Károlyi és Horthy – országhatár-szempontból

Nem vitatva Horthy erényeit és Károlyi hibáit sem: miért jár szobordöntés a vesztes háborúért nem felelős háborúvégi botladozónak, és miért érdemel szobrot a vesztes háborúért felelős háborúvégi botladozó? Mikor ráadásul utóbbi hatása a mai határokra inkább mutatható ki, mint előbbié?

Mikor elvitték Károlyi Mihály szobrát a Kossuth térről, nem messze onnan már évek óta állt (a Szabadság téri református Hazatérés Templomának előterében), egy Horthy Miklós mellszobor, ami most, mint hírül adták, „újonnan bronzba öntetett” és nagy érdeklődés mellett (újra?) le is leplezték. Azok, akik a Károlyi-szobor eltűntetését először követelték ugyanazok, akik Horthynak szobrot állítanak: Károlyi bűne a szemükben Trianon, Horthy dicsősége pedig a revízió. Október és november fordulója tehát az ő számukra kettős évforduló: október 31-e (az őszirózsás forradalom napja) a hazaárulásé, november 2-a (az első bécsi döntés napja – ehhez időzítették az újraavatást) pedig a nemzeti feltámadásé.

Természetesen más szempontok is létezhetnek e két politikus mérlegelésére. Például Károlyi földosztást rendelt el és általános választójogot vezetett be, Horthy különítményeseinek pedig egyik első dolguk volt a Dunántúlon, hogy az uradalmi cselédeket ismét a nagybirtokosok iránti engedelmességre kényszerítsék. (Prónay Pál különítményes tiszt méltatlankodik is naplójában, hogy a birtokosok hálátlanok voltak, és nem akarták fizetni a rendteremtők számláit.) Továbbá Horthy feloszlatta a nemzetgyűlést, hogy Bethlen István miniszterelnök rendeleti úton bevezethesse a nyílt választásokat a kisebb településeken, márpedig ennek a – korabeli Európában páratlan – lépésnek egyetlen célja volt: hogy a kormányzat meghamisíthassa a vidéki magyarok választási szándékait. (Nem foglalkozunk itt többek között Horthynak a holokausztban játszott felelősségéről szóló vitával, mindez nagyon messzire vinne.)

Nézzük most őket csakis abból az aspektusból, amelyből a szoborállító évforduló-ünneplők mérlegelnek: háború- és határszempontból. Először az első világháború idején, majd bevonva az egybevetésbe a másodikat is. Az egybevetést két táblázat igyekszik áttekinthetővé tenni:

1. Szavak és tettek az első világháború végén – 1918-19

Károlyi

Horthy

A hazaáramló hadsereget lefegyverzi.

A Monarchia flottáját harc nélkül átadja az antantnak.

Az antanttól követeli a román és cseh benyomulások leállítását, de katonailag nem mer fellépni, mert attól fél, a fegyverszünet magyar megszegése gyengíti Magyarország pozícióját a béketárgyaláson.

Az antant égisze alatt, velük együttműködve szervezi meg a franciák által megszállt Szegeden Nemzeti Hadseregét.

A Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án bejelenti, hogy katonailag is szembeszáll az antant erőkkel. Erre már nem kerül sor, március 21-én megbuktatják.

Nem mondta, hogy szembeszáll az antant erőkkel. Nemzeti Hadserege úgy közelítette meg Budapestet, kerülővel, hogy ne kelljen a román hadsereggel megütközniük.

Elutasította az ország megcsonkítását, a Vix-jegyzéket. Ebbe bukott bele.

Elfogadta az ország megcsonkítását, erről Clerk antantmegbízottat biztosította. Ezért is lehetett kormányzó.

 

2. Felelősség egy háborúért, és botladozás annak végén

Károlyi – 1914-19

Horthy – 1941-44

Kezdettől ellenzi a vesztes első világháborúba való belépést, azzal érvelve, hogy Magyarország csak rosszul járhat vele.

Első számú felelős a Szovjetunió elleni hadba lépésért.

A háború végén késlekedik a politikai fordulattal, néhány hónap után fordul csak szembe az antanttal. Hatékony intézkedést azonban ekkor már nem tesz, megbukik.

A háború végén késlekedik a politikai fordulattal, és a kétéves taktikázás után végrehajtott kiugrást elrontja.

A békekonferencia a határokat nem a katonai megszállási vonalak alapján húzta, a „Károlyi-korszak” belpolitikai eseményeinek hatása a határokra nem támasztható alá forrásokkal.

A Szovjetunió a támadás előtt kinyilvánította, hogy a magyar „területgyarapításokat” elismeri. Nem tudjuk, hogy milyen határokat húztak volna, ha nem ugrik bele a szovjetek elleni háborúba önként, vagy a végén sikeresen ugrik ki, de e két Horthyhoz köthető lépés mindenesetre jót nem tett a magyar határoknak.

Az első világháború vége

Károlyinak felróják, hogy nem harcolt kellő eréllyel az antant nagyhatalmak engedélyével benyomuló csehek és románok ellen. Hogy a frontokról visszaáramló, nagy, de demoralizált, inkább fosztogatni és forradalmárkodni, mintsem harcolni akaró hadsereget sietve leszerelte, és – főleg – nem hozott létre helyette egy fegyelmezett és ütőképes újat. Ebben a mulasztásban, mely hibás külpolitkai előfeltevésre épült – utólagos ismeretek birtokában – nagyjából mindenki egyetért. Ahogy abban is, hogy az 1711-es és az 1849-es szabadságharc-kudarcok okai  is az utólag felismerhető hibás külpolitikai előfeltevések voltak. És kérdés, hogy mire lett volna képes egy akkor megteremthető magyar hadsereg a térségben jelen lévő, és a háború utolsó éveiben „pihenő” szerb, román illetve a cseh és francia haderővel szemben. Ezt nem tudhatjuk, de látva a pacifista közhangulat csökkenése után, vasszigorral, részben terrorral összeverbuvált és egyben tartott magyar Vörös Hadsereg 1919-es kudarcait – sejthetjük. Károlyi különben 1919 márciusára felismerte, hogy addigi politikája hibás, és nyilvánosan meghirdette a fegyveres harcot. (Megint más kérdés, hogy ennek érdekében mit tett volna és mekkora sikerrel – ezt sem tudjuk, mert két hét múlva megbuktatták a marxista pártok.)

Ugyanakkor kevesebb szó esik arról, hogy Horthy is harc nélkül és sértetlenül adta át a Monarchia flottáját az antantnak, aminek a háború végén a főparancsnoka volt. Persze nem is nagyon tehetett mást, ő is bízott a béketárgyalásokban. A Nemzeti Hadsereget a franciák által megszállt Szegeden hozta létre, és amikor azt elhagyta, nagy kerülővel a Dunántúlra ment, az egyetlen olyan területre, ahol nem idegen erővel, csak hazai civilekkel kellett „harcolni”. Ez is érthető: hadserege nem volt olyan erős, mint a román, és nem is tett – valószínűleg esélytelen – kísérletet arra, hogy a Dunántúlon megerősítse.

Károlyi elutasította az ország megcsonkítását (a Vix-jegyzéket), Horthy viszont épp azért lehetett államfő, mert elfogadta azt. Ezt már Bibó István is megírta, 1948-ban: „a várható békeszerződés feltételeit … Károlyi nem volt hajlandó aláírni … ezzel szemben Horthyékat az antant azért és azzal a feltétellel juttatta uralomra, hogy a trianoni békeszerződést elfogadják és aláírják.” Negyven évvel később, újabb forrásokat szemügyre véve Szinai Miklós  erősítette meg, hogy az antant azért nem támogatta Friedrich Istvánt, mert az országcsonkítást előre elutasította, és azért is támogatták Horthyt, mert ő és az őt támogató csoport azt előre elfogadta. Gróf Károlyi Gyula például, akinek szegedi kormányában Horthy hadügyminiszterként a hadsereget szervezni kezdte, 1919. június 7-i levelében arról biztosította a francia csapatok főparancsnokát, hogy „kormánya el fogja fogadni a párizsi békekonferencia eredményeit”. (57. old.) A Vörös Hadsereg ekkor vette vissza Kassát.

Károlyi Mihály tétlenkedésével gyakran Kemál Atatürk ellenállásának példáját szokták szembeállítani. Elfelejtik, hogy Kemál a török békeszerződés aláírása (1920. augusztus 10.) után fordult katonáival az antant ellen, mikor már biztosan lehetett látni, hogy a tárgyalásokon nincs mit veszíteni, márpedig a magyar békeszerződés után a kormányrúdnál már Horthy volt. Természetesen ebben a geopolitikai helyzetben reménytelen lett volna a hadakozás, de még igazságtalanabb Kemál magatartását Károlyin számon kérni.

Két világháború vége, és a határok

Tudvalévő, hogy mai határainkat nem a versailles-i Trianon kastélyban húzták meg 1920-ban, hanem Párizsban 1947-ben. Ez nem azon múlt (csak) hogy mit tett Magyarország az első vesztes világháborúban, hanem főleg azon, hogy mit a másodikban. Károlyinak nem volt szerepe az első vesztes háborúba való belépésben (sőt számos alkalommal nyilvánosan szólt ellene, és a végső katasztrófa előtt szorgalmazta a kedvezőbb különbékét is, amit szintén mint hazaárulást olvasnak azután a fejére). Ezzel szemben Horthynak kulcsszerepe volt a végzetes Szovjetunió elleni háborúba való belépésben. Annak ellenére hozta meg ezt a döntést, hogy a németek nem követelték, hogy nem volt revíziós indíték, hogy a józan Bethlen és Keresztes-Fischer, akikre máskor szeretett hallgatni ellene szóltak, és hogy a szovjetek külön is hangsúlyozták korábban, hogy a magyar területgyarapításokat elismerik. A háborúnak persze nemcsak területvesztési következményei lettek, de többszázezernyi halottja is.

Lehet, hogy Károlyi nem volt a helyzet magaslatán akkor, mikor a vereség után, a kész helyzetet megörökölve, egy forradalmi káosz közepén, gazdasági antant-blokád, tüzelőhiány, menekültáradat, spanyolnátha járvány idején a hatalmat gyakorolta. Nem tudjuk, lehetett-e egyáltalán annak a helyzetnek magaslata. Viszont Horthy jelentős mértékben felelős volt azért, hogy az ország a vesztes háborúba belépett, és maga sem volt a helyzet magaslatán a végkimenetelkor: az átállást amatőr módon szervezte meg: a „kiugrás” néhány óra alatt összeomlott. (Ugyanakkor vele szemben is igazságtalan a román vagy az olasz példát szembeállítani – akárcsak Károlyival szemben a törököt –, mert azok is más körülmények között zajlottak.) Horthy ellen szól, hogy neki a kiugrás megszervezésére évek álltak rendelkezésére: már a moszkvai csata 1941 decemberi német kudarcától kezdve foglalkoztatta a náciktól való elszakadás gondolata: 1942 márciusában ezért nevezte ki miniszterelnöknek Kállay Miklóst, míg Károlyinak mindössze néhány hónapja (kormányfőként kettő, korlátozottabb államfői hatalommal további kettő) volt az ország élén. Ráadásul Károlyi uralma idején forradalmi káosz uralkodott, ahol a hatalom jelentős részét a szociáldemokraták és – főleg – a teljesen kezelhetetlen Katonatanács gyakorolta.

A Horthy-apológia érve, hogy a 20-as években a trianoni tragédia ellenére gazdaságilag talpra állt az ország, és jelentős szociálpolitikai lépésekre is sor került. Ebben sok igazság van, más kérdés, köthető-e ez olyan szorosan Horthy tevékenységéhez, amennyire szorosan köthető a katonai erőre épített hatalomátvétel, a tiszti különítmények ténykedése, a háborúba ugrás és a kiugrás elügyetlenkedése? Ráadásul a 20-as évek világszerte a háború utáni talpraállás évei voltak, és bár bennünket valóban sújtott Trianon (elvágva a megmaradt országot a piac, a nyersanyag és az energiaforrás aránytalan nagy részétől), de ezt árnyalja, hogy ugyanakkor itt maradt az iparilag fejlettebb, mezőgazdaságilag termékenyebb terület és az iskolázottabb munkaerő arányosan nagyobb része. A szociálpolitika pedig (földosztás, társadalombiztosítás) elmaradt a környező országokétól. (Ungváry Krisztián könyvéből tudjuk, hogy egyes szociálpolitikai lépésekre azért volt szükség, hogy egy esetleges felvidéki népszavazáskor a magyarok ne a szociálisan nagyvonalúbb északi szomszédot válasszák. 206. old)

Nem vitatva Horthy erényeit (pl. szakított a különítményesekkel, elfogadta az alkotmányosságot, 1941 és 44 között fékje volt a diszkriminációs politikának stb.) és Károlyi hibáit (határozatlanságát, naivitását, emigrációs politikáját stb.), a kérdés érvényes: miért jár szobordöntés a vesztes háborúért nem felelős háborúvégi botladozónak, és miért érdemel szobrot a vesztes háborúért felelős háborúvégi botladozó? Csak azért, mert elfogadta a Hitleréktől ajándékba kapott területeket, és néhány évig – amíg fel nem tette a háború-kártyára – birtokolta azokat? (Ráadásul úgy birtokolta, hogy oda diszkriminációt és egyéb belső megosztottságot vitt, az ottani magyarok megütközésére.)

Fontos lenne a két politikus körüli vitákból a mai politikának kivonulnia, és minden oldali elfogultságok nélkül, történeti érvekkel vitatni meg szerepüket, tekintetbe véve lehetőségeiket is. Ez az írás nem állíthatja magáról, hogy ebben az érzékeny témában teljesen objektív, de  törekvése volt hogy eltávolodjon az elfogult, fekete-fehér karakterológiától. Lehet hogy nem sikerült. Szívesen fogadunk a témában olyan vitacikket, mely hasonló célkitűzéssel íródott, miközben más következtetésekre jut.

Lőrinc László

2013. november 3.