A gyűlölt Tisza István

Miért éppen Tisza István lett politikai gyilkosság áldozata a magyar vezetők közül? Az alábbiakban hosszabb részleteket közlünk a Kommentár 2011/5. számában megjelent tanulmányból. Az eredeti, forráshivatkozásokkal itt olvasható.

A konok következetességű 67-es

[…] az obstrukcióval szembeni határozott és nyílt fellépés Tisza politikai krédójának lényeges elemét képezte, és talán ez volt az a kérdés, ahol a más kérdésekben is gyakorta állást foglaló fiatal politikus a legmarkánsabb egyéni arcéllel bírt. Nem meglepő tehát, ha az ellenzéki harag ezek után elsősorban ellene összpontosult. Annál is inkább, mert az obstrukciót az alkotmányos szabadságot védő eszköznek állították be, mondván, egy esetleges magyarellenes bécsi fordulat esetén az abszolutisztikus és centralizáló hatalommal szemben is eredményes fegyver lehetne, hasonlóan egyébként a hagyományos nemesi megye megmaradt autonómiájához. […]

Tisza István ugyan már az 1890-es években a kormánypárt egyik vezető egyénisége volt, és határozott fellépésével számos ellenfelet, ellenséget szerzett, de az úgynevezett zsebkendőszavazás volt az a tette, amivel maga ellen fordította a közjogi ellenzék gyűlöletét. Ráadásul a körülmények is alkalmat adtak egy olyan beállításra, hogy mindez csupán az ő személyes elvakultságából következő tett volt, hiszen az 1904. márciusi Thaly-béke után látszólag minden előzmény után, az úgynevezett ugrai levéllel a miniszterelnök hozta ismét elő a házszabály-revízió kérdését. Úgy tűnik, hogy bár a mindenkori miniszterelnök természetesen az ellenzéki támadások kereszttüzében volt, de a Tisza-ellenes indulatok ekkor váltak először az általános utálatnál komolyabb politikai gyűlöletté.

[…] Tisza [1912. május 22-től] házelnökként még nagyobb szerepet játszott az ellenzék megrendszabályozásában. 1912. június 4-i újabb parlamenti puccsa természetesen ismét elszabadította a gyűlöletet. Egy függetlenségi párti református lelkész-képviselő megátkozta, egy 48-as gazdapárti, Kovács Gyula pedig június 7-én revolverével kétszer is rálőtt. Ez volt az első, sikertelen fegyveres merénylet Tisza ellen, melyre tehát a közjogi ellenzékiségből származó obstrukció letörése miatt került sor.

Mivel a magyar politikai életet és a közvéleményt is a függetlenségi hagyomány határozta meg leginkább, az ebbe a tradícióba könnyen illeszthető házszabály-vita természetesen a „hazaárulók” oldalán jelölte ki Tisza István helyét, aminek azonban megvoltak a családi előzményei is. Tisza akkor lett miniszterelnök, amikor a Szabadelvű Párt már 28. éve volt megszakítás nélkül kormányon, s a hosszú időszak alatt elveszített választások frusztrációja is hathatott az ellenzéki oldalon. Különösen úgy, hogy – talán az 1875-ös és az 1901-es kivételével – a hatalom a törvények meglehetősen laza értelmezésével szerzett mindig többséget magának a választásokon, azaz a választók presszionálása és lefizetése is beletartozott az eszköztárba. Ráadásul Tisza István nem csupán egy volt a szabadelvű párti miniszterelnökök sorában, hanem a mind a mai napig leghosszabb ideig hatalmon lévő Tisza Kálmán fiaként az apjával szemben felhalmozódott ellenérzéseket is megörökölte. Sőt, a Tisza-családot egyenesen azzal vádolták meg egyes vérmesebb ellenzéki publicisták, hogy vérükben van az erőszak, mai szóval élve genetikailag hazaárulók, hiszen nem csupán Tisza István és apja, Kálmán voltak Bécs kiszolgálói, hanem már a nagyapa, Tisza Lajos bihari adminisztrátor is azzal szerzett magának országos ismertséget az 1840-es években, hogy megyéjében fegyveres erőszakkal alkalmazva törte le a liberális ellenzéket.

A magyar sovinizmus ellenfele

 […] [Tisza István felismerte], hogy az agg Ferenc József halálát követően Ferenc Ferdinánd lelkes támogatásra lel majd a magyarok ellen a koalíciós kormányzat által feldühített nemzetiségekben, ha nem tudja ezt engedményekkel megelőzni és ellensúlyozni. Tárgyalásait a legnagyobb erőnek számító románokkal folytatta a legkomolyabban. Annál is inkább, mert bihari ismeretei alapján megnyerhetőnek gondolta őket, és úgy vélte, hogy a kelet-európai térség két nem szláv népe között amúgy is érdekszolidaritás van. Először az egyházi vezetőkkel és pártonkívüli román előkelőségekkel próbálkozott, de hamar rá kellett jönnie, hogy a kérdés méregfogát az eleve lojálisabb főpapokkal kötött alku segítségével nem lehet kihúzni, ezért – berlini és bécsi ösztönzésre is – rákényszerült arra, hogy a magyar politikai nemzet eszméjét is tagadó Román Nemzeti Párt vezetőivel üljön tárgyalóasztalhoz.

Ezzel kénytelen volt a korábban maga által is nyíltan vallott felfogástól eltávolodni, hiszen korábban még a kompromisszum feltételéül szabta a külön nemzetiségi pártok beolvadását valamelyik magyar országos pártba. „A politikai magyar nemzet egységéből engednünk nem szabad egy jottányit sem. Mi baráti kezet csak annak nyújthatunk, aki, bárminő anyanyelvű legyen is, a magyar nemzeti szent korona tagjának, a magyar politikai nemzet tagjának érzi magát” – jelentette ki, ugyanakkor készséggel elismerte, hogy „a magyar politikai nemzet különböző népfajokhoz, nemzetiségekhez tartozó polgártársainkból alakult. […] El kell ismernünk jogukat nyelvük, vallásuk, kultúrájuk fenntartásához, ápolásához, gondozásához. Nem szabad nekünk rossz néven vennünk, ha ehhez ragaszkodnak. Nem szabad fennakadnunk azon, hogy a román románnak, a tót vagy szerb tótnak vagy szerbnek érzi és nevezi magát”, és ettől függetlenül testvéri érzülettel kell megnyitni előttük is az érvényesülés lehetőségeit, nehogy idegeneknek vagy lenézetteknek érezzék magukat.

[…] Tisza román tárgyalásai azonban kudarcukkal együtt is hatalmas felháborodást keltettek a magyar nacionalista közvéleményben. A magyar nemzet elárulását, Erdély kiárusítását vetették a miniszterelnök szemére, és persze tetteit a hatalomvágy mellett ismét Bécs lelkiismeretlen kiszolgálásával magyarázták. A baloldal is támadta Tiszát, mondván, a nem az ő elgondolásaik és demokratikus ízlésük szerint készülő paktum csak a magyar mágnások és román bojárok osztályuralmának meghosszabbítását célozza. Az obstrukció erőszakos letörése miatt már eleve gyűlölt Tisza a románok javára „suttyomban elkövetett hazaárulása” miatt még hevesebb felháborodást váltott ki, gyakorlatilag az ellenzék minden pártállású csoportjánál.

A liberális kapitalista rend igenlője

[…] Akármennyire is ragaszkodott Tisza a magyar nemzeti szempontból hasznosnak tartott liberális gazdasági rendhez, akármennyire is támogatta az iparosodást és volt a magyar nemzet gazdasági és numerikus erősítése érdekében is filoszemita, az e téren kifejtett érveivel sem vált ki annyira politikustársai közül, mint obstrukcióellenességével vagy a nemzetiségekkel kapcsolatos mérsékletével. Bár természetesen a konzervatív, katolikus és agrárius csoportok számára politikai ellenfél volt, de nem benne látták a legfőbb, a mindenképpen legyőzendő ellenséget. Egy már idézett 1905-ös, éles hangú és Tisza bukását kívánó pamflet sem személy szerint neki, hanem a harmincéves szabadelvű párturalomnak tulajdonította, hogy „pusztulni engedte a magyar keresztény középosztályt és tétlenül nézte a magyarság kivándorlását, s ezért cserébe romániai és galíciai recipiálatlan, nem kívánatos elemek beözönlését; mi ha sokáig folytatódik, Magyarország szemétlerakodója lesz a szomszédos államoknak”, és a politikai hatalom lassan „a keresztény magyarság kezéből egy nemzetközi színezetű osztály kezébe fog átsiklani; ez pedig a magyar szupremácia végenyészetére, a fajmagyarság elvérzésére és teljes dekadenciájára kell, hogy vezessen már rövid évtizedek multán”. Amennyiben ezek a körök a korszak politikai kultúráján túlmenő, heves bírálatban részesítették Tisza Istvánt, annak legtöbbször más jellegű tevékenysége volt az oka, s nem liberális felfogása.

A demokratikus választójog eltökélt ellenfele

[…] Tisza egyértelműen antidemokratikus fellépése az ország féltéséből táplálkozott. A demokratikus választójog bevezetésére divatos jelszavak hatására – úgymond – nem szabad azt megelőzően sort keríteni, hogy a társadalmi viszonyok megértek volna rá. Elismerte, hogy a „szabadelvűségnek, a szabadságnak, az emberi nem szabad fejlődése nagy irányzatának végcélja kétségtelenül a demokratikus berendezkedés, az általános választói jog”, de úgy ítélte meg, hogy „még nem jutottunk el a társadalmi fejlődésnek arra a fokára, amely megbírja a teljes, korlátlan politikai demokráciát”. Érvelését már 1910 és 1913 között is csak nehézségekkel, több miniszter lemondása, több képviselő távozása árán tudta elfogadtatni a Munkapártban, és 1913-ban kénytelen volt kompromisszumos megoldásként a választójogi törvény meglehetősen komoly reformjára, melynek hatására elsősorban a szakmunkások kaptak szavazati jogot. A világháború alatt álláspontja még élesebb támadások kereszttüzébe került. A néppárti Rakovszky István által 1915-ben felvetett populista javaslatot – a „hősök választójogáról” – azzal utasította vissza, hogy a hősies frontszolgálat és a felelős politikai véleményalkotás nem függenek össze. Amikor azonban 1917 elején az új király, IV. Károly is a demokratizálást sürgette, Tisza lemondásra kényszerült. Mivel azonban a Munkapárt híven követte vezérét ellenzékbe is, így továbbra is meg tudta akadályozni a sötétbe ugrást, azaz a választójog túlzottnak gondolt kibővítését. A Vázsonyi Vilmos által beterjesztett reformot elsősorban az ő ellenkezése miatt húzták-halasztották, hogy azután 1918 nyarán az eredeti elképzelésekhez képest sokkal csekélyebb, de így is igen jelentős számú tömegek kapjanak szavazati jogot (1918. évi XVII. tc. az országgyűlési képviselők választásáról).

Ezek a viták mindenki számára világossá tették, hogy a demokratikus választójog egyik legfőbb akadályozója Tisza. […]

A baloldallal az általa alapított Magyar Figyelő révén tudatos eszmei harcba is kezdő Tisza tehát nem csupán a 48-asok, hanem az úgynevezett progresszió elsőszámú ellenfele is volt. Ezt a gyűlöletet örökítette meg nagy átéléssel a polgári radikálisokhoz húzó elementáris költőtehetség, Ady Endre, akinek versei igen sokat tettek azért, hogy Tisza István alakja kizárólag negatív kontextusban maradjon az utókorra. Ady átkozódásait, Jászi vagy a szociáldemokrata publicisztika Tisza-ellenes verbális agresszivitását több alkalommal is a valóságba akarták átültetni a magyar progresszió hívei. Bár akcióra végül Tisza miniszterelnöki lemondása miatt nem került sor, de a szociáldemokrata Szabó Ervin és Duczynska Ilona is tervezett ellene merényletet. Majd 1918. október 16-án a képviselőház ülése után autójába beülő politikust a galileista Lékai János próbálta meg lelőni, de kísérlete kudarcba fulladt: a beteges kinézetű fiatal magántisztviselő revolvere csütörtököt mondott, s az ismétlést Bokor László sofőr megakadályozta. Tisza kérdésére Lékai azt felelte, hogy „Ön volt gátlója a múltban és ön most is az, minden béketörekvésnek. Önben van a megtestesült konzervativizmus”. […]

A háborús kitartás szobra

Mint ismeretes, a Tisza István életét kioltó katonaruhás egyének azzal vádolták meg a volt miniszterelnököt, hogy ő „a háború okozója, ezért bűnhődnie kell”, s hiába felelte rá a politikus, hogy „ha jobban volnának informálva, nem vádolnának engem”.

A Monarchia külügyi iratainak kutathatóvá válását követően, már 1919 őszén nyilvánvalóvá vált, bár 1914 nyarán Tisza magyar miniszterelnökként részt vett a szarajevói merényletet követő tárgyalásokon, de éppen ő ellenezte legtovább, hogy a casus bellinek tekinthető merényletből hadüzenet és – a többi hatalom bekapcsolódásától függően – akár világháború legyen. Tisza azonban egészen 1918. októberig, gyakorlatilag a központi hatalmak vereségéig nem tehette meg, hogy dilemmáiról vagy a Monarchia vezetésén belüli vitákról akár csak részleteket is megosszon a szélesebb közvéleménnyel. Ezt egyrészt saját politikusi szerepfelfogása tette lehetetlenné, hiszen egész egyénisége az eltökélt, igazában teljesen biztos államférfiúnak felelt meg. Másrészt a világháború alatt a Monarchia esélyeit ronthatta volna bármilyen hasonló kiszivárogtatás, ezért inkább a jogosnak és defenzívnek mondott harcra buzdító, megingathatatlan vezető képét öltötte magára.

Felfogása szerint a Monarchia területére áhítozó szomszédokat elrettenteni és legyőzni kell, ehhez pedig mindenféle töprengés vagy megingás, különösen pedig a Monarchia bármilyen területe feletti alkudozás csak a gyengeség jelének tűnhet. Határozottsága és nagy munkabírása a világháború első szakaszában még bizonyos népszerűséget és tagadhatatlan előnyöket hozott számára. Mind a katonai vezetéssel szembeni fellépése, mind az osztrákokkal – különösen az élelmiszer-ellátási kérdésekben – folytatott vitái javították Magyarország helyzetét. Tisza István a Monarchia legbefolyásosabb vezetője lett, aki a szokásokkal ellentétesen maga utazott Berlinbe, hogy a gyengekezű Berchtold külügyminiszter helyett tárgyaljon a német szövetségesekkel. Majd gyakorlatilag ő váltotta le a hivatalosan magyar állampolgárságú minisztert, hogy azután utódjának régi munkatársát, Burián Istvánt neveztesse ki. Tisza hatalma és tekintélye ekkor, 1915–1916-ban volt a legnagyobb, ám a román betörés komoly presztízsveszteséget okozott számára, s Ferenc József halálával elveszítette legfontosabb támogatóját is. A fiatal Károly király elképzelései a háború folytatásáról, továbbá a birodalom belső szerkezetéről és a legfontosabb belpolitikai kérdésekről is jelentősen különböztek Tisza felfogásától, ezért 1917 tavaszán a magyar miniszterelnöknek le kellett mondania. A hozzá hűséges munkapárti parlamenti többséggel a háta mögött azonban Tisza továbbra is képes volt megakadályozni, hogy a választójogot az új, kisebbségi kormány túlságosan kiszélesítse. És természetesen a Monarchia dualista rendszerének átalakítását vagy a megszállt területek könnyen ezt a helyzetet előidéző annektálását is ellenezte.

Úgy tűnhetett, hogy Tisza akarata akkor is érvényesül, ha nem ő a miniszterelnök. Határozottan és nyíltan ellenezte a demokratikus reformokat, és a háborús helytállást sugalló politikája is mind népszerűtlenebbé tette őt, ahogy fokozódott a nélkülözés, ahogy egyre több lett a szenvedés. Mivel az antant számára is világossá vált, hogy Tisza a Monarchia erős embere, a propagandaháborúban elsősorban ő vált az ellenség támadásainak céltáblájává. A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy a háború kirobbantásáért felelős, harcias és eltökélten németbarát Tisza személye a mind többek által remélt béke egyik fő akadálya. Jóllehet Tisza semmilyen konkrét lépéséről nem tudunk, amivel egy ígéretesen induló béketapogatózást meghiúsított volna, a Károlyi Mihály személye körül tömörülő radikális függetlenségi és baloldali ellenzék propagandájában egyre nyíltabban Tisza lett a háborús szenvedések meghosszabbítója. […]  

Az antantbarátság és a pacifizmus irreális program volt, amint az 1918 őszén olyan fájdalmasan kiderült. A Károlyi-propaganda azonban sokakban azt a látszatot tudta kelteni, hogy Tisza – aki addigi politikai pályafutása során a hagyományos 48-as ellenzékiség törvényeket lábbal tipró ellenfelének bizonyult, s Bécs és Berlin hatalmi érdekeinek „elvtelen kiszolgálójaként” folyamatosan kiérdemelte a hazaáruló megbélyegzést – saját hatalmát fontosabbnak tartja a békénél is. Hiszen ha átengedné az ország irányítását a kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkező Károlyi Mihálynak, ő azonnal elhozná a békét, ezért tehát Tisza a felelős a szenvedések meghosszabbodásáért is. A szabadelvű politikus tehát egy újabb, részben tervezett hisztéria célpontja lett, s ez végül életébe került.

Tisza egyénisége

Tisza István mintegy harmincéves politikai pályafutása során éles ellentétbe került a 48-as ellenzék mellett a magyar progresszióval és a magyar sovinisztákkal is. De ellenfelei között ott voltak a magyarországi nemzetiségek nacionalista vezetői és a dualizmust opponáló ausztriai politikusok is. A közvélemény negatív vélekedése ugyanakkor őt nem nagyon zavarta. Egyrészt a parlamenti elitpolitizálás jegyében nem is különösebben érdekelte a tömegek véleménye, hiszen jól tudta, hogy a nem demokratikus rendszerben nem az utca, hanem az udvar számít. Márpedig amíg Ferenc Józseffel jó volt a viszonya, addig nem kellett attól tartania, hogy egy tüntetés elzavarja. Sőt amíg képes volt az uralkodónak bizonyítani, hogy ura a helyzetnek, azaz tevékenységével megerősíti Magyarországot, és ezáltal stabilizálja a Monarchiát, addig Ferenc József ragaszkodni fog hozzá. Ez a tudat is eltökéltebbé tehette, jóllehet eleve határozott és magabiztos férfi volt, aki magánemberként sem félt a fenyegetésektől. Bár viselkedésében a saját kora és környezete által elvártnak gondolt normáknak való megfelelés pózát olykor ki lehetett érezni, hívei körében legendássá vált szinte flegmatikus bátorsága, amellyel gyalog átvonult az ellentüntetőkön, vagy lerázta a személyes biztonságára kirendelt detektíveket. Több változatban feljegyezték kijelentéseit 1917-ből, amikor azzal hárította el a frontra indulásakor érte aggodalmaskodók figyelmeztetéseit, hogy Budapesten szintén érheti baleset. Nem beszélve a képviselőházról, ami a frontszolgálatnál is veszélyesebb volt olykor.

Ahogy hívei körében flegmatikus viselkedése bámulatot gerjesztett, ellenfeleit csak még dühösebbé tette. Ezen az sem segített, hogy kétségbe vonták bátorságát, reklámezredesnek gúnyolták, vagy arról cikkeztek, hogy valójában mennyire sápadt volt, mikor Kovács Gyula rálőtt. Viselkedésével azt sugallta, hogy ellenfeleit levegőnek nézi, gyűlölködésük nem ér fel az ő magasságába. Thallóczy azonban átlátott ezen: „A mennyire nervózusak a néppártiak és komédiájuk, a szélsők [ti. a függetlenségi párt hívei], ő a flegma fitogtatásában túloz, pedig nervozus ő is – állapította meg 1902 közepén. – Kár érte, hogy csak igen kevesen ösmerik közelebbről, a távolabb állókat, a kik eszénél fogva szeretnének közeledni feléje, eltaszítja. Semmi affabilitás [nyájasság, szívélyesség] nincs benne. Ez a politikában hátrány.” „Tisza István igen tehetséges, józan higgadt felfogású, meggyőződéses, liberális politikus. Bátor ember, nagy kálvinista. Modora fagyasztó; a mennyire Széllre nem lehet haragudni, őt nem lehet szeretni. A gyűlölködés fogja megölni” – írta Thallóczy már 1903. június 16-án naplójába. A profetikus kijelentés ellenére Thallóczy részben tévedett, mert Tiszát lehetett szeretni, de ahhoz egyet is kellett vele érteni. S ez, markáns állásfoglalásai és sok kérdésben doktrinernek tűnő álláspontja miatt nem volt mindenki számára egyszerű.

Tisza kora legjobban felkészült politikusai közé tartozott. Ahogy Bánffy Dezső, az egykori harcostárs s ekkori ellenfél fogalmazott: „Ő a legeszesebb ember Magyarországon, eszesebb, mint mi együttvéve. Olyan ő, mint egy Mária Terézia korabeli sok fiókos komód. Minden fiók színültig tele van tudással. Azonban ami nem található meg ezekben a fiókokban, az Tisza számára nem is létezik.” A mindenhez értés, a nyomasztóan nagy tárgyi tudás, különösen ha kíméletlen vitázó stílussal párosul, ritkán teszi rokonszenvessé az embert ellenfelei számára. Az emlékeit a politikailag semleges kisember nézőpontjából papírra vető Hetényi Imrének is hasonló élményben lehetett része, amikor Tisza 1914 elején fogadta: „Én csak hallgattam. Úgy, mint mások, amikor Tiszával szemben állottak, mert mindig csak Tisza beszélt.” Amikor Tisza felvetette neki, hogy lépjen be a rendőrség kötelékébe, s így folytassa a románokkal szembeni nyomozó munkát, Hetényi hiába kért 24 órányi gondolkodási időt, Tisza ezt felelte: „Gondolkozni én vagyok hivatott! Ön vagy eleget tesz a kívánságomnak, vagy nem! Tessék azonnal válaszolni!”

[…] Tisza ugyanis nem volt a szó modern értelmében politikus. Nem a csoportérdekek közötti kompromisszumokat igyekezett naponta megteremteni, lehetőleg úgy, hogy saját véleményéből minél többet keresztül tudjon vinni, hanem a teljes nemzet érdekét igyekezett védelmezni a helytelen és veszélyes ellenvéleményekkel szemben. Mindvégig arra készült, hogy nemzetéért éljen, akár önfeláldozó heroizmussal, akár a szorgos tanulással összeszedett tudás felhasználásával. Mivel már ifjan kialakította alapvető elképzeléseit arról, mi a helyes a magyar nemzet számára, a kompromisszum csak megalkuvás, részleges vereség lehetett számára. A politikai atléta vagy győzött, és megmentette a rá bízott értékeket, vagy hősies küzdelemben elbukott. […]

ifj. Bertényi Iván

2014. június 19.