Gondolatok a Károlyi-Horthy összehasonlítás kapcsán - Turbucz Dávid vitacikke

A tegnapi naptól kezdve olvasható Lőrinc László cikke a Tényleg! oldalán. Az írása a Szabadság téri Horthy-szobor (újra)avatása kapcsán íródott. Az ezzel kapcsolatban megszületett írások többségével ellentétben mindenképpen tárgyilagos, a múlt megértésére törekvő cikknek tekintem Lőrinc írását. Két okból azonban úgy éreztem, hogy klaviatúrát kell ragadnom a felmerült gondolataim leírása érdekében. Az egyik a táblázattal kapcsolatos (1.), míg a másik az összehasonlításra (2.) vonatkozik. Miután Károlyi Mihály személyével nem foglalkoztam kutatásaim során, így vele nem kívánok különösebben foglalkozni.

1.

A táblázatok nagy előnye, hogy jól átláthatóan képesek összefoglalni egy cikk, tanulmány mondanivalóját, annak bizonyos aspektusait. „Az egybevetést két táblázat igyekszik áttekinthetővé tenni” – írja a szerző. Kétségtelen, hogy jól átláthatók, de megítélésem szerint félrevezetők. Különösen akkor, ha valaki nem olvassa el figyelmesen a szöveget. A szöveg ugyanis árnyalja mindazt, ami a táblázatban szerepel. Talán lényegtelennek tűnik, de a mai Horthy-körüli hisztérikus viták közepette ennek is lehet jelentősége. Egy szöveg tartalmát a legnagyobb odafigyelés ellenére is nyugodtan lehet manipulálni, de lehetőleg minél kevesebb okot kell erre adni. Emiatt e táblázatokat nem tettem volna bele a cikkbe, illetve csak bővebb magyarázatokkal.

A táblázatból megtudhatjuk, például, hogy „A Monarchia flottáját harc nélkül átadja az antantnak”. A szöveg ehhez hozzáteszi, hogy „nem is nagyon tehetett mást, ő is bízott a béketárgyalásokban”. Igen, nem tehetett mást, a táblázatban található állítást tehát árnyalja a szerző, de ettől az idézett mondat még félrevezető, sokféleképpen értelmezhető. Nem tudjuk meg – a táblázatból – a körülményeket. Lőrinc Lászlóval ellentétben szerintem Horthy nem a béketárgyalásokra várt. Erre vonatkozó forrást nem ismerek. A flottaparancsnok IV. Károly utasítását hajtotta végre. Ezért nem tehetett semmit. Illetve tisztában volt azzal, hogy a legénység – finoman szólva – sem venné komolyan az ellenállásra vonatkozó rendelkezését. 1918. október 29-én azt írta jelentésében, hogy „a tisztek tehetetlenül állnak egy esetlegesen tömegmozgalommal szemben”. Itt arra utalt, hogy a legénység el kívánja hagyni a haditengerészetet, és akár lázadásra is sor kerülhet. Kétségtelen, hogy 1919-ben a Nemzeti Hadsereg nem volt annyira erős, hogy szembeszálljon a románokkal. Ezért kerülték Horthyék a fegyveres összetűzés lehetőségét is, miközben a „felszabadító” hadsereg és fővezér képét közvetítette a fővezérség propagandája. Az is kétségtelen, hogy az antant – főként a britek – támogatásával igyekezett Horthy a saját hatalmát megerősíteni. Felismerte, hogy az antanttal való együttműködés szolgálja az ország érdekét, sőt, a saját hatalmát is így tudja megalapozni, kiterjeszteni, nincs tehát lehetőség a fegyveres ellenállásra, tudomásul kell venni a győztesek akaratát – fejezte ki 1919 őszén, telén többször is. Horthy tudomásul vette a realitásokat. Nem is nagyon tehetett mást. Így rajta sem kérhetők számon, megítélésem szerint, a trianoni határok. Hozzáteszem, ezt a cikk sem teszi.

A második világháború kapcsán a táblázat azt állítja, hogy Horthy az „első számú felelős a Szovjetunió elleni hadba lépésért”. A szerző később több tényező említésével árnyalja ezt a kérdést, de nem ír arról, hogy Magyarországnak esélye sem lett volna kimaradni a háborúból. Igaz, hogy a kormányzó „jelentős mértékben felelős volt azért, hogy az ország a vesztes háborúba belépett”, és az is, hogy „kulcsszerepe volt a végzetes Szovjetunió elleni háborúba való belépésben”. Ugyanis – mint Lőrinc László is írja – a németek nem követelték a hadba lépést, lehetett volna még várni. De az ország geopolitikai helyzete semmilyen esélyt sem adott arra, hogy a második világháborúból kimaradjon, főleg úgy, hogy a Harmadik Birodalom szövetségese volt. Ha nem lett volna, akkor sem látok erre komoly esélyt, de ez a mi lett volna, ha…? kategóriája. Túlzónak érzem, hogy ezzel kapcsolatban Horthy Miklóst tekinti a cikk „első számú felelősnek”. A kormányzó azért volt felelős, mert idő előtt, átgondolatlanul, felelőtlenül hozta meg ezt a döntést, nem várta meg, míg a náci Németország kiköveteli a hadba lépést. 1941 áprilisában és 1942 januárjában nem volt mód nemet mondani, a Jugoszláviával szembeni hadműveletekhez csatlakozni kellett, a 2. magyar hadseregnek ki kellett mennie a frontra. 1941 júniusában azért lehetett volna még kivárni, mert Hitler nem fogalmazott meg elvárásokat.

Az átállási kísérlet kudarcáért már sokkal inkább tekinthető felelősnek Horthy, de 1944 kapcsán a kulcskérdés szerintem nem is ez, hanem a megszállás tudomásulvétele és a lemondás elmaradása. Ez szinte megpecsételte a későbbi – ráadásul dilettáns – átállási kísérlet kudarcát. Nem tudom megmondani, szerintem nem is lehet, hogy Horthy Miklós mennyiben felelős az 1947-es párizsi békeszerződés tartalmáért. Nyilvánvaló, hogy az, mert ő állt a magyar állam élén, és nem sikerült átállni a szövetségesek oldalára. Azonban ezzel és más kérdésekkel kapcsolatban sem igen lehet a kormányzó egyszemélyes felelősségéről beszélni. Nem volt olyan döntés a korszakban, ismereteim szerint, ami csak rajta múlt volna. Minden egyes döntést, folyamatot így külön-külön kell megvizsgálni és így lehet a felelősségi szinteket megállapítani.

2.

A fentiekhez azt tenném még hozzá, hogy bár teljesen releváns összehasonlítani két történelmi személyiséget, azonban azt figyelembe kell venni, hogy eltérő körülmények között hoztak döntéseket. Az 1918-1920 közötti időszak kapcsán az összevetés sokkal megalapozottabb, annak ellenére, hogy az 1918 ősze és 1919 ősze között eltelt idő alatt az ország helyzete megváltozott. De az első és a második világháború összevetése, sokkal problematikusabbnak tűnik. Eltérő nemzetközi körülmények, erőviszonyok, és Magyarország belső helyzete sem volt értelemszerűen azonos. A revízió ténye, a társadalom tengelyhatalmak irányába érzett hálája sem feledhető el. Ezért sem volt érdemi ellenállás 1944-ben. Az 1944-es megszállás megint más helyzetet teremtett. Nem is beszélve arról, hogy két totalitárius diktatúra között, egy totális háborúban kellett Horthy Miklósnak döntéseket hoznia. Amíg a korszak elején, az első világháború után képes volt átlátni a körülményeket, lehetőségeket, és alapvetően megfelelő döntéseket tudott hozni, addig több mint 20 évvel később egyre kevésbé. Idős kora és a családi tragédiák miatt sem. Akkoriban már az 1919 óta létező vezérkultusza hatása alól sem tudta magát kivonni. Ezért sem mondott le a megszállás után, ezért sem tudott felállni, mert neki – úgy vélte – kötelességei vannak a magyar nemzettel szemben. Nem mondhat le. Ha ő eddig mindig megtalálta a helyes utat, ezután is megfogja – közvetítették a méltatások. 1944-ben azonban világossá vált, hogy nem sikerült megtalálni a „helyes utat”, a deportálások és az átállás vonatkozásában sem.

Lőrinc László cikke megítélésem szerint el tudott távolodni a „fekete-fehér” megközelítésről. Nem azért írtam le tehát a fenti gondolataimat, mert a lényeget tekintve nem értek egyet vele, bár néhány kérdésben más a véleményem. Meggyőződésem szerint Horthy történelmi szerepe, felelőssége csakis egymással kulturált párbeszédet folytatók megalapozott érveinek, meglátásainak megvitatása során kerülhet a helyére. Emiatt is üdvözlendő a cikkének megjelenése.

Turbucz Dávid

2013. november 4. Feltöltve: november 5.