Tudatlansággal a nem létező tabuk ellen - Bayer Zsolt és a felvilágosodás kora

Olyan lendülettel győzi le a jakobinusok nem létező bálványozását, mint egy macska a szellőtől meglebbenő asztalterítőt. És ő is belegabalyodik kissé.

A felvilágosodás, mint ősgonosz

„Ott van minden a múltban. Csak venni kell a fáradságot és elő kell bányászni. Ugyanis a szakralitás sárba rugdalása – vagyis a felvilágosodás – óta semmi újat sem találtak ki ezek. Jakobinus–bolsevik–liberális: ez a történelmi kontinuitás, amely ott gyökerzik 1793. június 2-ban” – írta a polgári engedetlenséget ígérő aktivisták kapcsán Bayer Zsolt szeptember 18-án egy kormánylapban

Bayer a „gyökerzés”, és a „június 2-ban” karaktersorral ugyan merészen forradalmi nyelvhasználónak bizonyul, de mondandója ezzel épp ellentétesen őskonzervatív: szerinte a felvilágosodás nem más volt, mint a „szakralitás sárba rugdosása”, ez azonos a jakobinus (és bolsevik) terrorral, ami pedig a liberalizmussal azonos, utóbbi pedig a polgári engedetlenséggel. Persze, igaz, minden ott van a múltbányában, csak a bányász legyen képes különbséget tenni széndarab, dinoszauruszcsont, tegnapi hulladék és a saját, kövek közé szorult gumicsizmája között.

Bayer el szokta mondani, hogy egykor történelmet tanult a tanárképző főiskolán. Ha így van, és vannak még erről emlékei, akkor a fentiek alapján meg kéne tagadnia a magyar reformkort, az 1848-as forradalmat, és a dualizmus korát is, hiszen tudnia kéne, hogy ezek a „szakralitás sárba rugdalásában” a felvilágosodás hagyományának liberális folytatói voltak. Akkor javasolnia kellene Petőfi és Kossuth szobra helyett Metternich, vagy a muszkavezető konzervatívok emlékművének a felállítását, akik hasonlóan vélekedtek a felvilágosodásról, mint ő. De meg kell tagadnia a sópároló Mahatma Gandhit vagy a kordonbontó Orán Viktort is, akik a „jakobinus” polgári engedetlenség folytatói. Hogy a 2006-ban a Fidesz-televízióból lelkesített, nem éppen erőszakmentes székházgyújtogatókról, Molotov-koktélozókról, vagy a kormányzati jóváhagyással minap Öcsényben erőszakoskodókról ne is essen szó.

A nagy tabu

Bayer már számos alkalommal tanúságot tett arról, hogy benne a politikai publicista elfogult hevülete könnyen félresodorja az amúgy is bizonytalan történeti ismereteket. Volt, amikor minden kritika nélkül adott tovább egy ellenkezőjére fordított, eléggé átlátszó sztorit, nyilas forrásokra hivatkzova állította be önmaga szöges ellentétének Imrédy Bélát, többször is nyilvánvalóan liberálisként emlegette Oliver Comwellt (hogy honnan szedhette ezt épp őróla, az teljes rejtély), máskor annak adta bizonyságát, hogy alapszinten nincs tisztában a magyar 20. századdal

De a francia 18. század sem új vesszőparipája. Egy neten látható, 2009-es videón saját bevallása szerint sok évtizedes tabut dönt le éppen. A tabu pedig nem más, mint a „marxi történelemszemlélet máig velünk élő borzalma”, vagyis az a nézet, hogy „a mi egész életünk gyönyörűségének kezdőpontja… a nagy franca forradalom”, és hogy „a jakobinusok marha klassz srácok voltak”. A „mai napig ezt gondoljuk”! Pedig ha róluk szólunk, akkor valójában „a világtörténelem első frankó tömeggyilkosairól beszélünk”, akik „saját népüket egy vidám autodafé keretében lemészárolták”.

Az ellenkezőjére átírt tankönyv

A lelkes kommentek is mint tudós tabudöntőt ujjongják körbe a „tanár úrként” aposztrofált igehirdetőt, és nyilván mint ilyet csodálta őt a húszezer megtekintő jelentős része. Hiszen nem tudhatták, hogy valójában ez a tabu kizárólag Bayer tudatában létezik. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy az autodafézás 2009-ben repült az éterbe, történetesen szintén a liberalizmus szidalmazása kapcsán. (Egy akkoriban a Hargita Népében megjelent György Attila-cikk körüli botrányra reagálhatott „vissza". Maga György ugyanis egyetértőleg idézte Bayertől, hogy Cromwell a „liberalizmus atyja” (már megint!), és oda lyukadt ki, hogy remélhetően a kortárs liberálisok minél előbb „belepusztulnak” a gyűlölködésükbe. Úgy tűnik, ennek az okfejtésnek a védelmében döntötte le a nagy tabut Bayer.)

Nos, 2009-ben már húsz éve csakis olyan tankönyvek kerültek a diákok kezébe, melyek súlyosan elítélték a jakobinusok véres terrorját, ha autodafénak nem is nevezték. Vagyis akik abban az évben születtek, amelyikben Závodszky Géza átírta egykori sok kiadású, terrorbarát történelem tankönyvét terrorellenesre, ők a bayeri „tabudöntés” idején már felnőttek voltak. Bayer persze nyilván időközben elfelejtette, kinek a könyvéből tanulta a gimnáziumban a „marxista borzalom” jakobinus-apológiát, sőt több cikkben emlékezett meg Závodszkyról, mint remek „nyakas, kálvinista kuruc” főiskolai tanáráról. Akiről minden egykori tanítványa kitűnő tanárként emlékezik meg, de aki mindeközben kacskaringós utat járt be a kommunista kötelező államtankönyvtől a NER (egyelőre még csak) részben kötelező államtankönyvéig. Utóbbi ellenkező előjelű elfogultságainak megfogalmazását főmunkatársként is vállalta, majd a független szakértő jelmezébe bújva, hamis érvekkel védte. (Lásd minderről a nyakas kurucosságról a Hogyan védjük meg rossz tankönyveinket? című cikket!)

Milyen tabu? Avagy a jakobinusok nyílt kritikája a Kádár-korban

Summa summarum, 2009-ben már évtizedek óta nem volt tabu a jakobinus uralom jellege az iskolákban. Sőt. Jóval az iskolai tankönyv átírása előtt látható volt Andrzej Wajda 1983-as Danton filmje a hazai mozikban, melyet már a népszerű címszereplő, Gérard Depardieu miatt is tömegek néztek meg. A film a hegypárti terrort a maga valóságában mutatta be, és erről be is számoltak a kritikák, többek között Ludassy Mária filozófiatörténész, egy 1986-os Filmvilágban. A film modelljéül szolgáló kor kapcsán a „nép megfélemlítéséről”, „spiclikről, provokátorokól” írt, és olyan „totális hatalomról”, mely „másféle politikai elveket, másféle életvitelt nem engedhet meg”. Kifejtette továbbá, hogy „a robespierrista terrorban nem az amorális machiavellizmus… volt félelmetes, hanem éppen az állandó moralizálás”.

Mindez akkor igen áthallásos volt, ahogy a kritika vége is, ahol a diktatúrát a forradalom eredeti célkitűzéseivel, és első korszakának vívmányaival szembesítő filmes keret kapcsán szó szerint idézte az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát: „A gyülekezési szabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, történjék az élőszóval vagy nyomtatásban, olyan szükségszerű következményei az ember szabadságának, hogy maga az a tény, hogy erről külön kell szólani, a zsarnokság túl közeli emlékének a jele.” Aki akarta, értette mindezt; az akkor is és ma is liberális Ludassy-nak, a Cromwell-lel szöges ellentétben valóban ősliberális Condorcet hazai megismertetőjének szavait. A halk szavú tudós nem volt annyira „nyakas kuruc”, hogy a pártideológia szlogenjeit szajkózza. És ő persze ma sem teszi.

Ez is történelem, nem lenne jó elfelejteni.

De Ludassy kritikájának évében jelent meg Bibó István Az európai társadalomfejlődés értelme című esszéje is, és az akkor még divatos szerző nagyon felkapott írása hosszan és szépen fejtegette a francia forradalom jelentőségét és kibicsaklását. (Nem véletlen, hogy a Fideszt alapító fiatalok akkoriban alakult szakkollégiuma épp Bibó nevét vette fel.)

De még ezek az 1986-os írások sem döntöttek tabut: Ludassy már az 1979-ben megjelent Az ész államáig, és tovább című könyvecskéjében letette a garast a jakobinusok ellenében, a népszerű Gyorsuló idő sorozatban. Sőt, még az annyira óvott iskolai diákság sem volt teljesen elzárva a terror-kételyektől, hiszen a nekik szóló Képes történelem 1972-től, nagy példányszámban és sokszor megjelent vonatkozó kötetében Fekete Sándor megengedett magának némi meditálgatást a terror túlhajtásáról.

Különben a párizsi balliberális tudományos fősodort már a hatvanas évek közepétől Francois Furet határozta meg, aki nem is 1793-ból, hanem – akárcsak Bibó – a türelmetlenül antiklerikális egyházügyi törvények 1791-es megszavazásától eredeztette az események kisiklását. Nagyjából akkor lépett fel Furet, mikor Bayer megszületett, és mindez a nagy autodafés tabudöntés idején már tizenöt éve közismert volt itthon, hiszen a Gondoljuk újra a francia forradalmat című könyve 1994-ben megjelent magyarul is, sőt igencsak közkézen forgott, nem beszélve a történész más írásairól, vagy Hahner Péter hasonló irányú népszerű könyvei egész soráról.

Vagyis a „tanár úr” tájékozatlanságában olyan lendülettel győzi le a jakobinusok nem létező bálványozását, mint egy macska a szellőtől meglebbenő asztalterítőt.

És ő is belegabalyodik kissé.

Aki ellenszenves, az ronda, szegény és gusztustalan

A forradalom ugyanis nem egyetlen lineárisan, meghatározott irányba bontakozó eseménysor volt; ellenkezőleg: ahogy azt Wajda, Bibó, Ludassy vagy Furet bemutatta, leírta, elemezte: a jakobinus vég éppenséggel a szabadelvű kezdet ellentettje volt. Az 1789 és 1791 közötti történések és vívmányok valóban nagy, felszabadító és lelkesítő hatással voltak Európára. Ahogy nem állíthatjuk valakiről, hogy borzalmas élete volt, hiszen öreg volt, éppúgy a francia forradalomról sem lehet ítéletet alkotni a jakobinus diktatúra alapján. 

Mindez közhely, de úgy látszik, Bayer nem tudja. Olvasta viszont Egon Friedellt, és sommás véleményét vele támasztja alá. Az osztrák újságíró és színész kultúrtörténete valóban sziporkázóan szellemes. De annak való, aki korábban nem volt rest azért történészeket sem olvasni. Ebédelni sem lehet kizárólag csokoládét. A Friedell-féle desszertszerű történelemben hemzsegnek az olyan állítások, hogy Kossuth Lajos 1849 tavaszán miniszterelnök lett (soha nem volt az, onnantól pláne nem), a forradalom apropóján pedig kocsmai sztereotípiák sokaságát ontja. Szerinte „a francia karaktert” a „realitásérzék hiánya” és a „végletes pedantéria” jellemzi, a francia „mindenképpen háborodott”, „amennyire igenlő szenvedélyes életörömében, annyira pusztító démoni nihilizmusában”, „romantikus az esztelenségig és materialista az ostobaságig”, „idétlen, nyers, korlátolt, hiú, rosszindulatú, kapzsi, sőt gyakran ördögi is”, bár azt nagyvonalúan elismeri, hogy soha nem unalmas.

Nos, Bayer a videón látható kirohanásában emlékezetből, de nagyjából pontosan idézi Friedelltől, hogy Jean-Paul Marat egy „csatornapatkány" volt, „…mosdatlan volt és büdös, mindenkit gyűlölt, aki fürdött. Ezt írja Marat…[ról], ezek voltak a jakobinusok.” Pedig ha valami köztudott Marat-ról, az az, hogy a halál is épp a fürdőkádban érte, hiszen bőrbetegsége miatt rendszeresen áztatta magát. Robespierre-ről is sok kortárs megírta, hogy idegesítően pedáns volt. De érdemes hosszabban idézni az eredeti Friedell-tirádát, mert jellemző, mi lelkesíti fel Bayert annyira, hogy szó szerint megjegyezze és cikkeiben is rendre idézze. Az osztrák szerző szerint Marat „egy megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon a latrinájából, és őrjöngve mindent felzabáljon; mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű és vérbaj nélkül való – jellegzetes példája egyszóval a forradalom söpredékének, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekből és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.” Mármost Marat valóban ellenszenves, terrorpárti politikus volt. Amellett eredetileg orvos, jogi egyetemre is járt, filozófusként és természettudósként írt angolul és franciául, élt is Angliában, Voltaire-rel vitatkozott, majd Artois grófjának, a későbbi X. Károly királynak lett háziorvosa. Tudományos munkásságát Franklin és Goethe is elismerte. Vagyis az elithez tartozó értelmiségi volt. Az, hogy a „tanár úr” szerint egy radikális politikus csakis egyben gusztustalanul beteg, szegény és koszos lehet, az az ő színvonalában „gyökérzik” – ezért is olvas ő Friedellt, akinél a gorombaság az, ami szórakoztatja, és nem olvas Ludassyt, Bibót, Furet-t vagy Hahnert, akiknél pedig a történelem összetettségén kéne elgondolkodnia.  

A zsidók milyenségétől a tabudöntő eszmeszilárdságáig

És persze ezért engedi meg magának a zsidó Friedell kapcsán azt a szellemességet, hogy „ha minden zsidó ilyen lenne, nem is lenne miről beszélni!” Amivel vagy azt akarja állítani, hogy minden egyes szóra érdemes problémát a zsidók okoznak, vagy egyszerűen csak tetszeni szeretne közönségének – ami különben sikerül is: ez az egyetlen rész, ahol élénk derültséget és reakciókat vált ki hallgatóságából.

Mindehhez még három dolgot érdemes hozzá tenni.

Az egyiket Friedell védelmében: természetesen azt, hogy a francia forradalom egyetlen borzalmas rémesemény lett volna, azt még ő sem osztja teljesen, még szerinte is „vitathatatlan, hogy bizonyos emancipációs mozgalmak a párizsi forradalom hatására indultak meg” Európában, a forradalom első időszakát fémjelző Mirabeau márkinak pedig egy teljes és lelkes fejezetet szentel.

A második, hogy Bayer felvilágosodás-ellenessége meglepően következetlen, képlékeny és szituatív. Ő akkor szidalmazza csak az aufklerista elveket, amikor politikai ellenfeleit támadja. Amikor viszont a francia karikatúristák elleni iszlám terrorról szól egy balliberális portálon (vagyis nem a sajátjaihoz), akkor a „nyugati típusú liberális (!) demokráciák alapköveként” hivatkozik „a felvilágosodás nagy alakja, Voltaire” kiállására a szólás- és sajtószabadság mellett, éspedig minden irónia nélkül. Különben nagyon helyesen: az iszlám fundamentalizmussal éppen az a baj, hogy nem érintette meg a felvilágosodás "rugdalása": benne ragadt a középkori "szakralitásban". Bayer itt amellett a véleményszabadság mellett áll ki, melyet Franciaországban a felvilágosodás hirdetett meg, és a forradalom vezetett be, egy szakralitás jegyében is cenzúrázó korszakot lezárva. Ilyen módon persze „sárba rugdalva” azt, ami szakrális.

Bayer eszméi is a forradalomban „gyökerzenek”?

És ezen nem változtat az, hogy ezeket a szabadságjogokat a forradalom későbbi szakasza kíméletlenebbül korlátozta, mint az abszolútizmus. Az sem, hogy a felvilágosodásnak valóban vannak túlzóan lelkesedő hívei, akik elfeledkeznek túlhajtásairól és árnyoldalairól. És az sem, hogy a felvilágosodás eszméinek paradox módon vannak közvetett és áttételes hatásai a forradalom kisiklására is. Ahogy a Bayer által szakrálisan tisztelt modern nemzeti érzés kialakulására is. A francia nemzeti himnusz, nemzeti trikolór, nemzeti hadsereg a forradalomban született, ahogy az a gondolat is, hogy a királynak kell az egységes nemzethez hűnek lennie, és nem pedig a különféle rendekhez tartozó alattvalóknak a királyhoz. Mindez erősen támaszkodott a felvilágosodás eszméire, például éppen a jakobinusok nagy apostolának, Jean-Jacques Rousseau-nak munkásságára. A francia forradalomban feltörő nemzeti érzés ösztönzően hatott a német nacionalizmus szárba szökkenésére, utóbbi pedig a magyarra. A korai nemzeti mozgalom egyik ellenfele pedig épp az a szakrális, egyetemes katolikus egyházi világ volt, amivel szemben a felvilágosodás fellépett. Akár ír erről Friedell valami jó szimpla átkozódósat, akár nem, ez a sárba rugdalás bizony ilyen összetett. Amúgy még ennél is összetettebb. Vagyis a felvilágosodásból le lehet vezetni a mai polgári engedetlenséget, de ilyen alapon nincs cselekedet és irányzat a mai magyar politikában, amit ne lehetne. Talán csak az a kis monarchista csoportocska kivétel, amely mindent következetesen tagad, ami a forradalomból eredt, igaz, ezt az álláspontjukat is a revolúcióban szokásossá vált színes szalaggal – történesen sárga-feketével – fejezik ki március 15-én. 

A  múlt nem hagyja magát

Végül a harmadik megjegyzés az autodafékra vonatkozik. Ezek még a „világtörténelem első tömeggyilkosainak” kinevezett jakobinusok előtt a katolikus egyház ünnepélyei voltak: az autodafékon valóban tömegeket gyilkoltak szertartásosan, eretnekeket, zsidókat, szabadon gondolkodókat. A szakrális autodafék ellen is hadakozott ama szakralitást sárba rugdaló felvilágosodás. Milyen árulkodó elszólás, hogy Bayer az első tömeggyilkosoknak kikiáltott, szakrálisrugdaló jakobinusokhoz épp az őket megelőző szakrális tömeggyilkosság fogalmát kapcsolja.

Úgy tűnik, a múlt mégsem hagyja magát.

Lőrinc László

2017. szeptember 30. Frissítve: október 7.