„Magunkénak érezzük a lapot”

Harminc évvel ezelőtt a hallgatók egy irodalmi-közéleti folyóirat fennmaradásáért mozdultak meg – hogyan lett ebből rendőrségi egyetemfoglalás, az illetékes elvtárs botrányos kifütyülése és 1956 megtapsolása?

„Arculattá kezdenek jegecesedni”

„Krassó Györgynek hívnak, 24 éves voltam, amikor börtönbe csuktak tíz évre. Csak annyit akarok mondani, hogy a magyar fiatalokat … a sírba nem a Szabad Európa adásai vitték, hanem a bírósági ítéletek és az ítéletvégrehajtók.” A szónok leült, a terembe zsúfolódott több száz egyetemista pedig dörgő tapssal honorálta a neves szamizdatszerkesztő e néhány mondatát. Pedig az az ELTE Jogi Karának KISZ szervezete által rendezett sajtófesztivál záró eseményén, 1983. október 28-án hangzott el, a „kis hidegháború” idején, amikor még nem volt szokás nyilvánosan így beszélni, ráadásul a magyar irodalompolitika irányítója, Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes jelenlétében, vele vitázva.

Tóth ekkor már jó ideje folyamatosan tapasztalhatta, hogy a diákság nem az évtizedek óta szokásos joviális hangulatban fogadja a „meghívott elvtárs” szavait. Az azonban még ezek után is meglephette, hogy a Szabad Európa Rádió (SZER) elleni, ordítva előadott kirohanása arról, hogy az „56-ban uszított és számos, önökhöz hasonló fiatalt vitt sírba”, ennyire fordítva sül el.

A rendszerváltás előtti három évtizedben teljesen szokatlan esemény előzménye az irodalompolitika érezhető irányváltása volt. Csoóri Sándor íróra publikálási tilalmat rendeltek el (Duray Miklós Kutyaszorító című, a szlovákiai magyarok helyzetéről szóló, külföldön kiadott könyvéhez írt előszava miatt), a József Attila Kör (JAK) nevű írói műhely működését pedig akadályozták, tanácskozásukat betiltották, és az is felmerült, hogy füzetsorozatuk újabb darabjait kénytelenségből szamizdatban kell megjelentetniük. Szembeszegült a hatalommal az Írószövetség is. A legaktuálisabb mégis a Mozgó Világ című folyóirat főszerkesztőjének leváltása volt. Az irodalompolitikai fordulatról éppen maga Tóth Dezső adott interjút az Élet és Irodalomban (ÉS) Zöldi Lászlónak, a lap főszerkesztő-helyettesének mely Szigorítás vagy következetesség? címen szeptember 23-án jelent meg. Ebben kijelentette, a Mozgó „társadalomképe … nem táplálkozik az elért történelmi eredmények tényeiből”, a lapot a „deprimált elégedetlenség”, „nacionalista nézetek »igazolása«” jellemzi, és a „kísérletezés felkarolása során … szélsőséges, esetenként dilettáns divatoknak nyit teret”. A veszély szerinte az, hogy ha a „vitatható-vitatandó nézetek” „saját orgánumok” köré szerveződnek, akkor egy „politikailag pluralizált irodalmi élet” jönne létre a „népfront-alapon … szerveződött társadalomban”. (Ezt később, már a jogi kari vitában úgy mondta, nem az egyes cikkekkel külön-külön van baj, hanem azzal, hogy „ezek tömörülnek, összegződnek, úgyannyira, hogy arculattá kezdenek jegecesedni és válni. Ez pedig már nem megy.”) Az interjú nagy felhördülést keltett, és nyilván épp azért szervezték meg az ominózus „beszélgetést” hasonló címmel és Tóth illetve Zöldi meghívásával, hogy azt többszereplőssé bővítve folytathassák.

A „vacak lap”

A füzetsorozatként 1971-ben, folyóiratként 1975-ben induló Mozgó Világ ebben az időben a modern irodalom (Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Mészöly Miklós, Czakó Gábor, Tandori Dezső, Spiró György stb.), az őszinte szociográfia és közgazdaságtan (Berkovits György, Csalog Zsolt, Bauer Tamás), illetve a modern művészetkritika (Beke László) fóruma volt, a zenei rovatot pedig az akkor is világhírű Kocsis Zoltán zongoraművész szerkesztette. A lap már 1981-ben konfliktusba keveredett a hatalommal, de akkor Aczél György, a kultúra legfőbb irányítója még megpróbálta lekenyerezni a szerkesztőséget: az új főszerkesztőt egyetértésükkel, közülük választották ki Kulin Ferenc személyében. (A kiváló irodalomtörténész párttag volt, ezért megbízhatónak és kézben tarthatónak tűnt. A rendszerváltás után az MDF majd az MDNP politikusa, a Magyar Napló illetve a Magyar Művészet főszerkesztője.) Aczél Kulin minden kérését teljesítette: a lapgazda – a túl korlátozónak ítélt KISZ helyett – a Lapkiadó Vállalat lett, a példányszámot és a terjedelmet megnövelték, megemelték a honoráriumra költhető pénzt, sőt új szerkesztőségi helyiséget és bútorokat kaptak. Az aczéli technika azonban velük szemben nem működött, és ezt a fiatal olvasók nagyon is értékelték: a lap körül egész mozgalom bontakozott ki, sorra alakultak az egyetemi városokban a Mozgó-klubok, melyek egy-egy programjára színháznyi közönség zsúfolódott.

Aczél még 1983-ban is próbálkozott volna a régi taktikával, de – mint Németh György a folyóiratról szóló monográfiájában megírta – maga Kádár János, az állampárt vezetője mondta ki az ítéletet a lap fölött a július 26-i Politikai Bizottsági ülésen. A lapkritikát Gáspár Sándor, a keményvonalasok egyik képviselője (a "szakszervezet" főtitkára) kezdte, a Mozgóról készült apparátusi tájékoztatót lobogtatva: "Hát ami ide le van írva, azt egy szervezett államban nem szabad megengedni egy folyóiratban sem. ... Hát miért nem intézkednek azok, akiknek dolguk, kötelességük?"

A kérdés persze Aczélnak szólt. Az ő érvei ellen szólalt fel mindenki, köztük Szűrös Mátyás is, a Központi Bizottság külügyi titkáraként, ahogy ezt Révész Sándor Aczél-monográfiájából megtudhatjuk. De a legdurvább és indulatosabb maga Kádár volt, azt kiabálván, hogy „két évvel ezelőtt találkoztunk ezzel az istenverte lappal, teljesen azonos jelenségeket állapítottunk meg. … azzal végződött, hogy ugyanazt a szerkesztőséget ugyanott hagyták.” Szemrehányóan fordult Aczélhoz: „hát ezekkel akarsz te újra beszélni?” Adminisztratív megoldást is el tud képzelni, fejtegette, például hogy „a papírkiutalást megszüntetik, nincs lap, be van fejezve. Ilyen lapra nincs papírunk.” Ezután a Tóth Dezső-interjút lehozó, Aczél által nagyon is kézben tartott ÉS egyik rovata ellen fordult, és már azt is beleértve szögezte le: „Az ország nem lenne szegényebb, ha 1-2-3 ilyen vacak lap nem lenne”.

Szeptember 16-án leváltották Kulint, majd mindössze tíz nappal az ominózus „beszélgetés” előtt, október 18-án a szerkesztők a kiadóhoz címzett közös levélben közölték, hogy a kívülről hozott új főszerkesztővel, P. Szűcs Julianna művészetkritikussal nem kívánnak együttműködni.

A petíció

Ekkorra a pesti bölcsészek egy csoportja már megfogalmazott egy petíciót, mely felpanaszolta a Mozgót ért „egyre inkább élesedő támadóhadjáratot”, és leszögezte, „megalapozatlannak” tartják Tóth ÉS-ben felhozott vádjait. „Magunkénak érezzük a lapot. Egyet értünk a szerkesztőség és a szerzőgárda munkájában tükröződő igazság iránti elkötelezettséggel, amire sajnos más folyóiratok esetében ritkábban adódik példa” – szólt az Állásfoglalás, mely különben nem kérte Kulin felmentésének visszavonását, csak azt, hogy maradhasson szerkesztő, és az új főszerkesztőt a szerkesztőséggel egyeztetve nevezzék ki. Amennyire realistán visszafogott volt a követelés, annyira megmosolyogtatóan naiv a „fenyegetés”: „fájdalmas konzekvenciák levonására” késztetné az állásfoglalókat „a lap esetleges beszüntetése vagy jelenlegi profiljának átalakítása.”

Egy még októberben keletkezett, szignó nélküli rendőrségi összefoglaló jelentés szerint az aláírásgyűjtés fő szervezője Szent-Iványi István V. éves, és Molnár Imre IV. éves bölcsész volt. Ők már korábban is a belügy látókörébe kerültek, mint ellenzékiek, de a kezdeményezés ezúttal, meglehet „civil” volt: az egyik első lépést feltehetően Mihalicz Csilla IV. éves magyar-történelem szakos hallgató (ma újságíró, tanár) tette meg. „Mélyen fölháborított, hogy a kedvenc tanárom lapját kinyírták” – idézi fel, miért érezte fontosnak a kiállást Szörényi László mellett, aki a lap kolumnistája volt. „Beszélgettünk Molnár Imrével, hogy mit lehetne tenni. Az ő javaslatára kerestük meg Szent-Iványiékat.” Molnár (ma történész, diplomata) emlékei szerint – melyeket az említett Mozgó-történetben olvashatunk – a szervezkedésben még részt vett többek között Mohay Tamás (ma az ELTE Néprajzi Intézetének igazgatója), Kovács András Bálint (ma filmkutató, a NAVA alapító igazgatója volt) és Derdák Tibor (ma a sajókazai, romákat oktató Dr Ambédkár Iskola alapító-igazgatója). Valamennyien részesei voltak korábbi diákmegmozdulásoknak (lásd Visszabeszélő hallgatók, Heti Világgazdaság, 2011. október 26.), és lazább-erősebb szálakkal kötődtek a demokratikus ellenzékhez is, sőt a szociológia szakos Hodosán Róza a szamizdatozók szűk belső köréhez tartozott. „Tapasztalatlanok voltunk, a »profik« körében kerestünk támogatást” – magyarázza Mihalicz, aki viszont – „rémületét” leküzdve – magára vállalta, hogy az Állásfoglalást az ELTE október 18-i diákparlamentjén (ugyanabban a IX. nagyelőadóban, ahol tíz nappal később az ominózus „beszélgetést” tartják) több száz diák előtt felolvassa. Itt azonban olyan volt a hallgatóság hangulata és összetétele, hogy a levezetők meg tudták akadályozni, hogy erről szavazás legyen, és maga a diákparlament is csatlakozzon.

Valamennyi szervezkedőnek volt egy vagy több kedves tanára a munkatársi kör tagjai között (pl. Alexa Károly, Kulin Ferenc, Gergely András, Margócsy István, Tarján Tamás, Szigethy Gábor), ezért is volt könnyű belelkesíteni őket. Sőt az aláírásgyűjtés megkezdése előtt Molnár emlékei szerint Szent-Iványival és Mohayval ehhez beleegyezést is kértek és kaptak Kulin „tanár úrtól”.

Aláírásgyűjtés és egyetemfoglalás

Az aláírásgyűjtéshez az Állásfoglalást le kellett sokszorosítani, és ez akkor nem is volt olyan egyszerű. Voltak, akik írógéppel, indigó papírral tették: így egy legépeléssel kb. 5 példányt lehetett előállítani, vékony papírra. (Mihaliczban ma fel is merül a talány: honnan szerezhettek ehhez írógépet a kollégiumban?) Kárpáti Péter bölcsész és dramaturg hallgató (ma drámaíró) emlékei szerint a bölcsészkari sokszorosító szobában próbálkozott, elsőre eredménytelenül. Végül Tirts Tamás (későbbi fideszes politikus) oldotta meg azzal, hogy a másolni beadott "jegyzetei közé keverte az íveket", így játszva ki a Xerox gép kezelőjének éberségét.

Az Állásfoglaláshoz „zsebbe gyűjtött” aláírásokat egy demonstratív akcióban is ki akarták bővíteni. Ehhez előző nap, október 24-én Nóvé Béla (ma történész, dokumentumfilmes), lakásában és vezetésével festették meg a plakátokat. „Vagy tucatnyi plakátot fújtam autó-spray-vel – idézi fel kérdésünkre Nóvé – kivágott kartonklisékkel, egészíves csomagolópapírokra, amely az egykori Mozgó címlapját imitálta, zöld, vörös és fekete színekkel, az átvonuló lapszámokkal (az előző-aktuális-következő sorszámai), csak éppen a középső szám egy óriás »0« volt. Ebbe azután beleragasztottuk a »Védd meg, ha szereted!« c. szolidaritási felhívást”. Másnap „vagy tíz-tizenkettőt helyeztünk el belőle különféle pesti főiskolákon, egyetemeken”.

Az egyiket az akkor még a Pesti Barnabás utcában (ma Piarista köz) működő Bölcsészkar félemeletén, a nagy forgalmú büféhez és lépcsőházhoz közel ragasztották ki. Az elé tolt asztalnál délelőtt 11 és háromnegyed 12 között nagyjából hatvan aláírás gyűlt össze, amikor Pölöskei Ferenc történész dékán és Pálinkás István elvtárs, a dékáni hivatal vezetője lerohantak emeleti irodáikból. Szent-Iványi (későbbi szabad demokrata politikus, ma ljubljanai nagykövet) úgy emlékszik: „míg Pölöskei szigorú, autoritatív, de nem durva hangon szólított fel az aláírásgyűjtés befejezésére, Pálinkás úr, akinek az volt a híre, hogy szívesen bátorította magát alkohollal, magából kikelve üvöltözött,” továbbá elragadta az aláírt íveket és letépte a plakátot is.

Nagyjából ezzel egy időben az épület kapuit civil rendőrök lezárták, és később is csak igazoltatva engedték be az utcán torlódó, előadásaikra érkező hallgatók egy részét. Órák múlva, mikor a vesztegzárnak már vége volt, Mátay Enikő (ma Szentesen tanár) és Moss László (ma a budapesti Eötvös Gimnázium igazgatója), akik részt vettek a plakátfestésben, döbbenten adták hírül, hogy bármerre mozognak a környékbeli utcákon, egy „szerelmespár” mindenhová követi őket. A rendőrség 1956 óta nem végzett ilyen egyetemfoglalást, de a nyílt aláírásgyűjtés is egyedülálló volt a konszolidált Kádár-korban. Ezzel párhuzamosan hasonló akciók zajlottak más budapesti és vidéki egyetemeken is. Pesten az elkobzott íveken szereplőkön kívül 681 aláírás gyűlt össze, Szegeden 143. Ennél persze jóval többen voltak, akik egyetértettek a petícióval, de nem merték aláírni, azzal mentegetőzve, hogy ez már úgysem segít semmit, de olyanok is lehettek, akik rendőrségi provokációnak tartották az egészet.

„A büfé előtti incidens után” – emlékszik Nóvé – az ott leszaggatott plakátot „átvittük a Bertalan Lajos utcába, ahol afféle vidám ostromállapotban a teljes szerkesztőség együtt ült, s egy háromtagú diák-deputáció élén azt mindjárt átadtam Kulin Ferinek emlékül … derültség és ováció” közepette. A hangulat persze nem volt felhőtlen: Mihalicz és barátnői például a megfigyelőktől tartva szorongva latolgatták: „hová dugjuk el a kollégiumi szobában" a még megmaradt listákat a rendőrök elől.

„Albánia fenyeget”

Érthető, hogy három nap múlva a Jogi Kar nagyelőadójában felajzva várta a diáktömeg Tóth Dezsőt, akinek a petíciót szánták, és akinek a felgyülemlett sérelmeket ki lehet tálalni. A hangulatot maga Tóth tüzelte tovább azzal, hogy rögtön a SZER-rel indított, bőszen „tetemre híva” az egybegyűlteket: mi a véleményük arról, hogy ezt az eseményt ott beharangozták, más hasonló témájú kisebb viták titokban felvett hanganyagát pedig leadták. Ezt a kérdést intézte az Állásfoglalást felolvasó és az aláírásokat átadó Langmár Ferenc közgazdászhallgatóhoz is. Langmárt közvetlenül az esemény előtt kérték meg bölcsész barátai, hogy vállalja az átadó szerepét. Nem volt félénk természet (több illegális környezetvédő szervezetet is alapított később, köztük a Duna-kört, illetve Vízjel címmel szamizdatot is indított, 1985-ben pedig a demokratikus ellenzék független jelöltjeként indult a választáson is), most mégis – mint harminc évvel később nekünk felidézi – nagyon félt. Ebből azonban a hallgatóság nem sokat észlelt: a kérdésre válaszolva előbb „elég meglepő és sajátos dolognak” mondta, hogy nyilvánosan, mikrofonba beszélhet a SZER-ről, majd a derültséget követően kijelentette, szerinte a hazai „nyilvánosság komoly hiányosságaiból fakad, hogy egyesek úgy érzik, hogy erre a csatornára rászorulnak.”

Innentől Tóth ügye elveszett. Akár kijelentette, hogy az aláírási íveket nem hajlandó átvenni (aminek az írott forrásokban nincs nyoma, de amire Molnár határozottan emlékszik), akár csak „megvető gesztussal félrelökte” azokat – rokonszenves már nem lehetett. Pedig nem az a keményvonalas pártkáder volt, akinek itt mutatkozott: eredetileg Vörösmarty-kutató, Kulin Ferenccel, mint azonos korszakkal foglalkozó irodalmár kollégák, egymást kölcsönösen becsülték. 1956-ban lett az Írószövetség pártitkára, de csak 1965-től nyergelt át a kultúrpolitikára, az Aczél-féle reformer irány kádereként. A Mozgó egyik – szintén irodalomtörténész – szerkesztője, Alexa Károly egy 1990-es interjúban azt mondta, vele még „lehetett beszélgetni, kereste az alkalmat, nem is ritkán; és a »behívások« alkalmával közösen szidtuk azt, amit közösen kell szidni, … italosan, józanul. … cinikus, fáradt, káros, – de sajnálható ember volt.” („Őt is az tette tönkre, amit vállalt” – tette hozzá Alexa. A nagy dohányos Tóth – a Mozgó-gyűlésen is folyamatosan cigarettázott – két évvel később, 1985-ben szívrohamban halt meg.)

Az indulatos diáktömeget ez persze éppúgy nem érdekelte, mint Tóth utalgatásai a nemzetközi kényszerekre, bizonyos „rendkívül rangos” idelátogató szovjet és keletnémet író elvtársak megbotránkozásaira, jóllehet egy „Endrei” fedőnevű besúgó joghallgató jelentése szerint a demokratikus ellenzék egyik jelenlévő felszólalója, Szalai Pál is kérte a hallgatóságot, hogy „legyenek tekintettel helyzetünkre a … szövetségi politikán belül”. Érthető, hogy Tóth erre a magányos hangra nem emlékezett, és az eseményről szóló, három nappal későbbi jelentésében azt panaszolta Aczélnak, hogy „senki sem volt, aki akárcsak jelezte volna, hogy tudja: hol, mikor, milyen világban, milyen körülmények közt élünk.” Valóban, a lelkes fiatalság ezzel kapcsolatos véleményét egy fénymásolt röplapon terjesztett, Tóth filippikáját parodizáló bökvers fejezi ki legjobban: „Nézzétek a helyzetet, / Albánia fenyeget, / Követeli minél elébb, / Kulin és bandája fejét.” (A teljes verset lásd a mellékelt képen!)

Botrány és szabadság

Különös, de az est legemlékezetesebb felszólalása is próbálkozott a forró hangulat csillapításával, jóllehet Tóth benyomása szerint ez volt a legellenségesebb megnyilvánulás: „kifejezetten rendszerellenes, uszító rabulisztika”. Az ezt felvezető kis performanszt a párizsi Irodalmi Ujságban megjelent, hangfelvételről készült csonka jegyzőkönyv nem örökíthette meg. Mikor ugyanis Tóth indulatosan megkérdezte, „mekkora bizalom legyen” a JAK-kal szemben, amikor annak „vezetősége előzetes figyelemfelhívás ellenére a tagjai sorába választja Tamás Gáspár Miklóst”, akkor a közönség soraiból felállt egy hosszú fekete szakállú férfi, és ünnepélyesen meghajolt. Azt már a jegyzőkönyv is rögzíti, hogy ekkor „hosszantartó nagy taps” törte derékba a meggyőzőnek szánt mondatot. Nem sokkal később az akaratlanul megszólított filozófus mikrofonhoz is léphetett, és azzal kezdte, „csak megismételhetem Tóth Dezső szavait: »valamikor én is egyetemi előadó voltam itt, bár az lennék most is«” – amit persze megint dörgő taps fogadott, hiszen közismert volt politikai indíttatású kirúgásának története. Értelmetlennek mondta, hogy „föl vagyunk háborodva, dobogunk, tapsolunk”, és felesleges ebből a helyzetből alázatosan vagy ingerülten bármit követelni, hisz „mit kezdhet ezzel a miniszterhelyettes? Keveset.” Szerinte vagy egy olyan „grémium” kéne, mely felülvizsgálná a társadalom részéről a kultúrpolitikai döntéseket, vagy pedig – tudomásul véve, hogy az állam, mint tulajdonos meg akarja szabni, hogy mi legyen a lapjaiban – „kivonulunk és csinálunk egy másik lapot”. „Mert nem botrányt, hanem szabadságot akarunk, ügyelnünk kell arra, hogy a feszültséget ne növeljük. De nem szabad olyan következtetéseket levonnunk, hogy … csak az intézményrendszeren keresztül lehet valamit csinálni.” (A jegyzőkönyv nem őrizte meg, hogy beszédében – a hatalom és értelmiség aszimmetrikus, paternalista viszonyának hazai előzményeire utalva – felidézte azt a pillanatot, mikor Gömbös Gyula egy 1935-ös találkozón Móricz Zsigmondnak odavágta: „Zsiga, te destruktív vagy”. A „Horthy-fasiszta” Gömbössel húzott párhuzam különösen fájhatott Tóthnak.)

A demokratikus ellenzék más tagjai is hozzászóltak ugyan (pl. Szilágyi Sándor, Vargha János) de ők a szamizdat Beszélő legalizálása érdekében, és nem a szamizdatba való kivonulás programját fennen meghirdetve. „Endrei” jelentése szerint TGM beszéde alatt „vált teljesen nyilvánvalóvá”, hogy a miniszterhelyettes „nem állt a helyzet magaslatán. Ez a kultúrpolitikánk (sic!) alapjait megkérdőjelező beszéd rendkívül logikusan felépített gondolatsort vitt végig. Hatalmas sikert aratott… mely őszintén megdöbbentette Tóth Dezsőt”. Érthető, hogy a vastapsot követően dühvel, ordítva rontott neki a közönségnek, kérdőre vonva a KISZ tagokat, „hogy egyeztetik össze a … tagságukat azzal, amit megtapsoltak?!” Ekkor ugrott fel Kárpáti Péter és felszólította, hogy ezt hagyja abba. Mátay emlékei szerint Szent-Iványi kis cetlit is körbeadott a közelben ülő barátai között azzal, hogy a felszólalók próbálják meg átterelni a témát TGM-ről és a SZER-ről a Mozgóra és a diákkezdeményezésre.

A diákok ezután hosszan sorolták (részben kérdésekbe ágyazva) a nyilvánosság összes problémáját, a sajtószabadság és a kritika társadalmi jelentőségét hangsúlyozva. A jegyzőkönyv a diákhozzászólókat nem nevesíti, de a rendőrségi és besúgó jelentésekből tudjuk, hogy a fent már említetteken kívül Kassai Melinda, Várnai Gábor, Révész Judit és László János is hozzászólt. (Valamennyien az akkor már egy éve – engedély nélkül – működő Dialógus Békecsoport aktivistái voltak, mely szovjet leszerelést is követelt.) Az „ellenzéki” hozzászólásokat taps, és dobogás kísérte; mint „Endrei” is beszámolt róla, „minél radikálisabb volt egy hozzászólás, annál jobban megtapsolták”. Ezzel szemben Tóth tirádáit és még inkább – a főkérdező szerepében megkapaszkodni próbáló – Zöldi körülményeskedő kérdéseit időnként kinevették, kifütyülték és szétkiabálták. Utóbbiba végül egyszerűen belefojtották a szót, így kénytelen volt teljesen átengedni a kérdezést a hallgatóságnak. (Az indulat nemcsak az ÉS-beli Tóth-interjú közben játszott mikrofonállványi szerepének szólt, hanem annak is, hogy az általa is szerkesztett lapban jelent meg szeptember 16-án Hajdú János tévés újságíró megrendelésre írt pártos dörgedelme Duray és Csoóri fent említett írásai ellen, melyeket a magyar olvasó nem is olvashatott.)

Több órája tartott már Tóth tortúrája, mikor fáradtan és sértetten végül véget vetett neki. Aczélnak írt, említett jelentésében az 1956-os Petőfi Kör vitáihoz hasonlította az eseményt. „Egyetlen felszólaló sem volt, aki legalább a legdurvább felszólalásoktól elhatárolta volna magát, … de annál több, aki ezeket tapsviharral honorálta” – kesergett. A megalázott és frusztrált miniszterhelyettes revansra vágyott: ezután „nekünk kell meghívni és kihívni, a nyilvánosság előtt sarokba szorítani, lejáratni, megszégyeníteni ezeket a politikai deviánsokat” – írta, és erre a Haynau-kort idéző kifejezésekkel próbálta feltüzelni főnökét: „Ha pedig nem mernek eljönni, akkor in effigie kell erkölcsileg kivégezni őket. Ma ezt még megtehetjük, de ha szótlanul, visszavágás nélkül az »ezt még megúsztuk« struccpolitikáját folytatjuk, holnap nem tudom, hogy meg tudjuk-e tenni”. De nemcsak vitát javasolt: TGM szerinte "terrorista alkat", és a maga részéről kezdi "nem érteni", miért hagyják ténykedni: ha nem lehet "minden helyen, ahol fellép, vitával belefojtani a szót", akkor "zavarjuk ki innen – ha nem is vissza Romániába".

A következmények

A belügy – az idézett jelentés szerint – azt a tanulságot vonta le mindebből, hogy „az ellenséges-ellenzéki személyek, … mind erőteljesebb kísérleteket tesznek … nyílt fórumok kihasználására”, ennek érdekében itt a „felbujtók nemcsak jelen voltak, hanem agresszív elutasító kérdésfeltevéseikkel, állásfoglalásaikkal igyekeztek az előadót »sarokba szorítani«, lejáratni.” A névtelen összegző jelentés még a diákok reakcióit is az ellenség számlájára írta. Ezért arra jutott, elrettentésül „célszerűnek látszik Dr. Krassó György izgató tartalmú állásfoglalása miatt a nyílt felelősségre vonás megfontolása”.

Komolyabb rendőri retorziókra végül mégsem került sor. Az egyetem vezetősége Szent-Iványi hallgatói jogviszonyát ugyan felfüggesztette, és úgy tűnt, kirúgják. A többi szervező diák felkereste a dékánt, hogy meggyőzzék, az akcióért nem tehető felelőssé egyedül ő. A megvádolt egykori hallgató úgy emlékszik, társai aláírásokat gyűjtöttek, és „ülősztrájkkal fenyegetőztek arra az esetre, ha engem retorzió ér. Ennek szerintem nagyon pozitív hatása volt az ügyemre”. Pölöskei dékán mindenesetre meglepően szívélyesen fogadta a társaságot, és utalt arra, maga is szerette a kollégái által is szerkesztett lapot, egyúttal figyelmeztette őket, hogy meggondolatlanul ellenséges elemek játékszerévé válhatnak.

Végül Szent-Iványi „nagyon komolykodó, szigorú, fenyegető hangnemben” lefolytatott tárgyalására decemberben került sor, ám „a végeredmény tulajdonképpen a várakozásokhoz képest nagyon méltányos” volt, ismeri el ma a „vádlott”: csak írásbeli megrovást kapott, és az egyetemet folytathatta. A tárgyalás során magát az aláírásgyűjtést nem méltatták figyelemre, a büntetést csak az erre felhívó plakát illegális kihelyezéséért rótták ki, nyilván mert ez ütközött egyetemi szabályba. A határozat végén szereplő javaslat arról, hogy „a jövőben a hallgatók beiratkozáskor kapjanak … az egyetemi rendtartásról … tájékoztatót”, még közvetett módon magára az egyetemre is átvett valamennyit a felelősség terhéből, a „tájékozatlan” diák válláról. „Utána a fegyelmi ülés több résztvevője biztosított arról, hogy az enyhe büntetés az ő határozott fellépésének köszönhető, mert a többiek mind a fejemet követelték” – emlékszik Szent-Iványi.

A rendőrség annyit tett ehhez hozzá, hogy bevonta útlevelét, mondván, „kiutazása jelentős közérdeket sért”. „Ezzel rögtön az elutasítottak arisztokráciájába kerültem”, ironizál, mert az egyszerűbb ellenségek nem érdemelték ki a formaszövegbe illesztett „jelentős” jelzőt. Hodosán Róza könyvében a Mozgó-esetnek tulajdonítja azt is, hogy az egyetem elvégzése után Szent-Iványi nem kapott állást.

A viszonylag enyhe reakció egyik oka az lehetett, hogy az egyetemeken és a kulturális irányítás posztjain ekkor már a Kádár és Gáspár szája íze szerinti direktívákat csak vonakodva követő középgenerációs pragmatikusok voltak döntési helyzetben. Maga a felső vezetés is túl kétlelkű volt ahhoz, hogy megszorongassa őket, mert az IMF-hez történt 1982-es csatlakozást követően szeretett volna megfelelni az olcsó hitelekkel járó nyugati politikai feltételeknek is. Még fontosabb volt azonban az a felismerés, hogy a mozgolódók véleményükkel, indulataikkal és nyíltságukkal meglehetősen elszigeteltek voltak. A nyolcvanas évek első fele ugyanis a reform újralendülésének korszaka is, gombamód alakultak a gmk-k és a magánvállalkozások egyéb, egyre szabadabban működő új formái; a megnyíló új lehetőségek és a viszonylag még mindig tűrhető életszínvonal miatt pedig a társadalom túlnyomó többsége – ellentétben például a lengyelországival – közömbös volt az eszmék szabadságának további korlátozásával szemben.

Lőrinc László

2013. október 28. Utolsó frissítés: december 8.

Köszönet Kárpáti Péternek, Kassai Melindának, Langmár Ferencnek, Mátay Enikőnek, Mihalicz Csillának, Molnár Imrének, Németh Györgynek, Nóvé Bélának és Szent-Iványi Istvánnak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért.