Történelem a valóságon túl

Azt mondják, a 2016-os angol, amerikai és magyar politikai blődli-kampányok után a tények, a valóság vagy az igazság utáni politika kora kezdődött el. Mintha ugyanez történne a történelemmel is.

„Hatvan évvel a forradalom után azok, akiknek személyes emlékeik vannak, lassan itt hagynak bennünket, és elérkezik a legendák ideje. A legendák pedig szépek: magasztosak, izgalmasak, emberiek, önfeláldozóak (sic!). Az a célom, hogy 1956 a legszebb magyar legenda legyen” - nyilatkozta Schmidt Mária, az 1956-os Emlékbizottság történész kormánybiztosa augusztusban a Tokaji Híreknek.

Ezek után miért lepődött meg bárki is bármin, ami utóbb 1956 történetével megesett? Hogy például Pruck Pál tűzfalakat beterítő képén a főhőst Schmidték átírták a sokszoros kivégzéséről és hét nő szimultán kielégítéséről magasztos legendákat mesélő Dózsa László, mint hős szabadságharcos nevére? Schmidt, látván hogy Pruck már itt hagyott bennünket, legenda-üzemmódba kapcsolt. Amit nem kalkulált, hogy a tanúk néha a haláluk előtt mesélnek. Pruck lánya, Csőkéné Pruck Erika pedig ennek alapján ragaszkodott hozzá: a képen látható 14 éves gyerek az ő apja, aki „nem szabadságharcos volt, hanem csak egy kölyök, aki éppen ott volt”. E földhözragadt kis történeti tény gyengítette a magasztos legendát, de csak átmenetileg, mert az idő ugyebár, már ami a tanúk gyermekeinek velünk létét illeti, a legendának dolgozik... Hogy is szól az a bizonyos ’56-os vers? „Ő mondja meg, ki voltál, neved is neki szolgál”.

Továbbá ki lepődhet meg azon, hogy a felfegyverzett marcona gyerekeken kívül Nagy Imréstül mindenki kikerült a történetből, még – ahogy Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány egykori külügyminisztere szóvá tette – maga az ellenfél, az oroszok is, és helyükbe az amerikaiak kerültek? Ez így magasztos, így szép, így emberi – és így Putyin-konform.

És ki lepődhet meg Schmidt múzeumának durva Népszabadság-hazugságán

Vagy azon, hogy Bencsik András – aki akkor volt a Népszabadság politikai cikkeket jegyző munkatársa, mikor az kommunista eszmei mutatóujjként emelkedett a magasba – semmi kivetni valót sem lát abban, hogy a most ledózerolt, negyed százada független, minden irányban kritikus lapot a náci Völkischer Beobachterhez hasonlítják kivégzői. Sőt még ő vonja kétségbe annak emberi tisztességét, aki erre az apró életrajzi ellentmondásra emlékezteti. Bencsik, aki a legvadabb, egymásnak is ellentmondó magyar származáslegendákat terjesztő Szkítia könyvesbolthálózatot alapította, lecserélvén a szovjet-magyar barátság legendáját a szkíta-magyar azonosságéra, nyilván hisz a valóságon túli csodás és magasztos történelemben, és abban, hogy ezek egyik főszereplője éppen ő lehet.

Ezek után azon sem kell majd meglepődni, ha a Terror házában megnyíló Népszabadság-kiállításon a lap ellehetetlenített szerkesztőinek arcképei alá ÁVH-s egyenruhát, kezükbe hentesbárdot, háttérnek vallatószobát photoshopolnak, az ablakon át pedig látszani fog a szétlőtt Keleti pályaudvar egy részlete, tele migránsokkal, és majd e kép fölé kerül a Népszabadság felirat, vörös festékkel összekenve. Hogy egy velük szemben, szürkére pingált hungarocell-kockákból épített barikád mögé majd Bencsik András viaszfigurája kerül ellenállónak öltöztetve, szélgéppel lobogtatott nemzeti színű sállal. Hogy a gyilkos szerkesztők mögé oda lesz montírozva Soros György alulról világított, kicsit megnövelt metszőfogakkal karakteresített képe, az ő vállán pedig majd a forradalom leverésén hiányos fogazattal vigyorgó Eisenhower amerikai elnök hosszú karmú kezei nyugodnak.

A meghirdetett elvek ismeretében semmin nem kell csodálkozni, és semminek az ellenkezőjén. Mely elvek különben nem is annyira újak. Ugyanis Tőkéczki László történész már évekkel ezelőtt, az alaptörvény díszkiadásának utószavában meghirdette a valóság utáni történelmet. E szerint a „történelmi emlékezet … ősi, sok mitikus elemmel tarkított tartalom, nincs sok köze a modern szaktörténészek megállapításaihoz... Fő vonásaiban azonban ez az emlékezet az igazat őrizte meg. … A régmúltból … az ünnepélyest, a kiemelkedőt, és ennek megfelelően a pompát, a szépet emeli ki, s ezen eseményeket az utókor – sokszor egykorú tárgyiasság nélkül – a maga képére formálja. … Az itteni ›történelmi képeskönyv‹ már csak azért sem akart valami hiperobjektíven tudományos munka lenni, mert célja nem valamiféle perfekt tényszerűség és történelmi szakszerűség. Sőt bevallott célja a XXI. században újra virágkorát élő közösségi és nemzeti identitás itthoni felélesztése, erősítése népünk új nemzedékei körében. Lehet ezt avultnak minősíteni, de akkor megkérdezzük: vajon miért törekszenek a posztmodern multicégek vállalati identifikálódás kialakítására?”

Helyben vagyunk. A nemzeti identifikálás állami ösztönzése ugyanis már száz évvel ezelőtt is – mikor előző virágkorát élte – bizonyos értelemben üzleti kérdés volt. Akkor sikerült a különböző európai hazafiúi brandek márkafüggőinek eladni egy négy éves, sok millió áldozatot követelő világháborút. A történészek, történelemtanárok és muzeológusok akkor is beszálltak a marketingkampányba: minden nép csak az ünnepélyest, a magasztost, a pompát ismerhette a saját fogyasztású történelméből, és csak a kiszínezett gyalázatosságokat a szomszédéból. A következő világégés során a németek, olaszok, magyarok, románok vagy szovjetek támadásaihoz is hozzájárult a nemzeti identifikálás továbbfejlesztett változata. Sokáig úgy tűnt, mindebből sokat tanult a kontinens, és ha akadozva is, de egyre aggályosabban törődtek ellenséges szomszédjaik és önmaguk történelmével. Ám a kommunizmus alól felszabadult köztes-európaiak mintha visszazökkentek volna a régi mederbe, kezdték pompázatos múltjaikat újra fegyvernek használni egymás ellen. A délszláv háború egyik indító szikráját például a szerb államfőnek a rigómezei csata 600. évfordulóján tartott nagy történelemértelmező beszéde pattintotta ki. 

A nemzeti elfogultságot tiltó tabukat porba taszajtó és a más népek története iránti korrektséget elsöprő szemléletet már évekkel az idei kampányok előtt piedesztálra emelte az alaptörvény hitvallása és maga a díszkiadás. A kötet rögtön a legelső oldalon egy szkíta aranyszarvas képét közli, egy olyan tárgyét, melyet legfeljebb a Bencsik András terjesztette ábrándos sumer-pártus-szkíta-etruszk-hun könyvek tarthatnak magyarnak. (Erre Sólyom László volt államfő is kitért a díszkiadást ismertetve, rámutatva arra is, hogy a kiadványt záró kép pedig a magyar Emesének adja el a görög Ganümédészt.)

Történészi hamisítás persze korábban is volt, de nem illett bevallani. Az új, valóságon túli történelem történészei már nem szemérmeskednek. Ugyanolyan merészen vallják, hogy nem a valóság számít, ahogy Lenin fennen hirdette, nincs hagyományos értelemben vett morál: erkölcsös az, ami a proletariátusnak hasznos. (Persze valójában a proletárok nevében fellépő államnak.) Az új történészek szerint a történelem az, ami a nemzetnek hasznos. (Persze valójában a nemzet nevében ágáló politikai államhatalomnak.) Így válik gúny tárgyává itt a „kispolgári moralizálgatás”, ott a „hiperobjektíven tudományos” történelem, a „valamiféle perfekt tényszerűség és szakszerűség”.

Az ugyan igaz, hogy a legendás múlt ünnepi felidézése a közösségi összetartozás érzését erősíti az ausztrál bennszülöttek szertartásain éppúgy, mint a modern nemzeti ünnepségeken. Helye van továbbá a mesekönyvekben, általános iskolai olvasókönyvekben, kalandfilmekben. Csakhogy normál esetben azok, akik ezeket az ünnepi közönségnek és gyermekeknek készült alkotásokat összehozzák, a varázslók, írók, filmesek és rendezvényszervezők – nem történészek. Utóbbiak, sőt egész történeti intézetek folyamatos szerepvállalása mindebben nem más, mint hivatásuk önkezű felszámolása. Mintha a közönségszervező irodákban a szakmájukról megfeledkező színikritikusok buzgolkodnának. A nemzet számára valós múltjának megismerése a hasznos, nem pedig a hétköznapi történelemoktatásba, múzeumokba, szakkönyvekbe betüremkedő magasztos pompa. Az kifejezetten árt.

A jó hír, hogy e pompa-legendák – Schmidt Mária akaratlan telitalálatával szólva – idővel „önfeláldozzák” majd magukat: amint felkapaszkodnak a tudományos magaslatokra, a nehezen balanszírozható, sokfelé kiálló ormótlan dísz, dagály és valószerűtlenség miatt elveszítik az egyensúlyukat, nevetségessé válnak, és lepotyognak. Eddig legalábbis ez volt a gyakorlat.

A rossz hír viszont, hogy ehhez általában el kellett veszíteni egy háborút. 

Lőrinc László

2017. március 23.

A cikk rövidített változata a Heti Világgazdaságban jelent meg, január 5-én.