péter előadása is máshonnan közelített, mint Paksa Rudolf. Számukra a DH-ba beleértendők a hatalomra nem, vagy csak pillanatokra, részlegesen került olyan politikai csoportok, melyek az adott kor alkotmányos-demokratikus elveit (hatalmi ágak elválasztása, általános-egyenlő-titkos-női választójog, szabadságjogok stb.) tűzték zászlajukra. Volt olyan demokrata képviselőjelölt, aki 1901-től 1922-ig minden választást megnyert, nyíltat is, titkosat is. Sőt, a budapesti vezetést 1906 és 1918 között ezek az erők tartották a kezükben, márpedig Budapest már akkor sem elhanyagolható szegmense volt az országnak. Mindehhez nemcsak demokrata program kellett, hanem amellett harcosan kitartó politikusok, párt és főleg: elvhű választók.

Tölgyessy ezt kiegészítette két jelentős mozzanattal: az igazán demokratikus mozgalmak nyugatosok és kapitalizmus-pártiak voltak. A nyugatos vonást olyan fontosnak tartotta, hogy előadását is Szent Istvánnal kezdte.

A trójai faló – avagy a keletes-nyugatos politikai gondolkodók?

Ettől jelentősen eltért Ablonczy Balázs megközelítése. Bevallottan „trójai falóként” értelmezett előadásában olyan csoportot csempészett a programba (és a DH fogalomkörébe), mely nem nyugatosságáról, kapitalizmus-pártiságáról és a többpártrendszerű demokráciákhoz fűződő vonzalmáról ismeretes: a népiekét. Akik, mint mondta, „alapvetően nem szerették a pártokat”, mert „úgy vélték, a pártok megosztják a nemzetet”. Sorolta a kapitalizmus korlátozásával járó társadalmi reformjavaslataikat is, amiket sürgősebbnek tartottak, mint a „demokratikus jogok, szabadság és a közjogi átalakulás” programcsomagját. Ugyanakkor közülük arról a Szabó Zoltánról szólt, aki szorosan kötődött a francia kultúrához. A nácizmus hazai térnyerése illetve a zsidótörvények elleni tiltakozása, a totalitarizmussal szembeni gesztusai és írásai is indokolják, hogy a magyar DH részének tekintsük.

Míg tehát Paksa elsősorban a politikai szisztémát tekinti hagyományképzőnek, Paksy és Tölgyessy pedig a demokratikus értékeket az alkotmányos, de nem demokratikus rendszerben képviselő pártokat, csoportokat is, addig Ablonczy bizonyos erkölcsi gesztusokat és leírt gondolatokat, vagy legalábbis azokat elsősorban. 

Ez utóbbi tekintetben értelmezése nem állt messze Rainer M. Jánosétól, aki a DH részeként beszélt az 1945 utáni évek kapcsán Bibó István írásairól és a demokratikus ellenzék 1970-es-80-as évekbeli műveiről, vitáiról. Vagyis ő is alapvetően értelmiségiekről, programadókról, ha tetszik „politikai elemzőkről”, és nem cselekvő politikusokról beszélt – bár a Kádár-kor esetében persze utóbbit nem is tehette volna. Annyiban azonban különbözött Rainer Ablonczytól, hogy az általa vizsgáltak számára (a parasztpárti Bibót is beleértve) a nyugatos többpártrendszerű demokrácia igenis prioritás volt, míg az „apolitikus” népiek örököseiről nem esett szó.

Rainer ugyanakkor egyedüliként vitatta Tölgyessy kapitalizmus-tételét, mondván hogy a piackorlátozó társadalmi reform és a demokrácia összeegyeztethetetlensége 1945 és 48 között nem volt evidencia, és ez, mint nyitott kérdés „ma sem nélkülözi az aktualitást”.

Előadása végén a ma legfontosabb, legélőbb, legalkalmazhatóbb DH-nak az 1989-es fordulatot nevezte, és általában „a másként gondolkodás” hagyományát. Ezt a kimondottan aktuális üzenetet egy kimondatlanul a nyolcvanas évekhez hasonló, vagy afelé tartó világba küldte, és ez sajátosan csengett egybe Paksa, Paksy és Ignácz Károly később, a kerekasztal-vita kapcsán elhangzott állításaival.

Végül megint mással bővítette ki a fogalmat a nézők közül hozzászóló Nóvé Béla történész, amikor a DH részeként értelmezte a protestáns iskolák diákönkormányzatait, és a hasonló irányú, meg-megújuló Kádár-kori hallgatói szervezkedéseket. Ez egyszerre erősített rá Paksa mindennapi demokratikus magatartásformák jelentőségét hangsúlyozó tételére, miközben kimondatlanul-akaratlanul vitatta utóbbi azon állítását, hogy ilyesmi Magyarországon egyáltalán ne létezett volna.

Mindebből az is következik, hogy Paksa kivételével mindenki természetszerűen használta a magyar DH fogalmát, miközben az ő mondandójának tartalmával (egyetlen, Bethlen szerepét érintő kisebb megszorítással) mindenki egyetértett.

Amiről nem beszéltek

A piaci verseny kifelejtett pártjai

Szintén figyelemreméltó volt az, hogy ki miről nem beszélt a saját korszaka kapcsán.

Tölgyessy Péter volt az egyetlen, aki érdemben szóba hozta az 1914 előtti időket; ez a hiány, különösen az 1890 és 1918 közötti időszak kimaradása – önkritikusan megállapítható – a szervezők lelkén szárad. Volt azonban, amiről Tölgyessy sem beszélt. Szerinte ugyanis az első világháborútól kezdve Magyarországon antikapitalista konszenzus volt, és vita csak azon folyhatott, hogy kitől mit kell elvenni, és kinek odaadni. Vagyis a nem kimondottan piacellenes pártokról ennek az eszmefuttatásnak az erejéig megfeledkezett.

Pedig részben ezek a pártok azok, melyek emlékének feltámasztását a konferencia célul tűzte ki: Vázsonyi, Rassay, legitimisták. Ezeknek a pártoknak a kapcsolatát a hazai nagyvállalkozókkal és egyben a nyugatos kultúra híveivel jól szimbolizálta, hogy Fenyő Miksa, a Nyugat folyóirat egyik szerkesztője egyben liberális képviselő és a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója is volt. A liberálisok egy sor olyan egyesületben, mozgalomban is aktívak voltak, melyek a piaci kapitalizmust is támogatták, így a vámok eltörlését is szorgalmazó Páneurópai mozgalomban és még inkább a szabad kereskedelmet és piacot hirdető Cobden Szövetségben. Ha Magyarországon antikapitalista konszenzus lett volna, akkor a liberális pártok, mozgalmak, sajtójuk és egyesületeik egész kiterjedt hálózata nem létezett volna. (Ráadásul a kapitalizmus hívei közé sorolható a bethleni konzervatív kormánypárt is.)

Tölgyessy az 1945 utáni korszakról beszélve a fenti antikapitalista konszenzus megtörőiként tett futó említést Mindszenty József hercegprímásról és Sulyok Dezsőről, de csak mint kivételekről, és részben nem nyugatosokról. Pedig Sulyok, ha valóban kisebbségben volt is, nem volt kivétel: ide tartozott a kisgazdapárt jobboldala, és nemcsak az ebből leváló egész Sulyok-féle Szabadságpárt, hanem Pfeiffer Zoltán államtitkár ténykedése, és az általa életre keltett Függetlenségi Párt is. Pfeiffer jelentősége nem abban volt, mint mondjuk Rassayé, hogy évtizedekig következetes nyugatos demokratikus politikát folytatott volna, hiszen erre nem volt ideje, hanem abban, hogy mint államtitkár képviselt a kormányzaton belül bizonyos jogállami elveket, majd képes volt egy olyan pártot összeütni, mely egyetlen hónap alatt, agyonkorlátozott agitációs lehetőség mellett is jelentős választási eredményt ért el 1947-ben, a szavaztok 13 %-át szerezve meg.

Persze az etatizmus világszerte nagy hátszelet kapott akkoriban, errefelé meg különösen, de épp ezért fontos, hogy a verseny, a viszonylag mérsékelten korlátozott-szabályozott piac hívei, ha kisebbségben is, de ennek ellenére is jelentkeztek.

Az 1945 utáni nyugatos pártok hűlt helye

A fenti rövid életű pártokról, hamar ellehetetlenített bátor csoportokról az 1945 és 1948 közötti időszakról előadó Rainer sem beszélt. És nemcsak Sulyok és Pfeiffer pártjáról nem, hanem az 1947-es választáson legtöbb szavazatot kapott ellenzéki pártról, a Barankovics-féle Demokrata Néppártról, vagy a szociáldemokratákról levált Peyer-csoportról, és más, a piacot nem teljesen, de a nyugatos szabadságelveket nagyon is valló törpepártokról sem, melyek egy fajta parlamenti utóvédharcot vívtak.

Rainer kifejtette, hogy a demokratikus ellenzékre a Lukács-tanítványok reformmarxizmusa, majd a rendszer reformálhatóságát tagadó Adam Michnik hatott, azonban említésre érdemes lett volna kitérni arra, miért nem hatott (ha tényleg nem) a magyar parlamentáris hagyomány, az 1945-öt követő évek fent jelzett polgári próbálkozásai.

Ablonczy Balázs sem tért ki arra a kérdésre, hogy Szabó és a népiek hogyan viszonyultak a konferencia meghirdetett főszereplőihez, a nyugatos-demokrata parlamenti pártokhoz, politikai cselekvőkhöz, és általában hogyan mozogtak hozzájuk képest a politikai porondon az ő szervezeteik, a Márciusi Front, vagy a Parasztpárt.

A cselekvők helyett az elmélkedők az érdekesek?

Ezek a témahangsúlyok azt jelzik – ami a hazai múltfeldolgozás tágabb, nemcsak történettudományi hagyományával lehet összefüggésben –, hogy az aktív, cselekvő, parlamenti és önkormányzati keretek között napi politikát folytató ellenzéki politikusok és mozgalmak helyett szívesebben törődünk a politikáról elmélkedő ellenzéki értelmiségiekkel. Ide tartozik nemcsak a népi-urbánus vita, Bibó életműve, de voltaképpen Jászi Oszkáré is, aki kérészéletű politikusi „eltévelyedését” utóbb meg is bánta. Természetesen ez is a DH része, de a konferencia elsősorban annak egy másik, elhanyagoltabb részéről kívánt szólni. Már csak azért is, mert forrás utóbbiról is van: a cselekvő politikusoknak is van írásbeli és elméleti hagyatéka, részben felszólalások – képviselőházi és egyéb jegyzőkönyvekben –, részben újságcikkek (pl. Rassay és Vázsonyi is gyakran írt saját lapjába, az Esti Kurirba illetve az Ujságba). Ezek ma hozzáférhetetlenek. Némelyiküknek emlékiratai is vannak, részben szintén kiadatlanok: a Rassay-memoár parlagon heverését Paksa is, Paksy is megemlítette.

Portörölgetés a földrengés után

A fenti következtetést erősíti Tölgyessy Péter érvelése a tekintélyuralmi rendszerek felkészületlen ellenzékeiről. Meglehet, Károlyiék esetében talán igaza van, és tényleg felkészületlenségük miatt nem voltak a helyzet magaslatán 1918-ban. De nem tudjuk, volt-e annak a helyzetnek egyáltalán magaslata. Nem tudjuk, hogy valóban felkészületlenebbek voltak-e, mint bármelyik dualizmus kori kormánygarnitúra, hiszen nem láttuk, hogy ezek hogyan kezeltek volna egy háborús összeomlást, négy megszálló hadsereggel, gazdaságilag fontos területek hirtelen leválasztásával, az újkor legpusztítóbb járványával, egy szélsőségesen vad szociális indulatok fűtötte hadsereg fegyelmezetlen szétszéledésével, egy menekültáradattal, a számlát ekkor benyújtó több évtizedes nemzetiségi sérelmekkel és egy gyilkos gazdasági blokáddal. Az előző rendszer által végigerőszakolt pokoli háború oly mértékben felkorbácsolta a bosszúvágyat, hogy az ezeket artikuláló szociáldemokrata politikusok és szervezeteik (pl. Katonatanács stb.) összeférhetetlenné váltak demokratikus koalíciós partnereikkel, a polgári radikálisokkal, Károlyiékkal, később a kisgazdákkal, sőt saját mérsékelt párttársaikkal is. Vázsonyiról nem is beszélve: neki már a forradalom elől menekülnie kellett.

Vagyis az új takarítónőnek egy földrengésben összedőlt házban kellett volna bizonyítania, hogy ugyanolyan felkészülten tud port törölgetni, mint elődje, a kataklizma előtt.

Annak az állításnak a megalapozottsága is kérdéses, hogy Károlyiék felkészületlenségének bizonyítéka lenne, hogy „rettegnek a néptől. Nem mernek választásokat tartani. … állandóan csúsztatják, és végül olyan időpontot tűznek ki, amikor már nincs is lehetőség rá. A Horthy-rendszer egészen más feltételek és nemzetközi nyomás mellett, megtartja a választását jóval hamarabb, mert meg kell tartania”. Az új választójogi jogszabályt 1919. március 5-én hozták meg és a választások időpontja 1919. április 12-ére ki volt tűzve. Bár volt némi halogatás, de nemcsak a rettegés miatt, másfelől azért ez nem olyan távoli időpont. A hatalomváltástól számítva hat hónap telt volna el, ez az ellenforradalom esetében is hat hónap volt (1919. augusztus 1-étől 1920. január 25-éig), pedig ők sürgető külső nyomás alatt rendezték meg a választásokat. Oroszországban a forradalom után kilenc hónap telt el a választásokig, 1945-ben pedig Budapest bevételétől számítva nyolc hónap. (De még az ország teljes szovjet felszabadításától/megszállásától is hat – de hát Károlyiék sem tarthattak volna választásokat az egész országban.) 1989-ben pedig (igaz, akkor nem volt sürgető a helyzet) a köztársaság kikiáltásától számítva hét hónap telt el a választásokig.

A felkészületlen halottak, meg a pince

Tölgyessy szerint az 1945 előtti demokratikus ellenzék sem készült fel az új korszak vezető szerepére. Vázsonyi János vagy Mónus Illés annyiban valóban felkészületlen volt, hogy – megannyi kevésbé neves, de a folytatáshoz nélkülözhetetlen párttársukkal és aktivistájukkal együtt – elmulasztottak 1944-45-ben életben maradni. Mások – párttagok, potenciális aktivisták, újságírók stb. – hadifogságban voltak. Apponyi György, Rassay, Peyer és megannyi társuk politikai fogolyként náci koncentrációs táborból szabadultak, lelkileg-fizikailag összetörve. Előbbi kettő nem látta értelmét egy szovjet megszállás alatt lévő országban ténykedni, utóbbi pedig – mint megannyi társa – hamar a leszalámizás áldozatául esett. (Rupertet is, Nagy Vincét is, Peyert is saját pártja zárta ki, kommunista nyomásra.) Peyert végül az amerikaiaknak kellett az ÁVÓ elől külföldre menekíteni, az utolsó pillanatban.

Meglepő ezek tudatában Tölgyessy állítása, hogy Rákosi Mátyás felkészültebb volt a régi ellenzéknél, vagyis a kisgazdáknál. Egyrészt azért meglepő, mert a valódi régi ellenzéket egyszerűen kiiktatták (alkalmuk sem volt rátermettnek lenni), másrészt a Kisgazdapárt, mint olyan nem tekinthető a Horthy-korszak igazi demokratikus ellenzékének (legfeljebb egyes kisgazdák), lévén hogy a zsidótörvényeket megszavazták, 1939-ben antiszemita választási kampányt folytattak, később a svábok kitelepítésében is kulcsszerepet játszottak. Végül a kisgazdákat 1945 után sarokba szorította Rákosi egy sor olyan „felkészültségről” árulkodó húzása, amit tisztességes demokrata politikus nem tett volna meg, még ha felkészült is. Nem kellett ehhez természetesen a szovjet csapatoknak fizikailag is bekapcsolódni (bár Kovács Béla ügyében még ezt is megtették), bőven elég volt, hogy jelen voltak.

Vagyis ebben az esetben – az előző hasonlatnál maradva – az új takarítónő kap elismerést, amiért felkészültebben tüsténkedik, mint az általa és a régi inas által összekötözve a pincébe zárt régi személyzet.

Ezek a sokatmondó témakerülések és kritikák mintha pont azt bizonyítanák, amit a konferenciatoborzó felpanaszolt: hogy mostohán, pazarlón bánunk ezekkel a múlttöredékekkel, hagyatékkal, hagyománymorzsákkal.

Ugyanakkor a konferencia előadói sokat tettek e helyzet megváltozatásáért azzal, hogy ismertették e csoportokat, és a jelentőségüket is hangsúlyozták.

Volt-e jelentőségük?

„Sokak számára tették elviselhetőbbé az életet”

Paksa Rudolf például a Horthy-kori demokratikus ellenzékről kifejtette, „sokak számára tették elviselhetőbbé az életet”. „Nagyon megnyugtató olvasni korabeli írásaikat és beszédeiket, mert ezek olyan elvekre épültek, amelyek többsége ma sem vállalhatatlan – mégse mondhatnánk, hogy sokat forgatjuk ezeket. … sokszor fogalmazódik meg bennük a korszellem racionális kritikája, mely nem ritkán mai szemmel is helytálló tudományosan. Vagyis József Attilával szólva ›fehérek közt európaiak‹ voltak. Napjaink emlékezetkultúrájában mégis siralmasan kevés hely jut nekik ... Ennél mi sem bizonyítja jobban, hogy élő – pláne folytonos – demokratikus hagyományról nem beszélhetünk Magyarországon. De nem is nagyon volna mire emlékezetpolitikát építeni, hiszen a történettudomány se nagyon foglalkozott e személyekkel” – teszi hozzá, ugyanakkor elismerve később L. Nagy Zsuzsa e téren kifejtett jelentős kutatói munkásságát. Ezzel a gondolatmenettel Paksa módosít is egyben a DH kategorikus tagadásán: közvetve azt állítja: rajtunk múlik, hogy ez a múlt hagyomány legyen. Ha foglalkozunk vele, ha kiadjuk, olvassuk, kutatjuk, tanítjuk, akkor van demokratikus hagyományunk.

Hogy értékes és jelentős hagyatékról van szó, azt Paksa a vitában is megerősítette: 1945 előtt „Budapest az egyik bástyája [volt] a demokratizmusnak”, itt léteznek azok „a polgári közegek, melyek örökítenek egy bizonyos demokratikus hagyományt, ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni”.

Paksy Zoltán szerint is – aki a Rassay-pártban is működő Drozdy Győző kutatója, visszaemlékezésének közreadója volt – a Horthy-kori „demokratikus ellenzék nagyon pozitív és nagyon komoly szerepet játszott”, és ha rajtuk múlik, játszhattak volna még fontosabbat is. Szerinte ha Bethlen a húszas években nem a szélsőjobbal egyezett volna ki, hanem Rassayval lép koalícióra, akkor az országnak nem kellett volna okvetlenül az autokráciába rekednie, és a szükséges szociális reformok meghozatalával a későbbi szélsőjobb vitorlájából is kifoghatták volna legalább a szél egy részét.

Nélkülük még többen halhattak volna meg a holokausztban

Tölgyessy szerint ezek az erők „a Horthy-korban, néha nagyon fontos helyeket birtokolnak, Budapesten például. Ha igazán szabad választások vannak, akkor Budapestet fogja az ellenzék” – vagyis azok a liberális-demokrata erők, melyek 1906 és 18 között már „fogták”.  Ám azt is állította, az, hogy ebben a politikai rendszerben vannak „demokratikus zárványok, vannak benne visszacsatolások, viszonylag szabad a sajtó, ez mind-mind segíti a rendszer továbbélését.”

Ennek nyomán felmerült a kérdés: vajon a dualista-Horthy-kori-koalíciós időkbeli ellenzék az adott rendszert csak legitimálta tehetetlen létezésével, vagy képes volt jó irányba módosítani a pályáját?

Paksa Rudolf az utóbbi mellett tette le a garast: szerinte Kállay Miklós miniszterelnöknek, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek, és a többi, nem demokrata, de náciellenes konzervatív társuknak „ezekre az emberekre [a liberális demokratákra] szükségük volt” ahhoz, hogy feltartóztassák a képviselőházi többség tettre kész antiszemitizmusát. Vagyis abban, hogy a deportálásokat ellenző konzervatív potentátok „tudtak működni, abban bizony nagyon fontos szerepe volt annak a baráti közegnek [a demokrata ellenzéknek], annak hogy látták, vannak viszonyítási pontok, nem teljesen egyedül vannak”. A németek tudták, „ha ezeket az embereket kivonjuk a közéletből, akkor nem lesz ellenállás, és ez is történt … ha nem lett volna demokratikus ellenzék és konzervatív humanisták, akkor nem 44-ben kezdődnek a deportálások, hanem valószínűleg korábban megoldást kerestek volna a magyarok”, német megszállás nélkül. Ez persze a budapesti zsidóság és a munkaszolgálatosok teljes pusztulását is jelenthette volna. A beszélgetésben az is felmerült, hogy a diktatúrára törekvő Imrédy Bélát e két, kormányzati és ellenzéki csoport közösen buktatta meg.

„Nem mindegy, hogy mennyi tere marad ma a nyugatos hagyománynak”

Tölgyessy, ha a maga korában jelentéktelenebbnek és kimondatlanul is rendszererősítőnek tételezte is a mindenkori nyugatos ellenzéket, a mai viszonyok között hagyatékuk ápolását mégis nagyon fontosnak értékelte: „mit jelent egy ilyen szerkezetben a demokratikus hagyomány? Egy szűk körben, egy zárványban a jövőt. Mint eddig mindig is, bekövetkezik [majd] a váltás. Jön a dagály, és egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire fölkészült a másik Magyarország. Ma szinte csak a mítosz, a hazugság a hatásos, de egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi tere marad az igazságnak, a racionalitásnak, a parlamentáris, nyugatos hagyománynak. És hogy maradjon, ahhoz ilyen beszélgetések kellenek.”

Tanítani őket – de hogyan?

Valódi vita álvita helyett

Paksa Rudolf már az előadásában nagy teret szentelt annak a kérdésnek, hogy mit lehet kezdeni ezekkel az irányzatokkal az iskolai tanításban? Azt, hogy a Horthy-kor ellenzéke kimaradt a kísérleti 11-es tankönyvből (ahogy különben a régebbiekből is többnyire – a Dupcsik-Repárszky szerzőpáros könyve kivétel –, és a kerettantervből is), azt maga is, mint illetékes tananyagfejlesztő, hibának tartja: „A Horthy-kori ellenzékre viszonylag kevés szót gondolt vesztegetni a szerkesztő, ami nem 100%-ban egyezik meg az én intencióimmal” – jegyezte meg ironikusan. (A könyv ezen hiányosságáról korábban itt írtunk.)

Szerinte szerencsés lehet egy ellenzéki életút alapos bemutatása, de még jobb megoldás, ha a diákok egy ideológiai áttekintés után „egy-egy politikai csoport képviselőjének szerepébe helyezkedve vitatják meg” az akkoriban aktuális kérdéseket. „Mondanunk se kell, hogy egy ilyen vita és a rá való felkészülés során mennyivel mélyebben sajátítja el a diák az ideológiákkal kapcsolatos ismereteket, mint ha csak bebiflázna egy tankönyvi leírást vagy táblázatot” – szögezte le.

Egyetérthetünk, ahogy azzal is, hogy „a legjobb oktatási módszer a valódi vita, nem pedig a kényszeres álvita. Utóbbi onnan ismerhető fel, ha már a vita elején teljesen nyilvánvaló, melyik a helyes álláspont”. (Bár itt jegyezzük meg: egy ma nyilvánvalóan meghaladott álláspont hívének empatikus képviselete is segítheti egy kor megértését, sőt az előzőleg épp általa javasolt többpárti vitában ilyen óhatatlanul lenne is.) Paksa egy sor, demokráciával kapcsolatos, valóban remek, történelem-, társadalomismeret-, etika és osztályfőnöki órán is felhasználható vitaindító ötletet vetett fel (pl. Churchill, Bethlen, Arisztotelész idézeteket).

De még érdekesebb volt, hogy nem állt meg ezen a ponton. Előadása írott változatában nagytotálba nyitva tette fel a kérdést: „Hány olyan iskola lehet ma vajon, ahol a gyerekeknek érdemi beleszólásuk van abba, hogy miről szeretnének többet vagy kevesebbet hallani a történelemórákon, s tudásukról milyen módokon adhatnak majd számot, továbbá milyen történelmi emlékhelyeket vagy kiállításokat szeretnének meglátogatni, milyen történelmi filmeket szeretnének megnézni, illetve milyen keretek között szeretnének emlékezni a különböző történelmi vonatkozású iskolai emléknapokon?” A konferencia „kerekasztalánál” a viták körét ennél is tágabban jelölte ki: a diáknak „joga legyen dönteni arról, hogy mit akar tanulni történelemből. Beszélhessen arról, hogyha ő nem akar történelmet tanulni, hanem mondjuk kézimunkaszakkörre akar menni. Befolyása legyen arra, hogy mikor jár iskolába.” Mert nem lehet ott demokráciát tanítani, ahol „ha véletlenül lesz egy autonóm személyiség, akkor a tanári kar megpróbálja kigolyózni az iskolából, mert sok baj van vele.” 

„A jelen miatt is fontos”

Igen fontos és égetően aktuális gondolatok. Ellene vethető persze, hogy ezeket a kérdéseket a mai fejlett demokráciák iskoláiban sem vitatják meg, de ez a lényeg megkerülése lenne: a hangsúly azon van, hogy az iskolai (munkahelyi, családi) „demokratikus légkör” nagyon is fontos a politikai demokrácia szempontjából egy autokratikus hagyományú országban. „Tévedés azt hinni, hogy nincsen mozgástér. Sokkal inkább berögzült tanári megszokások vannak” – szembesíti tanári olvasóit az írásos verzióban.

Paksa az előadásban arra is felhívta a figyelmet: „a jelen miatt [is] fontos, hogy [bemutassuk] miként működik egy antiliberális és antidemokratikus kultúra. Ez egy olyan tapasztalat, ami a társadalmi tudatosság miatt lényeges.” Továbbá „az ő példájukon keresztül jobban megtanulható, hogy mi a demokrácia és mit akarnak úgy általában a demokraták.”

Különös perspektívát adott ezeknek a szavaknak, hogy azon a napon hangzottak el, mikor a Népszabadságot megszűntették, az álkonzultációk és álnépszavazások vitátlanított hazájában. Az előadó olyan iskolarendszerben javasolta viták rendezését és autokrácia-kritikus üzenetek leszűrését, amelynek tenkintélyelvű átszervezése, tanárainak alattvalóvá alázása előrehaladott állapotban van. E folyamat része a szabad tankönyvválasztás elsöprése, az állami egyentankönyvek erőszakolása is, és ezek egyikétől való felemás tankönyvfejlesztői elhatárolódást tekinthettük akár szerény, de a körülmények között értékelendő példaadásnak is.

Paksy Zoltán is remek, órákon feldolgozható forrásokat hozott Rassay Károly pályáját bemutató előadásában, például Rassay telefonbeszélgetését emberével, mely a rendőrségi lehallgatás nyomán maradt fent, és amelyből a demokraták rendőri ellenőrzéséről, a választások befolyásolásáról, Rassayék helyi keresztény paraszti és zsidó polgári bázisáról lehetett remek következtetéseket levonni egy forráselemzés keretében. Amúgy szerinte is fontos az órai vita, és ezekhez érdemes felhasználni például Rassay korabeli képviselőházi jegyzőkönyvekből vett vitaérveit. Például azt, hogy ha a polgár „kevesebb jogot kap itt, akkor az utódállamokból miért vágynának ide”, ami a „hatékonynak” hitt rendpártiakhoz vonzódó diákra is hat, aki „vita közben jöhet rá arra, hogy lehet, hogy ezek a demokratikus gondolkodású emberek jókat mondtak. Lehet, hogy mégiscsak ebbe az irányba kéne elmozdulni.” A nyugatos demokraták vitakultúrája, érvei, tette hozzá, „zsinórmérceként tud szolgálni, ezért fontos a demokratikus megnyilvánulásokat ismerni a történelmünkből, mert így nem tekintünk egy Bethlent demokratikus politikusnak.”

Zsinórmérceként - vita Bethlen szerepéről

Ez a fél mondat Paksa Rudolfnak szólt, aki korábban, Paksy rosszallását kiváltva, a húszas évek Bethlenéről pozitívan nyilatkozott. Elértette, és rögtön vissza is vágott: „senki sem tekinti Bethlent demokratikus politikusnak”. Ez azonban nem teljesen helytálló, egyrészt, mert előadásában épp ő idézte – kritika nélkül – Bethlen demokrácia-értelmezését, miszerint „az igazi demokrácia biztosítja az intelligens osztályoknak a vezetést”, amivel a választójog szűkítését indokolta. Továbbá azt is állította előadásában, hogy Bethlen szerint „a szegényeknek adott túl széles választójog a demagóg ígéreteknek, a populizmusnak nyit teret”, sőt szerinte Bethlen „mindezt azon tapasztalat nyomán gondolta így, hogy a korábbinál jóval szélesebb választójog alapján megválasztott 1920-as nemzetgyűlés hozta a numerus clausus törvényt.”

Meglepő ez, hiszen például Romsics Ignác életrajza szerint Bethlen a numerus claususszal feltehetően egyetértett, vagyis ez aligha lehetett számára intő jel egy értékesebb demokrácia jogkorlátozás általi bevezetésének szükségességét illetően. (Maga Paksa is máshol „sunyin” megalkotott bethleni választójogot említett.) De jól ismert Ungváry Krisztián álláspontja is, aki meghatározó jelentőségű könyvében azt írta, Bethlen 1922-ben a „demokrácia érdekében korlátozta a választásokat.” (A Horthy-kor mérlege, 609. old). Ezt pedig Ungváry valóban – Paksy utalásával teljes összhangban – csakis úgy állíthatta, hogy könyvéből teljesen kihagyta a valódi nyugatos demokratákat, mintha azok csoportjai, pártjai nem is léteztek volna, pedig Bethlen éppenséggel ellenükben is korlátozta, amit korlátozott. Ez éppen az ő (Rassay, Drozdy, Vázsonyi stb.) kevés figyelemre méltatott írásaikból, illetve a róluk szóló irodalomból derül ki leginkább. 

"Hogyan viselkedjünk egy autoriter hatalommal szemben”

Részben Paksy Zoltánnal vitázott a közönségből szót kérő Ignácz Károly történész, mikor kifejtette: „nem idolokat, [vagy] zsinórmértéket kell bevinni az órára”, nem azt mutatni meg, milyen „a demokrata akinek mindig igaza van, aki mindenki ellen küzd, és mindig jó”, hanem bemutatni, hogy számukra is „nagyon kemény kérdések merülnek föl: hogy hogyan legyünk jó demokraták, hogyan egyeztessük össze a társadalmi reformot, [és] a politikai reformot”. Példának a korábban már szóba került Bárczy Istvánt hozta fel, aki annak érdekében, hogy társadalmi reformcéljait megközelítse, átállt a kormánypárthoz. A témát tálalhatjuk úgy – erősített rá a többiekre – hogy a régiek égető „kérdései lehetnek a mi kérdéseink is: hogyan viselkedjünk egy autoriter, nem demokratikus hatalommal szemben; ha ezekről beszélünk biztos, hogy a demokraták közelebb kerülnek hozzánk.”

Ezt különben aligha akarta volna cáfolni bárki is, hiszen Kossuth-ot vagy Széchenyit sem „mindigjó” idolként, hanem alternatívák között dilemmázó emberként érdemes bemutatni, ám ez nem mond ellent annak, hogy elveiket vagy akcióikat zsinórmértékül használják.

Paksa Rudolf egyetértett Ignácz-cal, szerinte is igaz: „ha Rassay minden egyes mondatát betéve tudja is a gyerek, akkor sem lesz belőle feltétlen jó demokrata”, hogyha a viselkedésmódja nem csiszolódik a vitákon. Amúgy pedig a „felszíni szántás” helyett „mélyfúrásokra” van szükség „a történelemórán, hogy minél látványosabbá váljon, … milyen dilemmák vannak, mennyire hasonlóak ezek a dilemmák a mi dilemmáinkhoz.” 

Lőrinc László

2016. december 8.