Történelemhasználat – avagy tények, logika, nyelv az eszmével szemben

Bakay Kornélról III.

Amikor már semmi sem számít, sem idő, sem tér, sem alany, sem állítmány. A törökbarátok törökellenesek voltak. A Habsburgok nem hálálták meg nekünk, hogy 700 évig harcoltunk ellenük, hanem felosztottak minket Trianonban. És más hasonlók a mártírológiai gyógyszerkészletből. (A "Történelemhasználat - avagy előtte és utána" című cikk folytatása.)

„Hát éljen a hős, aki értünk feláldozta hű életét

A történelemmel hivatásszerűen foglalkozók többségének  konszenzusos véleményét fejezte ki 2009-es cikkében a konzervatív Heti Válasz publicistája, Ablonczy Bálint, amikor Bakay Kornélt „az akadémiai világ perifériájára szorult tudósnak” minősítette A táltosok már a spájzban vannak című írásában. Legyen elég arra utalni, hogy a honfoglalás kori régészet doyenje, a Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója, Fodor István illetve a magyar középkortörténet egyik legnagyobb tekintélye, Engel Pál egyaránt szokatlanul kemény hangnemben írt Bakay szakmaiságáról. (Fodor István: Meghökkentő „őstörténet” és művelői. In. Honti László: /szerk./ A nyelvrokonságról. A török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Bp. 2010. 114. old, illetve Engel Pál: Kőszeg középkori várai - hozzászólás egy vitához. Vasi Szemle 1991. 605. old)

Régészeti és Kőszeg-történeti vitákban nehéz kívülről igazságot tenni. De hogy a szakszerűségben milyen dúlást visz végbe a történelemhasznosítási elhivatottság, azt Bakay „tankönyveiből” elég könnyen ki lehet olvasni e nélkül is. Például, mikor önfeláldozó hősökkel népesíti be a múltat, ami az idősebbeknek szintén a régi idők munkásmozgalom-történetéből lehet ismerős.

Például a 6. osztályos „tankönyvben”, a szerző kifejti, hogy a törökök a magyaroknak nem is voltak ellenségei, csak éppen „mivel a magyar nemzettudat alapja és lényege volt a keresztény küldetés hite, így senki sem volt képes elfogadni az iszlám hitű törökök barátságát s inkább vállalták őseink az ország teljes elvéreztetését annak a hatalomnak a kedvéért és létéért, amely ellen 6–700 éven keresztül elszántan küzdöttek, s amely hatalom a török kiűzése után, „hálából”, német gyarmattá tette Magyarországot, majd pedig 1920-ban megsemmisítette ezer éves országunkat.” (162. old)

A hálátlan, „német” hatalom értelemszerűen a Habsburg. (A 700 év talán úgy jön ki, hogy jogelődjének tekinti a mindenkori Német-római Birodalmat. A Nyugatot egységes hatalomként nyilván nem lehet kezelni, hiszen Franciaországot nem kellett védeni a töröktől, ők éppenséggel együttműködtek a törökkel a Habsburgokkal szemben.) Az, hogy Magyarország Habsburg gyarmat volt, az már a Horthy-korban meghaladott álláspontnak számított, csak Rákosiék hozták vissza néhány évtizedre. Na de ki mindenki volt az a „senki”, aki mégiscsak elfogadta a török barátságát? Például Szapolyai János, Fráter György és az őket támogató főurak, familiárisaikkal együtt, vagyis egész országuk 1526 és 1540 között. E nélkül a török nem tudta volna megostromolni Bécset (1529) és nem adott volna lehetőséget a horvát-német Jurisicsnak, hogy valóban hősiesen védje Kőszeget (1532), amiért is ama „hálátlan” Habsburg hálásan megjutalmazta. (Bárósággal, kamarási ranggal, földdel adományozta meg, később Krajna kormányzója, az osztrák tartományok főkapitánya lett.) Bécset és Kőszeget ugyanis a törökkel szövetséges magyar területeken békésen áthaladva közelítette meg az ottomán had. A „nem létező” törökbarát magyarok közé tartozott továbbá Erdély egész magyar elitje a 15-16. század nagy részében, így Bocskai István (királyi koronát is kapott a töröktől) és a nagy fejedelem, Bethlen Gábor (őt maga a török helyezte Erdély élére). Thököly Imre pedig a Porta katonai szövetségese volt, és vele vállvetve harcolt az országot felszabadítani érkezett keresztény erőkkel szemben. Az is közismert, hogy azok a magyarok, akik a végvárakban a török elleni harcban valóban nagy áldozatokat hoztak, nem voltak magukra hagyva: a Habsburg, mely végül a felszabadítást mégiscsak összehozta, korábban is több pénzt fordított a hazai végvárak fenntartására, mint amennyi pénz az országból Bécsbe befolyt. Hogy aztán miért is a Habsburg birodalom semmisítette meg Magyarországot Trianonban, amikor maga is az akkori békerendszer áldozatául esett – amit ráadásul jelentős mértékben a magyarok régi Habsburg-elleni szövetségese, Franciaország diktált – ezt nehéz lenne megválaszolni.

De a legmeghökkentőbb ötlet mégis az, hogy Bakay úgy gondolja: a Habsburgnak kimondottan hálásnak kellett volna lennie azért, amiért a magyarok hétszáz évig harcoltak ellene, és még azt is megengedték neki, hogy a törököket is ő (a Habsburg hatalom) űzhesse ki helyettük. Csak hát ilyenek ezek a Habsburgok, és általában a rothadó nyugat: hálátlan, gonosz és magyarellenes.

„Ifjúi vére árán annyi vértanúnk

A török kori önfeláldozáshoz Bakay hozzáteszi, „ez az önfeláldozás 1241-ben kezdődött, majd 1944/45-ben folytatódott és 1956-ban tetőzött.” (6/160. old)

A török korról már szóltunk: általánosságban magyar önfeláldozásról beszélni még akkor sem lehet, ha a végvárak magyar (és nem magyar) katonáinak hősi áldozatát senki nem vonja kétségbe. De a tatárjárás (1241) esetében ilyesmiről írni teljességgel abszurd. Akkor – e logika alapján – nekünk meg hálásnak kéne lennünk mindazon országoknak, amelyeket Kína és Verecke között hódoltatott a mongol, hiszen azokat hódoltatta és nem minket. Ráadásul a magyarok „önzetlen” gesztusa egy évig tartott, Kijevé évszázadokig.

1956 hős utcai harcosai sem a nyugatért áldozták magukat, hiszen nem fenyegette a nyugatot olyan támadás, amit a Corvin közből elháríthattak volna. (Ellenkezőleg, a magyar 56 inkább rontott, mint javított a nyugat fenyegetettségén, a kelet-nyugati kapcsolatok átmeneti hűtésével.)

És 1944/45? Az oroszokkal szemben elsősorban nem magyarok, hanem németek harcoltak itt, vagyis egy másik megszálló hatalom katonái, akik Magyarország megszállásakor letartóztatták és elhurcolták a képviselők és miniszterek egy részét, később a kormányfőt, és – családjával együtt – a magyar államfőt, Horthy Miklóst is. Utóbbi kiáltványában fel is panaszolta, hogy a németek „az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették”, továbbá hogy a német a „magyar nemzetet … szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani”. Az ország németek általi kifosztása és gátlástalan feláldozása Németországért: nos ez valóban nevezhető gyarmatosító magatartásnak, sőt rosszabb annál. Ráadásul a nyilas állam parancsára a németek mellett harcoló magyarokat úgy feltűntetni, hogy hősiesen feláldozták magukat a (majdan hálátlan) nyugat érdekében: ez  meglehetősen perverz. Hiszen eme nyugat évek óta épp a németekkel és magyarokkal állt hadban, és 1944-45-ben Nyugat-Európa németektőli felszabadításával volt épp elfoglalva. A náci birodalom – jelentéktelen erőt képviselő – magyar védelmezőinek a nyugat nem sokat köszönhet, annál többet Magyarország: például hogy nem mutathatott fel mentőkörülményt a béketárgyaláson.

Mindenesetre eme odavetett mondatból felsejlik, miért tartotta fontosnak Bakay a Szálasi-bunker feltárását és a botrányba fulladt Szálasi kiállítás megrendezését 2003-ban Kőszegen.

„E név oly nagy és oly dicső”

Bakay Kornél 2013 márciusában „a magyar állam által adományozható legmagasabb kitüntetés” egyik fokozatát kapta, ami annak jár, aki „a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában kifejtett kimagasló, példamutató személy”. Az interneten előadásainak tömegét lehet meghallgatni cáfolatlanul, és szinte csak elismerést lehet olvasni róla. A wikipédia Bakay-szócikke például egy csak nevében egyetem csak nevében doktori tanácsának csak nevében díszdoktori címét adományozza neki (ezen az „egyetemen” tanít különben sumerológiát az a hölgy is, akiről korábban megírtuk: elképzelhetőnek tartotta, hogy a sumereknek elektromos-monitoros PC-ik voltak), ugyanakkor Kádár-kori karrierje egy részét elhallgatja, mindenek előtt azt, ami szakmai körökben közismert, és amit például egy volt kollégája, Dénes József régész blogjában olvashatunk, vagyis hogy Bakay az „MTA Régészeti Intézetében MSZMP párttitkár volt. Később az akkori rendszer kegyeltjeként Somogy megyei múzeumigazgató lett”. A témával Dömötör Adrienne nyelvész (MTA, Nyelvtudomány Intézet) fentebb említett cikke is foglalkozik. Úgy tűnik, Bakay és hívei ugyanúgy bánnak a régész tulajdon múltjával, mint a nemzet történelmével. Bakay „tankönyveiről” pedig – bár utal a kritikákra is – a wikipédia kijelenti: „A könyvet a szakma egy része az igaz magyar történelem őszinte és hiteles bemutatásának tartják. (sic!)” Persze a nyelvileg is hibás, valótlanságot állító mondathoz hivatkozás nem tartozik.

Bakay – ahogy talán nem hitt az MSZMP ideológiájában, melyet párttitkárként képviselt – meglehet, nem hisz abban sem, amit most hirdet. Amikor ugyanis a „magyarellenes” angolok pénzéért „magyarellenes” angol szakkönyvbe ír, akkor nyoma sincsen a sumer-párthus-szkíta elméletnek, akkor a magyar középkorról szakszerű összefoglalást ad. (The New Cambridge Medieval History Volume 3: c.900–c.1024 21 - Hungary by Kornél Bakay pp. 536-552 Edited by: Timothy Reuter. 2000.) Az „extremitásokat” magyar fiatalságnak tartogatja.

Bakay „tankönyveit” – egy 2004-es Hír TV-beli interjúja szerint – a nemzet betegsége miatt írta, és „a gyógyulásnak az útja csakis az lehet, hogy … a gyermekeinket mentsük meg”. A megmentés itt az lenne ezek szerint, hogy ültessük el gyermekeinkben: őket – csak mert a legősibb és legminőségibb nemzet sarjai – az egész világ utálja, hálátlanul támadja, amiért cserébe ők is legyenek haragban az egész világgal.

Reménykedhetünk, hogy gyermekeink elkerülik Bakay bácsi történelmi cukorkáit: ugyanis feltehetően nem értik, amiket ír. Sok esetben a felnőttek sem nagyon. Nekik is komoly feladat például kideríteni, hogy abban a kérdésben, miszerint „Mi a véleményed arról, hogy a mai Magyarországról a velünk határos országokba kilépve, miért próbálták és próbálják egyes politikai erők eltüntetni a magyar történelmi emlékeket?” az egyik tagmondat alanyai az itthoni, de a határokon kilépő politikai erők, avagy a kintiek, akikkel a határokon kilépők találkoznak?

*

Reménykedhetünk, de tévedés lenne azt hinni, hogy Bakay logikátlanságaival és érthetetlenségeivel biztosan hatástalanítja is önmagát. Az általa propagált múltkép ugyanis éppen hogy nagyon egyszerű és érthető. Egy valós mítoszigényt elégít ki, ugyanezekre a klisékre – önfeláldozó jók és összeesküvő rosszak harcára – épültek a régi ponyva képregények vagy a hollywoodi tömegfilmek, hatalmas sikerrel. A múltbéli hétköznapokat élő, gazdálkodó, politizáló, kapcsolatokat építő emberek valódi világát, az események kissé bonyolultabb összefüggéseit megismertetni és megértetni sokkal macerásabb. Azért meg kell próbálni.

Lőrinc László

2013. május 26.