Miért nem hisznek a történészeknek?

Történelmi legendákat nemcsak Magyarországon gyártanak. A Kennedy-gyilkosság évfordulója kapcsán a legendák keletkezésének és életerejének okait gondolta végig Hahner Péter*.

A címben foglalt állítást finomíthatjuk kissé. Bizonyos dolgokat természetesen elhisznek az emberek a történészeknek, a számukra nagy fontossággal bíró történelmi fordulatok magyarázatait és értelmezését azonban gyakran vitatják. Az amerikai történészek például valamennyien elfogadták azt a tényt, hogy Kennedy elnökkel magányos gyilkos végzett, a nem történész amerikaiak 70—80 %-a azonban meg van győződve arról, hogy az elnök összeesküvés áldozata lett.

Miért lehetséges ekkora eltérés a történészek véleménye és a társadalomban elterjedt nézetek között? A legkézenfekvőbb válasz az, hogy a tévhitek terjesztése jó üzlet: ha egy történelmi probléma iránt megnövekedett érdeklődés mutatkozik, akkor az újságok és a könyvkiadók az anyagi hasznon reményében minden írást megjelentetnek ezzel kapcsolatban, anélkül, hogy ellenőriznék a szerzők megbízhatóságát. William Alexander, aki 1963-ban Dallas kerületi ügyésze volt, így nyilatkozott a Kennedy-gyilkosság legendáiról: „Azt kell megérteni, hogy itt virágzó iparágról van szó! Az emberek gazdagon élnek abból, hogy összeesküvés-elméleteket adnak el a nagyközönségnek. És mi történt az igazsággal? A pokolba is, hát eltemették a dollár-halmok alá. Senki sem kíváncsi többé arra, hogy mi is történt, mert ezzel vége lenne jó hasznot hajtó üzleteiknek.” A társadalmak természetesen nem mindig mutatnak egyforma fogadókészséget a történelmi mítoszok és legendák iránt. Valószínűleg akkor nő meg az érdeklődés irántuk, amikor az emberek valamilyen okból nem bíznak a politikai, társadalmi és kulturális élet vezetőiben, amikor úgy érzik, hogy megtévesztik, becsapják őket.

De miért éppen a történészekkel szemben érezhető egy bizonyos bizalmatlanság, miért nem az írókkal, a mérnökökkel, a fizikusokkal szemben? Nyilvánvalóan azért, mert a történelem iránt nagyobb az érdeklődés, az emberek inkább a történelemre utalva határozzák meg saját helyüket a világban, mint a művészetekre vagy a természettudományokra hivatkozva. Ennek kijelölése során alapvető emberi törekvés a mások feletti fölény megszerzésének az igénye, amit akkor érezhetünk, ha meggyőződhetünk arról, hogy szűkebb vagy tágabb közösségünk értékesebb, fejlettebb, erősebb vagy okosabb más, tőlünk térben vagy időben távolabb lévő közösségeknél. A távoli időben élt közösségek iránti előítéletekre jó példa a felvilágosodás idején elterjedt, s máig ható meggyőződés, mely szerint a középkori ember ostobább volt az újkorinál, azt hitte, hogy lapos a Föld, elfogadta az első éjszaka jogát, és erényövvel védte asszonyainak becsületét. Ebből az igényből származnak a nemzeti közösségeket dicsőítő mítoszok, akárcsak a nemzeti „önostorozás” mítoszai, melyek jóvoltából honfitársaink körében is fölényben érezhetjük magunkat. Fölényt biztosíthatnak a férfiak számára a nőellenes tévhitek, melyek szerint a hatalommal rendelkező nők vagy gonosz méregkeverők (mint Lucretia Borgia és Medici Katalin), vagy férfifalók (mint Mária Terézia és II. Katalin cárnő), vagy prűdek és álszentek (mint Viktória királynő), vagy pedig ostobák (mint Mária Antónia, XVI. Lajos felesége, aki bejelentette, hogyha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot). Mivel a történészek mindezen előfeltevéseket megkérdőjelezték, sokan úgy érzik, hogyha hallgatnának rájuk, elveszítenék szilárd tájékozódási pontjaikat a világban, s még arra sem lehetnének büszkék, akik és amik – arra, hogy a modern kor szülöttei, arra, hogy magyarok, németek, oroszok, amerikaiak, vagy arra, hogy férfiak.

A történészek iránti gyanakvás forrásának tekinthetjük azt a tényt is, hogy a történelem élő, fejlődő tudomány, amely állandóan átértelmezi a múltat. Nem csak azért, mert egyre újabb forrásokat, módszereket és megközelítéseket használ, hanem inkább azért, mert ha történelmet írunk, ezt mindig a jelen számára tesszük, s jelenünk átalakulásával másként látjuk a múltat is. Az iskolákban viszont mindannyian megtanultunk számtalan történelmi értelmezést, amelyet többé-kevésbé elfogadtunk – csakhogy megjelennek a történészek, és elmondják, hogy az újabb kutatások szerint matriarchátus sohasem létezett, Karthágó helyét nem vetették be sóval, nem Néró gyújtotta fel Rómát, Napóleon nem volt alacsony, s Hitler sem volt szobafestő. Újra és újra felmerül a vád, hogy a történészek meg akarják fosztani hőseiktől a társadalmakat – holott csak arra akarják felhívni a figyelmet, hogy nem mindig azok a hősök, akiket korábban annak tekintettek. A történészek minden jel szerint túl sok dolgot akarnak átgondolni, átalakítani és megváltoztatni – holott az emberek szilárd tájékozódási pontokat szeretnének maguknak a történelemben. Miért vitatkoznak mindig a történészek, hangzik fel újra meg újra a kérdés, miért nem tisztázzák véglegesen a problémáikat, s miért nem írják meg egyszer s mindenkorra hazánk és az emberiség „igazi” történetét? Nehéz meggyőzni a laikusokat arról, hogy az állandó vita minden tudomány természetes állapota.

A történészek ráadásul (más tudományok művelőivel ellentétben) állandóan meghazudtolják a politikai propaganda által kialakított „fekete” vagy „rózsaszínű” történelmi legendákat. Átpolitizált világunkban különösen irritáló lehet egyesek számára, ha a történészek szerint sem II. Fülöp spanyol király, sem az ellenreformáció, sem az inkvizíció nem játszott olyan sötét és baljóslatú szerepet a történelemben, ahogy ezt korábban állították – mint ahogy mások azon háborodnak fel, ha a történészek nem hajlandóak komolyan venni a szabadkőművesek nemzetellenes összeesküvéseiről szőtt legendákat.

Nagymértékben növeli a történészek iráni bizalmatlanságot az a jelenség, amelyet az amerikai Henry Steele Commager konspirációs pszichózisnak nevezett. Nagyon sokan érzik úgy, hogy fontos személyiségek, nagy emberek pusztulását nem okozhatják egyszerű tények, hétköznapi folyamatok – csak nagyszabású, széleskörű, rendkívüli összeesküvések. Egy másik amerikai történész, William Manchester így fogalmazott: „Bármilyen furcsán is hangzik, itt egy esztétikai elvről van szó. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe hatmillió zsidó halálát helyezzük, a másikba pedig a náci rendszert, a legnagyobb bűnöző csoportot, amely valaha is megszerezte egy modern állam irányítását, akkor nagyjából egyensúlyi állapot jön létre: a legnagyobb bűn, a legnagyobb bűnösökkel. De ha a mérleg egyik serpenyőjébe az Egyesült Államok meggyilkolt elnökét tesszük, a másikba pedig azt a nyomorult, szánalmas Oswaldot, ezek nem egyensúlyozzák ki egymást. Az ember szeretne valami súlyosabb dolgot Oswald mellé rakni. Ez jelentéssel látná el az elnök halálát, mártíromsággal ruházná fel őt. Akkor valamiért halt volna meg. És egy összeesküvés természetesen nagyon is jól megfelel e célnak. Sajnos, semmilyen bizonyíték nincs rá.”

Hosszan sorolhatnánk még mindazon történelmi és politikai körülményeket, amelyek miatt manapság oly sokan bizalmatlanok a történészek iránt. A bizalmatlanság legmélyebb és alapvető okát azonban Arisztotelész határozta meg. Poétikájának IX. fejezetében a következőt olvashatjuk: „A történetírót és a költőt… nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e… hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el… A tragédia nem pusztán egy cselekménynek az utánzása, hanem félelmes és szánalmat keltő eseményeké, s ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mintha magától vagy véletlenül történnék, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következnek be, mint például amikor Mitüsz szobra Argoszban rázuhant a gyilkosra, és megölte, mikor a szobrot nézegette. Az ilyen események nem úgy tűnnek fel, mintha merő véletlenből történtek volna, s az ilyen történetek szükségszerűen szebbek is lesznek.”

Az emberek nagy része a lelke mélyén egyetért Arisztotelésszel, amikor elfogadja a történelmi mítoszokat, s ezzel mintegy a „filozofikusabb és mélyebb” költészetet választja a történetírással szemben. Nem elégszik meg a történészek által előadott „egyedi esetekkel”, hanem „célzatosan” bekövetkező, s emiatt „szükségszerűen szebb” történeteket követel. Olyanokat, amelyeknek van tanulságuk, mint a filozófus által felhozott anekdotának, melyben az áldozat szobra rázuhan a gyilkosra, és végez vele. Sajnos a történelemben nagyon kevés gyilkosra sújtott le efféle megérdemelt büntetés, a legnagyobb tömeggyilkosok többsége hosszú élet után, ágyban, párnák közt halt meg. Nem csoda, ha az emberek elégedetlenek a történetírással, ha szépirodalmat várnak történelem helyett, elbeszéléseket, tanmeséket, melyeknek van eleje és vége, s melyben minden résztvevő elnyeri méltó büntetését vagy jutalmát.

A XIX. század végétől a történetírás saját módszerekkel rendelkező szaktudománnyá vált, melynek művelői nem egyszer csak kollégáik számára érthető elemzéseket tesznek közzé gazdasági, társadalmi, politikai vagy kulturális folyamatokról. A társadalom nagy része azonban minden jel szerint továbbra is tanulságos, érdekes, színes és izgalmas történeteket vár, s ha ezeket nem kapja meg a történészektől, akkor másoktól szerzi be. Egy összeesküvés-elmélet sokkal érdekesebb, mint a történészek több tényező összjátékát, egymásra hatását feltáró, bonyolult és hosszadalmas elemzései. Egy mítosz, egy legenda sokkal jobban kielégíti azt az igényt, hogy fölényben érezhessük magunkat másokkal szemben, hogy büszkék lehessünk arra, amik vagyunk, hogy szilárd tájékozódási pontokat jelöljünk ki a magunk számára a világban, mint a történelmi kutatómunka. Az emberek elégedetlenek a történelemmel, „filozofikusabb és mélyebb” történelmet szeretnének, ahogy Arisztotelész írta, „szükségszerűen szebb”, igazságosabb történelmet.

A történésznek természetesen mindent meg kell tennie a tévhitek ellen, de nem szabad áltatnia magát. Munkája olyan, mint a kertészé, aki irtja a gyomokat, de tudja, hogy véglegesen sohasem tudja kiirtani valamennyit, mindig újak fognak sarjadni. Történelmi tévhitek mindig lesznek, és ha meggondoljuk, hogy ennek végső soron a történelem iránti érdeklődés, a politikai vezetők iránti egészséges bizalmatlanság, a meghirdetett igazságok megkérdőjelezésének vágya, a szilárd tájékozódási pontok iránti igény, és a „szükségszerűen szebb” emberi élet iránti vágyakozás a végső oka – akkor talán nem is kell keseregnünk azért, hogy oly sokan nem hisznek a történészeknek.

Hahner Péter

2013. december 19.

*A szerzőnek az elmúlt hetekben jelent meg könyve a Kennedy-témáról, A nem létező rejtély címmel. Ez az írás a könyv egyik fejezetének új változata, mely a tenyleg.com számára készült.