A tudomány határai I. - A holokauszttagadók módszertana

 

Láng Bendek Történetírás – a jó, a rossz és a relatív című írása egy izgalmas tudománytörténeti könyv egyik fejezete. (Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Bp. Typotex 2008). A könyv azt vizsgálja, meddig terjed a tudomány, létezik-e, ha igen hol kezdődik és hogyan definiálható – ha egyáltalán definiálható – az „áltudomány”. (A könyv jelentős részben a neten is olvasható.)

Láng négy példán keresztül vizsgálja a kérdést. Ezek: a holokauszttagadás, Heribert Illig Kitalált középkor című könyve, Dan Brown A Da Vinci-kód című regénye és Erich von Däniken elméletei a földönkívüliek történeti szerepéről. Az Aktuális rovatban az első két példához kapcsolódó eszmefuttatás részleteit közöljük, két külön részben. A fejezet egésze elolvasható a Cikkek, tanulmányok rovatban. Köszönjük a szerzőnek és a kiadónak, hogy hozzájárultak a közléshez.

(…) Ha a tudomány határait vizsgáljuk, akkor talán nem szerencsés kizárólag olyan tudományos területeket venni alapul, mint a csillagászat (az asztrológia esetén), az evolúcióbiológia (a kreacionizmussal szemben), vagy az elméleti fizika (a … parapszichológia kontrasztja­ként). Ezeket a tudományágakat magas fokú szakmai konszenzus jellemzi mind a módszertan, mind az elméleti és fogalmi elköteleződések tekintetében, és a szakmai párbeszéd megértése, pláne lefolytatása szükségessé teszi egy erősen absztrakt és ezoterikus szaknyelv elsajátítását. De mi a helyzet a társadalom- és bölcsészettudományokkal, vagyis az úgynevezett „puha” tudományokkal? Itt általában kevésbé jellemző a szakmai egyetértés akár az alapkérdéseket, akár a módszereket és fogalmakat illetően, és a tudományos nyelvezet kevésbé kö­vethetetlen a köznyelv művelői számára, mint a természettudományok esetén. Azt várhatjuk tehát, hogy itt nehezebb demarkációs vonalat húzni, a határok kevésbé egyértelműek, és nincsenek igazán jó érvek az egyes megközelítések áltudományként való kirekesztésére. (…)

Az első példánk szándékosan provokatív. Az a kérdés, hogy volt-e a második világháború alatt tervszerű népirtás, amelynek során a náci hadigépezet 5 és 6 millió közti embert meggyilkolt, nem egyszerűen tudományos kérdés, hanem nagymér­tékben társadalmi is (több országban büntetik a holokauszttagadást, kiemelve a kérdést a tudományosan megválaszolandó kérdések sorából). Van-e vajon tudo­mányos vonzata a vitának, és a holokauszttagadás vagy revizionizmus a történeti relativizmus sokszor gyümölcsöző programjának terméke-e, vagy pedig puszta „rosszul művelt tudomány”?

A holokauszttagadók gyakran arra alapozzák érvelésüket, hogy kimutatják ellenfelük álláspontjának gyengeségeit. A II. világháborúban folytatott népir­tás számos részletéről nincsen végleges, soha meg nem másítható álláspontja a történelemtudománynak, valóban vannak kérdéses részletek, és a viták köré a szakemberek konferenciákat szerveznek. Pontosan ki és mennyiben tehető felelőssé, pontosan hányan estek áldozatul, pontosan hogyan működtek a gáz­kamrák, mi volt a holokauszt kiváltó oka, stb.? Amíg azonban az egyes állás­pontok mentén a korszakot kutató történészek különféle csoportokba szerve­ződnek, a szakmában arról teljes egyetértés van, hogy volt olyan szándékosan kitervelt – elsősorban származásra alapozott – genocídium, népirtás, amely 5 vagy 6 millió zsidó vagy cigány származású embert, homoszexuálist, értelmi fogyatékost és más kitaszított csoportokat – zömében gázkamrában – megölt. A holokauszttagadóknak igazuk van abban, hogy az erről szóló beszámoló nem tökéletes, a történészek belső – részleteket illető – vitáit azonban olyan véle­mény alátámasztására használják fel, amely ellentétes e történészek meggyőző­désével. Ez a holokauszttagadó metodológia egyik alapvető stratégiája: nem sa­ját álláspontjukat próbálják meg bizonyítani, hanem ellenfeleik gyenge pontjait igyekszenek célba venni. Így például gyakori témájuk a különféle szemtanúk beszámolóinak tagadhatatlan ellentmondásai. A revizionisták gyakran olyan idézetekkel is érvelnek, amelyek eredeti kontextusukból kiszakítva mást tűn­nek állítani, mint ahogy megfogalmazóik szánták. A történészek szerint egyes részkérdéseket illető szakmai vitákat összemosnak az egész jelenség megtör­téntére vonatkozó vitával, így például a holokauszt egyediségével kapcsolatos részben etikai, filozófiai vitában keresgélnek állításokat, amelyeket önkényesen kiragadnak saját álláspontjuk alátámasztására. Behatóan koncentrálnak azokra a részletekre, amelyeket nem ismerünk, és nem veszik figyelembe azt, amit vi­szont jól tudunk. Egy holokauszttagadó számára a nürnbergi perek vallomásai, amelyekben jó néhány náci vezető bevallotta, hogy tudott a népirtásról, eleve hiteltelen, azzal érvelnek, hogy a vallomások kényszer hatása alatt születtek. Azzal azonban már nem próbálkoznak, hogy erre pozitív bizonyítékokat is gyűjtsenek, a pereket túlélő, és később nyilvánvalóan kényszer nélkül nyilatko­zó náci politikusok vallomásait pedig figyelmen kívül hagyják. A lista még foly­tatható lenne: a történészek számos érvet hangoztatnak annak alátámasztására, hogy a holokauszttagadás nem marginális, de bátor tudomány, hanem rosszul művelt tudomány, áltudomány.

Nyilvánvalóan adódik például a kérdés, hogy ha nem volt holokauszt, akkor hova is tűnt mintegy hatmillió ember. Hát, elutaztak – hangzik a válasz – Szi­bériába, Izraelbe, Los Angelesbe stb. És miért nem találják őket a rokonaik? És mi a helyzet a koncentrációs táborokat felszabadító orosz és nyugati katonák tapasztalataival, a csonttá soványodott emberek látványával, amiről fénykép is készült? Ezzel az a helyzet, hogy a szövetségesek addig bombázták Németor­szág utánpótlási útvonalait, amíg a munkatáborokban élőket már nem lehetett rendesen táplálni. A felelősök tehát a másik oldalon vannak. Igaz persze, hogy nem szép dolog munkatáborba hurcolni embereket, de ez olyan szörnyűség, amely egy háborúban mindkét oldalon megesik.A gyakorló történészeket azonban nem győzik meg ezek az ellenérvek, rendre tiltakoznak a holokauszttagadás ellen. De akkor miért írnak újra és újra ilyen könyveket a holokauszttagadók, ha a szaktudós véleményét szemlátomást nem tudják megváltoztatni? Legvalószínűbbnek az tűnik, érveik nem is a törté­nész közösségeknek szólnak, hanem a korszakról kevesebbet tudó nagyközön­ségnek. Hogy egy szakmabeli történész miért is nem hagyja magát meggyőzi a holokauszt kitalált voltáról, annak okát röviden úgy hívhatjuk, hogy a bizonyíté­kok konvergenciája. Azzal érvelnek, hogy a holokauszt nem egyetlen esemény, amelynek hitelességét egy zűrösnek bizonyuló forrás vagy ellentmondásosnak látszó beszámoló alááshatja, hanem sok ezer (millió!) esemény, amelyről renge­teg, egymástól nem függő evidencia maradt fenn. Köztük írott források (levelek, visszaemlékezések, számlák, ciklon-B-rendelések, vallomások, jegyzetek, náci vezetők beszédei), szemtanúk (túlélők, kápók, SS-őrök, a tábor mellett élő helyi lakosok, náci vezetők) beszámolói, fényképek (légi felvételek, a szövetségesek fényképei a felszabadításkor, a németek saját fényképei), fizikai bizonyítékok (a berobbantott gázkamrák maradványai, a haláltáborok barakkjai, kerítései) és demográfiai tények (hiányoznak az emberek).

A holokauszttagadók gyakran védekeznek azzal, amit összefoglalóan tör­ténelmi relativizmusnak hívunk. A 20. században számos gyakorló történész és történelemfilozófus hangsúlyozta, hogy a történész minden esetben és elkerül­hetetlenül válogat a rendelkezésére álló bizonyítékok között, egyeseket kitüntet, másokat zárójelbe tesz. Ezután sorba rendezi őket, megszerkeszti, majd történe­tet kerekít belőlük. Ez megannyi, koránt sem ártatlan lépés, amellyel a történész beleviszi saját személyiségét, háttértudását, elképzeléseit az elbeszélt történetbe, és amelyben felolvad az „objektivitás” hagyományos ideálja.

Ebből az következik, hogy sokféle elbeszélés lehet ugyanarról a múltról, a múlt ugyanis mindig arra válaszol, amit éppen kérdezünk tőle: különféle tör­ténészek mást kérdeznek, és más választ is kapnak. A 20. században például a hagyományos eseménytörténet helyett – más szóval a háborúk, a királyok, a miniszteri kabinetek története, és a „fontos” évszámok puszta kronológiája he­lyett, tehát mindazon dolgok helyett, amit egy mai középiskolásnak meg kell ta­nulnia, ha le akar érettségizni – sok történész új témák felé fordult, új kérdéseket tett fel, új szereplőket tüntetett ki, és új módszertant definiált. Kutatók korábban lényegtelennek tekintett témákkal kezdtek foglalkozni, a mindennapok történe­tével, a gyermekkorral, az őrülettel, a halállal, a nők történetével, a szokásoknak és gesztusoknak a történetével, karnevállal és orrfújással, egyszóval csupa olyan dologgal, ami a múlt embereinek létét alapjaiban meghatározta, de amiről mi már nem sokat tudunk. Ezek a kutatási irányok gyakran más módszert definiál­tak, mint a hagyományos eseménytörténet, sokszor más forrásokat is tüntettek ki, a történelmi tény fogalmát pedig alaposan idézőjelbe tették.

A történelmi beszámolók relativitásának teoretikusai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy mindebből korántsem következik, hogy mindent lehet csi­nálni. Ugyan nincsen a múltnak egyetlen igaz és jó értelmezése, hanem úgy tűnik, több egyaránt jó beszámolót lehet egymás mellé tenni, de elrontott ér­telmezések, amelyeknek nincsen közük a múlthoz, azért továbbra is vannak. A holokauszttagadás – érvel például Hayden White – nem alternatív történet, ha­nem hagyományos, de elrontott eseménytörténet. Semmi radikális nincs a revi­zionisták érvelésében, metodológiájuk a legegyszerűbb történeti folyamatokon alapszik, nincs új kutatási technikájuk, kritikai eljárásuk. A tény fogalmának hasonló elvét vallják, mint kritikusaik, nem akarják újraírni a 20. század törté­nelmét, nem javasolnak új tartalmat, mint ahogyan például számos történész, aki az események helyett a hosszú időtartam alatt végbemenő változásokat, vagy a társadalmi struktúrákat vizsgálta, vagy aki eddig el nem fogadott sze­replőt – nőket, gyerekeket – tett meg a történelem főszereplőjének, vagy pedig aki a háborúban a közkatona perspektíváját próbálta megragadni. A revizionis­ták elméleti értelemben nem újítanak, csak egyetlen állítást tagadnak. A játék­szabályok azonban kötelezik a szakembert – mondják a szakemberek, és ezt szemlátomást a holokauszttagadók sem vitatják elméleti művekben. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy többféle módszerrel, többféle kérdésfeltevéssel fordul­hatok a múlthoz, ha egyszer már definiáltuk a játékszabályokat, azok korlátoz­nak minket, nem állíthatunk bármit. Lehet, hogy ilyen vagy olyan történetet is írhatunk a múlt egy szeletéről, de nem írhatunk bármilyet.

A holokauszttagadás nem annyira tudományos kérdés (nem szerveznek köré szakmai konferenciákat), hanem sokkal inkább pedagógiai. Az egyes or­szágokban érvényesülő jogi tiltás nem a kutatásra vonatkozik (senki nem kutat­ja a holokauszt nemlétét), hanem a revizionisták nézeteinek érvényesülésére. A revizionisták nem a szakembert kívánják meggyőzni, hanem a szélesebb ol­vasóközönséget, nem utolsó sorban egy politikailag aktivizálható réteget. A tét nem a tudomány által igaznak tartott tudás megváltoztatása, hanem egy ember­csoport meggyőzése. (…)

(Folyt. köv.)

Láng Benedek, 2008

Feltöltés: 2013. július 19.