"Rád ragyog végre a fényteli nap"

A történelmi felelősséghárításhoz Csernok Attila is hozzáteszi a  magáét: az április 4-ével fémjelzett korszak megszépítése ugyanis egy tőről fakad a Horthy-kor mosdatásával.

Felelősséghárítás

Április 4-ét régen mint Magyarország szovjet „felszabadításának” napját ünnepelték. (Azóta köztudott, még a dátum is hazugság volt.) Egyelőre nem éppen az 1945-tel kezdődő korszakot megszépítőktől kell félteni az új generációk történelemszemléletét – de jelen van ez is. Elgondolkodtató, hogy milyen nagy kereslet van például Csernok Attila közgazdász magyar történelemről szóló könyveire.* Ezek tekinthetőek egyetlen, szó szerint lejegyzetelt mérges belső monológnak is, a „felelősséget elhárító közgondolkodás” ellen, ilyen mondatokkal: „rab nép a magyar. Saját felsőbbrendűségéről szóló hízelgő legenda rabja. Téveszmék: fajgyűlölő előítéletek és soviniszta mítoszok foglya.” (PSZ 9) Csak az egyik baj a túlzó általánosítás, a nagyobb, hogy köteteivel Csernok is hozzáteszi a valóban létező felelősséghárításhoz a magáét: a „szocializmus” megszépítése ugyanis egy tőről fakad a Horthy-kor mosdatásával. (Nem lényegtelen, hogy a szerző az 1968-as reform egyik kidolgozója, 1973-82-ig a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese volt.)

Szovjet megszállás

"Április 4”-ét ugyanis Csernok hasonlóan látja, mint a címben idézett egykori dal. Egy kritikusával vitázva például kijelenti, hogy az érkező szovjet katonák azért zabráltak ezüstkanalakat, mert nem volt mivel enniük, egy elvitt varrógépről pedig felteszi, „több mint valószínű, hogy … egy magányosan élő magyar hölgy kapta ajándékba, mert egy hétig főzött, mosott rájuk.” (PSZ 144) Persze lehettek a szovjetek között gáláns Robin Hoodok is, de inkább a nők tömeges megerőszakolása volt a jellemző. A malenkij robotot Csernok azzal relativizálja, hogy az „is csupán következmény volt”, mármint az 1941-es magyar támadás következménye, hisz Bulgária mely nem üzent hadat a Szovjetuniónak, „szinte »karcolás nélkül« úszta meg a háborút”. (PSZ 230) Ez nem igaz, rögtön a szovjet hadsereg érkezését követően olyan quisling kormány került ott hatalomra, mely tízezrével végzett ki a megszállóknak nem tetsző bolgárokat. Lengyelországról, mely szintén nem üzent hadat, most szót se ejtsünk…

Rákosi-kor

Csernok szerint „minden ésszerű alapot nélkülöz a Szovjetuniót azzal vádolni, hogy Magyarországon »meggátolta« a demokratikus fejlődést. … Magyarország a szovjetek nélkül – sem az őket megelőző hetvenhét, sem az őket követő húsz évben – nem volt … és nem lett demokratikus jogállam.” (PSZ 229) Mivel a szocializmus korát demokráciának mégsem mondhatja, ezért az azt megelőző – nem demokratikus, de nem is diktatórikus –, és az azt követő – demokratikus – korokat húzza le a totális diktatúra szabadságszintjére.

Csernok világképében az 1945 utáni évtized lényege, hogy mindenki tette amit kell, és minden folyamatosan fejlődött, a diktatúra és a terror pedig ennek a korszaknak „nem a fontosabbik oldala”. (KP 214) Egy Hitlert mentegető nagyjából ezt írhatja Németország 1933 és 38 közötti történetéről. Épült szépült az ország. (Ráadásul ott, abban az időszakban nem volt életszínvonal-romlás, mint nálunk 1949 után.)

Kádár-kor

Csernok a Kádár-kor kétségtelen életszínvonal-emelkedésének adatait sokat idézi, és joggal állítja, hogy a nyugattal igazságtalan az egybevetés. (PSZ 235) Csakhogy nem lenne igazságtalan az összehasonlítás azokkal az országokkal (pl. Spanyolország, Portugália, Görögország), melyek Magyarországnál gyengébb teljesítményt nyújtottak a két háború között. Mint a Tényleg!(?) Cáfolós rovatában olvasható, ebből az összehasonlításból már nagyon rosszul kerül ki a Kádár-korszak.

Csernok szerint 1989 előtt „az egyszerű népet nem a legitimitás hiánya foglalkoztatta. Értékelte a nyugalmat, a létbiztonságot, életkörülményei javulását.” (VE 194) „A Kádár-rendszerben mindenki békében élhetett, aki nem provokálta a hatalmat.” (VE 192) Igen, kivéve a volt 56-osokat a priuszuk miatt, a kényszermosdatott, megbélyegzett cigányokat, azokat, akik nyugatra akartak szökni, azokat akik „közveszélyes munkakerülőknek” minősültek, akik tiltott irodalmat mertek olvasni, akik kisegyházak híveiül szegődtek, akik a valóságot feltáró szociográfiát szerettek volna írni, akik igazat akartak mondani a történelem órán, igazat akartak írni az újságban, igazat énekelni egy rockkoncerten, a valóságot hozni a színpadra, kitalálni valami újítást, vagy akik egy besúgó szerint valamit mondtak a rendszerről négyszemközt. A korlátok a különböző településeken, időszakokban eltérőek voltak, egy bankvezetőt például kevésbé érintette mindez, mint egy kiskatonát. De akárhányan éltek „békében” – szabadon senki. A tömeges alkoholizálásban, öngyilkosságokban ez is türköződött. Istenkém, hát „volt vagy kétszáz … értelmiségi, a »nemzet lelkiismeretei«, akik nem írhatták-mondhatták el a rendszer kritikáját, ahogy épp az eszükbe jutott. Az egyszerű nép túlnyomó többségéhez ez el sem jutott, nem is ismerte ezeket a neveket.” (VE 191) Kell-e mondani, hogy az egyszerű nép épp azért nem tudott róluk, mert nem volt sajtószabadság, és e kevesek nem azok, akiknek korlátozták a szabadságát, hanem azok, akik ezt nem akarták tudomásul venni – voltaképpen épp csak ők voltak viszonylag szabadok?

1848, 1956, ha és amennyiben

Mivel a Kádár-kor 1956 tagadására építette ideológiáját, a kor védelmezője elutasítja ’56-ot. Sőt: „Mindkét forradalmunk, 1848 és 1956 – ha és amennyiben egyáltalán forradalmak voltak – eleve esélytelen, így azt kell mondanunk értelmetlen volt.” Ezért szerinte március 15-én a „kétbalkezet” kéne ünnepelni. (KP 217)

Valójában a 48-as forradalom nem bukott el, számos vívmánya érvényben maradt az ötvenes években (jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, ősiség eltörlése). Más kérdés, hogy a szabadságharc valóban téves külpolitikai előfeltevésen alapult, tényleg elbukott, de szerepe volt abban, hogy évekkel később a forradalom más célkitűzései is megvalósultak. Hasonló a helyzet 56-tal: anélkül, meglehet Csernok nem hozhatna fel ennyi pozitívumot a Kádár-kor mellett.

A lapítás apoteózisát megfogalmazni nemcsak a múlt eltorzítása, de veszélyes a jövőre nézve is: azt tanítja az olvasóknak, fontosabb a virsli és a sör, mint a demokrácia és a szabadság.

Lőrinc László

*A komáromi pontonhíd (Bp. 2008) KP; A valóság erejével… (Bp. 2009) VE; Mint patak a sziklák közt (Bp. 2011) PSZ

2013. április 4.