Nagy Pál: Cigányok évszázadai

1. Az örök vándorlás és az „ősi” mesterségek – avagy miért nem nomádok a cigányok?   

A cigányok nem alkottak olyan gazdaságilag és politikailag egységes, szervezett népet, amely letelepült társadalmakat többlettermékük átadására kényszeríthetett volna. A cigányok nem éltek a legelőváltás valamely formájára épülő nagyállattartásból, a természettel olyan sajátos „anyagcserében”, mint a lovas és tevés nomád társadalmak Ázsiában és Afrikában. A mozgás bármely formája, vagy az állandó letelepültség hiánya önmagában egyetlen csoportot vagy népet sem tesz nomáddá. Az európai történelemben a cigány népességnek a középkor óta mindig voltak olyan részei, amelyek egyáltalán nem nevezhetők „nomád”-nak, mert letelepültek voltak. Megélhetési mód és mesterségek tekintetében a cigány népesség heterogén, a cigányok különböző pozíciókat foglaltak el, sokféle mesterséget űztek, sok esetben pedig egyáltalán nem is értettek mesterségekhez. A cigányok megélhetési forrásai és gazdasági tevékenységei nem függetlenek annak az országnak a gazdaságától, amelyben élnek. Az általuk gyakorolt mesterségek (pl. kovácsolás, zenélés) egy része valóban évszázadokon jellemző volt a cigány népesség egy részére, más mesterségekre viszont kényszerpályák és alkalmazkodási mechanizmusok révén tértek át az újkorban, illetve változások hatására foglalkozást- és életmódot váltottak. Az európai „cigány történelem” nem ragadható ki a marginalitás, a kirekesztődés történetének kontextusából, a társadalmi lesüllyedés, az elszegényedés és a munkanélküliség történetének részeként értelmezhető.

Az európai cigány népesség minimum két komponensből jött létre. Az egyik része bevándorlással keletkezett, másik részét pedig azok jelentik, akik a helyi társadalomban elfoglalt marginális helyzetük révén lettek cigányok. Ennek a több komponensű népességnek az európai történetét etnikai transzformációk és strukturális változások együtt alakították, ami elválaszthatatlanul összefüggött a népesség átrendeződéseivel, kulturális kölcsönhatásokkal. A történeti Kelet-Európában különösen fontos, hogy ezeket a változásokat névváltozások és foglalkozásváltási kényszerek kísérték több évszázadon át. Nem beszélhetünk olyan „cigány történelem”-ről, ami mindig és mindenhol azonos minták szerint zajlott. Amikor „cigány történelemről” esik szó, újra és újra hajlamosak a megszólalók a teljes európai cigány népességet úgy megjeleníteni, mintha évszázadokon át társadalmi és kulturális egység jellemezte volna, mintha valamiféle örökkön változatlan, az indiaiság évezredes homályába vesző, közös kulturális örökséget tartanának fenn. Ennek egyik megnyilvánulása, amikor a cigánynak számító népesség mai társadalmi helyzetének és gazdasági tevékenységeinek különféle mozzanatait az indiaiság és a vándorlás sémájára vezetik vissza. Az osztályhelyzet következményeinek és a néprajzi örökségnek az összemosása is olyan jelenség, amiben változnia kellene a gondolkodás- és beszédmódoknak.

Nyugat-Európában nem tudunk megalkotni egy olyan kiinduló történeti definíciót, amely támpontot adhat, hogy kik azok, akiket a forrásokban keresnünk kell. Tegyük fel, hogy egymás mellé tesszük a tatár, pogány, egyiptomi, szaracén, bohemiens, görög, stb. megnevezéssel illetett csoportokról Dél- és Északnyugat-Európában fennmaradt forrásokat és meg kellene állapítani, hogy kikről szólnak. Elképzelhetetlen, hogy bárki is egyazon népcsoporthoz tartozónak gondolná őket, vagy bármiből arra következtetne, hogy ezek speciális mesterségekhez értő monoprofesszionális indiai migránsok lennének. Arra viszont következtethetnénk, hogy az adott országok marginális rétegeiről van szó, akik nem értenek semmihez, különböző csalásokkal használják ki a környezetüket, gyakran veszélyt jelentenek a szervezett és letelepült közösségekre. Visszatérő kitétel a szóban forgó forrásokban, hogy azok, akikről szólnak, semmilyen mesterséghez nem értenek. Spanyolországban pl. ezért ösztönözték 1491-ben rendeleti úton a „cigányokat” mesterségek gyakorlására. Angliában az 1530-as, „magukat egyiptominak nevező különféle idegenek” elleni törvényben írtak hasonlóan. Időnként totális zűrzavar van a források szóhasználatában is. Katalóniai törvények 1512-ben pl. „csehek és csehországi görög nevet viselő bolondok és egyiptomiak”-ról szólnak. Portugáliában 1538-ban az afrikai gyarmatokra száműzöttek körét kiterjesztették azokra, akik „a cigányokéhoz hasonló” életmódot folytatnak, bár maguk nem cigányok.

Egészen a 18. század derekáig megmaradt a nyugat-európai forrásokban az említett kontextus és akkorra válik általánossá a ’cigány’ megnevezés használata is. Az államhatalom különféle eszközökkel, ám csekély sikerrel igyekezett megoldani a marginális rétegek helyzetét, jobbára valamely módon leginkább megszabadulni tőlük. A városkapuk bezárásától, a halálbüntetés terhe alatti kiutasításon át a gyarmatokra való kitelepítésig terjedtek a különféle rendelkezések. A felvilágosodás eszméinek hatására következett be változás.

Az 1760-as években Franciaországban jóindulattal fordulnak a cigányok felé és több hivatalnok felveti, hogy a cigányok azért veszélyesek, mert a boldogulás minden más útját elzárták előlük. Az 1780-as években az akkor Franciaországhoz tartozó Lotharingiában tárgyalásokat kezdtek a cigányok vezetőivel, akik úgy voltak hajlandók elfogadni a tengerentúlon felajánlott mezőgazdasági munkát, ha nem láncra verve viszik őket oda. A munkanélküliség és a szegénység mezőgazdasági munkával, vagy földjuttatással – nem csak cigányok esetében – történő mérséklése azóta is többször felmerült, de általános, hatékony megoldássá nem vált.

A német területeken a harmincéves háború után évtizedekig rengeteg volt a földönfutó, csavargó, földnélkülivé vált paraszt, drasztikusan megnőtt a nyomorúságban, kedvezőtlen helyzetben élők száma. Poroszországban 1790-ben a cigányok helyzetét II. Frigyes Vilmos úgy próbálta megoldani, hogy elrendelte a cigányok hadseregbe történő besorozását. Ebben hatással volt rá Herder, aki „Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához” (1784-1791) c. művében kifejtette, hogy a „sorsüldözött indiai kaszt” csak katonáskodásra való. Hasonló elképzelés Magyarországon is felmerült, II. József 1781. és 1783. évi rendeleteiben. Poroszországban a 19. század elején cigányfalvak létrehozásával is próbálkoztak, de nem járt sikerrel és az 1830-as években a felnőtteket tömegesen vitték dologházakba. A cigányok munkához és megélhetési lehetőségekhez juttatása csődöt mondott.

Spanyolországban, ahol a cigányok többsége egyáltalán nem volt vándorló, az 1740-es évektől arra törekedtek, hogy egyenletes legyen az eloszlásuk a települések között. A munkanélküliségük jelentett problémát a kormányzatnak és a demográfiai szabályozással a megélhetési lehetőségeiket akarták javítani. 1749-ben drasztikus megoldáshoz folyamodtak: mintegy 9-12 ezer cigányt a hajóépítő dokkok raktárrá alakításához, higanybányákba és észak-afrikai presidiókba vittek kényszermunkára, fegyvergyárakba is kerültek segédmunkásnak. Ugyanebben az évben V. Ferdinánd rendeletében elismerte, hogy lehetnek jó cigányok is (a „jó” és „rossz” cigány alakja is máig fennmaradt sztereotípia), akik törvényes házasságban élnek, tisztességesen nevelik a gyermekeiket, szorgalmasan dolgoznak. Az ilyenek helyzetét külön megvizsgálták és hazaengedték a kényszermunkáról. 1772-ben kimondták, hogy az addigi rendeletek nem érték el a kívánt célokat, hangsúlyozták az oktatás jelentőségét, továbbá, hogy a cigányokat nem szabad megfosztani megélhetési lehetőségeiktől. Megnyitották a mesterségek szabad választásának és gyakorlásának lehetőségét a cigányok előtt, ettől kezdve szabadon letelepedhettek.

Hasonló dilemmák adódtak más európai országokban is, a munka és az oktatás, mint a cigányok helyzete megoldásának kulcskérdései, azóta is folyamatosan felmerülnek. A felvilágosult abszolutista uralkodók politikájában párhuzamok mutathatók ki, intézkedéseik hasonlóak voltak a spanyolországiakhoz. A politikai alapprobléma: lehetséges-e az életmódváltás kikényszerítésével integrálni úgy, hogy az ne legyen asszimiláció és amelyek egyúttal humánus és hatékony eszközök.

A „hosszú” 19. század világtörténelmi változásai, az iparosodás és az urbanizáció, az életmód változásai, a fejlődésbeli különbségek és területi egyenlőtlenségek a cigány népességet is érintették. A cigányok migrációja felerősödött, de ez nem egyedi, a nemzetközi átrendeződés része. A kivándorlás nem csupán nyugat felé irányult, a román területekről főleg kelderás cigányok vándoroltak Oroszországba és a Balkán más országaiba. Lengyelországból pedig szintén Oroszországba és Skandináviába vándoroltak cigányok. Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba az általános bevándorlási hullámmal párhuzamosan érkeztek cigányok. Új csoportjaik is kialakultak (romnichel, bashalde).

A fejlett ipari társadalom létrejötte nem érintette azonos módon a cigányok összességét. Sokak életében kiélezte a környezettel való disszonanciát, ugyanakkor differenciáló hatást váltott ki. A lókereskedéssel, házalással, bádogossággal, kosárfonással foglalkozó cigányok megőrizték a függetlenségüket, a vándorló életformát, de ez korántsem jelenti azt, hogy a nyugati társadalmakban valamennyi cigányt ilyennek kell elképzelnünk. Munkások, tisztviselők, menedzserek, művészek, különféle értelmiségiek ugyanúgy vannak közöttük. A vándormesterségek egyrészt nem a cigányok ősi specifikumai, nem eredendően csak cigányok gyakorolták azokat, másrészt nem „ősiek”, egy részük az ipari forradalom után terjedt el a modernizációs kihívások hatására, a vidéki életmód visszaszorulásával párhuzamosan. Az 1840-es évek végén az éhínség miatt Angliába és az Egyesült Államokba vándorló írek ugyanúgy kefekötők, kosárfonók, lókereskedők és üstfoltozók (tinkerek) voltak, mint a cigányok.  

A történeti Kelet-Európa, különösen Magyarország és Erdély területén megalkotható az a historikus definíció, amelyből kiindulhatunk. Cigányok azok, akiket a forrásokban annak neveznek. Ebből kiindulva lehet megválaszolni minden további kérdést. A Kárpát-medence cigány népességének történetében évszázadokon át kulcsmomentum volt a román fejedelemségek, Erdély és Magyarország területét érintő migráció, ami cigányok és nem cigányok esetében a 18. század végétől „élelemkeresés”-nek nevezett népmozgások részeként értelmezhető. Ez azonban nem jelent társadalmon kívüliséget és folyamatos, állandó vándorlást. A migráció összefüggött hatalmi, geopolitikai tényezőkkel és a társadalmi változásokkal, a lesüllyedés és felemelkedés formáival. Ebbe a kontextusba kell helyeznünk a gazdasági tevékenységeket, mesterségeket, megélhetési stratégiákat. A hazai szakirodalomban  egyik gyakran idézett, korai példa erre Szepes vármegye 1624. évi statútuma: A „cigányoknak eme egyiptomi nemzetsége” is, amely egyébként szánalomra méltó lenne nyomorúsága miatt, „fölvévén a csavargók szokását s nevét is”, hajdúk módjára felfegyverkezve a népet megsarcolja, a lovakat ellopja és Lengyelországba hajtja. Cigányok marginalizálódásának és nem cigány marginális rétegek cigányosodásának kettős folyamata végigkíséri a cigányok múltját a Kárpát-medencében.

A történeti Magyarországon a 15. század közepétől említenek a források egyre gyakrabban cigányokat. Nem misztikus keleti bevándorlóként érkeztek, hanem főként Moldvából és Havasalföldről szöktek. Magyarországon a feudalizmus fejlettebb formájában több szabadságot remélhettek és szükség volt a munkaerejükre. A cigányok többsége már a 15. századtól letelepült, részben a nagyobb városokban, részben földesúri birtokokon. A feudális társadalom hierarchiáján azok sem maradtak kívül, akik valamilyen módon vándorlással járó életmódot folytattak. Speciális módon adóztak, mesterségükkel szolgáltak, közösségeik minimális önrendelkezéssel bírtak a vajdarendszer keretein belül. A cigányok „szokott és tanult mestersége” dominánsan a kovácsolás volt. Ezen kívül többféle tevékenységet végeztek, az erdélyi városokban (Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár) ők voltak a hóhérok, ők írtották a kóbor kutyákat és különféle egyéb munkákra rendelték ki őket (pl. erődítés). Giovanandrea Gromo 1564-ben arról számol be útleírásában, hogy Erdélyben a székelyek a földet cigányokkal műveltetik. Egyetérthetünk Viorel Achimmal, hogy ezt kisegítő munkaerőként tehették. A 16-17. században a hódoltsági városokban (Pécs, Mohács, Tolna, Szeged, Esztergom, Ráckeve) gabona- és borkereskedelemmel, katonáskodással foglalkoztak. A nők körében gyakran említenek a források prostituáltakat.

A gazdasági élet változásai új kihívásokat hoztak létre. A 17. században a specializálódás következtében több fémműves tevékenység (kapaverés, kaszaverés, stb.) is önálló foglalkozássá vált, s amikor ezek céhes keretekbe szerveződtek, egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napjainkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent. Hozzá kell tennünk, hogy a strukturális változások, a modernizációs kihívások, időről időre hasonló kényszerhelyzetet teremtettek Magyarországon a népesség egész tömegei számára, különösen a szocializmus korai időszakában.

A magyarországi cigányok első társadalmasodó válasza a foglalkozásváltási kényszerhelyzetre a zenei pályákra történő áthúzódás volt. A 17. században indult el, a protestáns etika erős hatására is, az a folyamat, amely a cigányzene kialakulásához vezetett. A 18. században a cigány zenészek nagy része szegődményesen csárdákban muzsikált, vagy esetileg a városi és falusi mulatságokon. A zenélés önmagában nem nyújtott elegendő megélhetést, a kovácsmesterséggel vagy napszámossággal együtt gyakorolták. A cigányzene nem egyik pillanatról a másikra született meg, a reformkor nem a kialakulásának, hanem társadalom- és művelődéstörténeti fordulópontnak, a megerősödő társadalmi igényektől indukálva a cigányzene széleskörű elterjedésének időszaka. A 19. századtól vannak nagyobb számban olyan professzionális szolgáltató muzsikusok, akik ebből rendszeresen éltek, ekkor lett több prímás és cigányzenekar nemzetközi hírű, Rácz Pali és zenekara pl. Viktória királynő előtt is muzsikált. A 19. században a muzsikus cigányok erőteljesen differenciálódtak. A falusi muzsikusok társadalmi helyzete a legszegényebb zsellérekéhez volt hasonló és úgy is néztek ki. A jobb módú, városi bérházakban élő cigány zenészek életmódja, öltözködése a dzsentrikhez és középpolgárokhoz hasonlított. A 19. század vége felé egynémely muzsikus családok városi polgárcsaládokkal, néhány esetben arisztokratákkal kerültek rokonságba vegyes házasságok révén (pl. Újvidéken).

Kisebb számban voltak azok, akik a 17. századtól céhen kívüli fémműves tevékenységekre vagy famegmunkálásra specializálódtak. A 18-19. században a lakatos, rézműves, késcsináló, üstkészítő, stb. kézművességet a kolompár (német klampferből) gyűjtőnévbe foglalták. A famunkából élőket Erdélyben kanalas cigánynak (németül Löffler zigeuner), Magyarországon teknővájónak nevezték. Mindkét csoport etnikus elnevezése a 20. század közepéig oláh cigány (lat. zingari valachi) volt. Ez a két csoport zömmel a ma oláh cigányként és beásként ismert cigányok elődje. Mesterségeik román nevei az oláh cigányok csoportneveiben (csurár, kelderár, stb.) és személyneveiben maradtak fenn. A kelderás csoport- és személynév pl. a román căldare-ból (= főzőüst). Ezek a mesterségek a Kárpát-medencében sem misztikus homályba vesző „ősi” tevékenységek. A Balkánon és a Kárpát-medencében végbement változásokkal, a migrációval szoros összekapcsolódásban, fokozatosan terjedtek el a cigányok között. Amikor a román területeken már nagyobb számban voltak cigány serrariusok (lakatosok), ahenariusok (üstcsinálók, foldozók), cuprariusok (rézművesek), cultrariusok (késesek), stb. akkor Erdélyben és Magyarországon még kevesen foglalkoztak közülük ezekkel a mesterségekkel. Amikor pedig Erdélyben és Magyarországon nagyobb méreteket öltött a 18. században a megélhetésnek ez a formája, a Felvidéken még német és szlovák iparosok végezték ezeket a tevékenységeket. Egyazon időben a történeti Magyarország különböző részein a cigányok foglalkozási összetétele, életmódja és integrálódottságának mértéke között jelentős különbségek voltak.

Az Erdélyi Főkormányzóságban 1781-ben 12686 cigány családot írtak össze. Ebből 8598 volt az akkori normák szerint letelepült (domiciliatus) és 4088 vándorló (vagus). 10947 család, zsellér pedig 1739. A vándorló kategória nem jelentette azt, hogy az ide tartozók ne lettek volna részei a rendi társadalomnak. Jobbágy volt Hunyad vármegyében, ahol a legtöbb cigány élt, az 1080 családfőből 505 számított letelepültnek, 575 pedig vándorlónak. A jobbágyok száma 1030, a zselléreké pedig 50. Ugyanekkor Küküllő vármegyében a 644 családfőből 581 letelepült, 63 vándorló. Jobbágy 567, zsellér 77. A vándorlók nagyobb része is jobbágy volt. Az erdélyi vármegyék, illetve székely és szász székek helyi sajátosságaitól függően a cigányok helyzetének több variációja alakult ki.

Az erdélyi cigányok sokféle mesterségét és megélhetési módját mutatta ki az összeírás, a családfők túlnyomó része azonban 3 mesterség között oszlott meg: kovács, varga, zenész. Az azonos tevékenységet folytatók túlnépesedése fontos kiváltó oka volt a migrációnak. Egyúttal azonban az a tendencia is érvényesült, hogy némely – nagyobb arányban egyébként nem cigányok által művelt – foglalkozások főként ott fordulnak elő cigányok között, amelyek a helyi gazdasági szerkezethez alkalmazkodtak, pl. a speciális faesztergályozás (orsócsinálás) Gyergyóban, ahol a fakitermelés és fafeldolgozás meghatározó gazdasági ágazat volt. Több településen a cigány családfők nem a mai fogalmaink szerinti „hagyományos” mesterségből élt, hanem manuarius volt, azaz a korabeli munkanélküliek közé tartozott, akik napszámból, alkalmi munkákból, néha közmunkából tartották el családjaikat, vagy bármiből, ami éppen adódott. Erzsébetvárosban a 105 cigány családfő megoszlása: 12 kovács, 16 muzsikus, 2 varga, 1 koldus, 2 köztisztasági munka (purgamine), 72 manuarius.

A népszámlálás revíziójáról készült, az erdélyi népesség csökkenését magyarázó 1788. évi jelentés tanulságos észrevételeket tesz a migrációról: „A szükség sok családot arra kényszerített, hogy kenyeret és munkát keressen részben Magyarországon és a Bánságban, részben a török fejedelemségekben: Moldvában és Havaselvén, viszont jó években visszatérnek. Más lakosok pedig éppen ebből az okból az összeírás idején távol voltak, közülük a legtöbben jó időben visszatérnek. … Végül ez a csökkenés még részben azzal is magyarázható, hogy az újparasztok [=cigányok] a felsőbb parancsok ellenére nem akartak megtelepedni, hanem tovább mentek.”

A Magyarország felé irányuló cigány migrációnak a 18. században négy iránya mutatható ki: 1.) A 18. század elején a német tartományok felől a zingari germani, vagyis a német cigányok. 2.) Az 17770-es évektől Lengyelország felől a felvidéki vármegyék felé. 3.) Szatmár vármegyén át kelet és délkelet felől érkeztek újabb és újabb cigány csoportok leginkább Erdélyből, közvetve Moldvából és Bukovinából. 4.) A Gubernium alá tartozó Erdélyből és a tőle délre fekvő területekről, főleg Havasalföldről a katonai kerületeken, illetve az 1778-ban megszüntetett Temesi bánságon át.

A népesség átrendeződése a foglalkozási megoszlás változásaival járt együtt. Példaként Somogy vármegye cigányságának változásait mutatom be.

A családfők foglalkozás szerinti megoszlása 1768-ban:

járás

faber

(kovács)

fidicen

(zenész)

faber-fidicen

(kovács és zenész)

serarius

(lakatos)

egyéb

(napszám, alkalmi munka)

összesen

kaposi

75

17

2

2

5

101

igali

62

20

 

 

24

106

kanizsai

54

24

 

 

11

89

szigeti

51

8

 

 

48

107

összesen

242

69

2

2

88

403

 

60,04 %

17,1 %

0,49 %

0,49 %

21,8 %

100 %

 

A családfők társadalmi helyzete 1774-ben:

járás

családfők száma

egésztelkes

féltelkes

negyedtelkes

nyolcadtelkes

házas zsellér

házatlan zsellér

szigeti

79

0

0

0

0

77

2

kanizsai

76

0

3

2

0

57

14

igali

86

0

0

0

0

79

7

kaposi

83

0

0

0

0

73

10

összesen

324

0

3

2

0

286

33

 

A családok megélhetési módjai 1774-ben:

megélhetési mód

kaposi j.

igali j.

szigeti j.

kanizsai j.

összesen

kovácsmunka

2

29

24

9

64 (19,7 %)

helyi lakosoknál dolgozik

 

1

 

 

1

keze munkájából

48

27

34

6

115 (35,4 %)

paraszti munkából

 

24

 

24

48 (14,8 %)

szőlőkerülő

 

1

 

 

1

pásztor

 

1

1

 

2

koldulásból

1

1

 

 

2

kovácsmunka és paraszti munka

 

1

 

6

7

feleség fonásból

 

1

 

 

1

kovácsmunka és keze egyéb munkája által

29

 

 

 

29 (8,9 %)

konvenciós kovács

1

 

 

 

1

kovácsmunka és gyermekei támogatása

2

 

 

 

2

lovak pásztora

 

 

3

9

12

hegedűs (fidicen)

 

 

4

 

4

keze munkájából és zenélésből

 

 

1

1

2

a község pásztora

 

1

 

 

1

kézműves/kovács és hegedűs (faber, fidicen)

 

 

2

 

2

egyéb kézművesség

 

 

7

 

7

csordás

1

 

 

 

1

zenész (musica)

 

 

1

6

7

kovácsmunka és zenélés

 

 

 

4

4

a falu kovácsa

 

 

 

6

6

paraszti munka és zenélés

 

 

 

3

3

paraszti munkából és lovak legeltetéséből

 

 

 

1

1

a falu és az uradalom kovácsa

 

 

 

1

1

összesen

83

87

78

76

324

 

Az 1774-es állapot letelepedettséget és a társadalmon kívüliség megszűnését mutatja. Valószínűleg tartózkodtak a vármegyében vándorcigányok is, akiket nem írtak össze. A vármegyében a cigányok nagy része azonban már helyben lakott a falvak szélén rossz házakban és a falusi alsó társadalomba tartozott házas zsellérként. A cigányokra jellemző hagyományos mesterségek közül csak a kovácsolás volt nagyobb arányú. A legtöbb cigány itt nem értett kézművességhez, nagyobb részt a falusi társadalom kiszolgáló rétegeibe tartozott, a vármegye egy részében (főleg a Hunyadi birtokokon) pedig meglepően nagy arányban parasztosodott. 1768-hoz képest drasztikus változás történt 6 év alatt. Ez részben a cigány népesség átrendeződésével, részben elszegényedéssel, részben pedig a helytartótanácsi rendeletek hatására a cigányok életébe történt erőteljes hatósági beavatkozással magyarázható.

A 19. század folyamán Somogy vármegyébe is újabb cigányok vándoroltak be. Az 1873. évi cigányösszeírás szerint a vármegyében 2378 cigány élt. A lélekszámra vonatkozó rovat szerint a felnőtt férfiak száma 635. A férfiak foglalkozási megoszlásának rovatai azonban összegezve 707-et adnak. Ez csak úgy lehetséges, hogy beszámolták azokat az életkoruk szerint még gyermek fiúkat is, akik már dolgoztak.  A cigány népesség és a foglalkozási struktúra alaposan átrendeződött a 18. századhoz képest, a zenészek arányának megnövekedése mutatja ezt a legjobban, ők 335-en voltak, ami 47,38 %. Faeszközkészítő 125, 17,68 %. A további 34,94 %-ból kovács 16 fő, téglavető 97, mezőgazdasági segédmunkás 63, lókereskedő 43, házas zsellér 1, csempész 1, koldus 5, pintér 1, árokmetsző 1, kőműves 1, katona 18.

A 18. században figyelhető meg konkrétan az a sajátos, 20. századig tovább élő jelenség, hogy cigány családok tudatosan igyekeztek magukat a környezetükkel nem-cigányként elismertetni, ennek érdekében feladni a független munka lehetőségét, elsajátítani a mezőgazdasági termelési technikákat és a paraszti gazdaság vezetéséhez szükséges ismereteket. A hazai kutatás nem fordított még elegendő figyelmet arra, hogy a Mária Terézia-féle úrbérrendezés a magyarországi cigányok történetében is vízválasztó volt. A cigányok úrbéres viszonyainak sajátos mezővárosi példája vizsgálható Siklóson. Az itteni cigányok számára a 18. század elején az úrbéressé válás az integrálódás útját, a tartós letelepedés lehetőségét jelentette. A cigányokkal 1768-ban kötött, majd többször megújított úrbéri szerződés bíráskodási autonómiát biztosított számukra (ellentétben a helytartótanács rendeletével), s a városon belül sajátos státust.

A 18. század végétől a kormányzati elképzelésekben és az országgyűlési politikában visszatérő felismerés, hogy a cigányok társadalmi helyzetének javulását akadályozzák a cigány népesség eloszlásának területi egyenlőtlenségei. Egyazon területen az azonos tevékenységeket választók túlnépesednek, míg más területeken krónikus iparoshiány van. A 18. század vége és a 19. század vége között megfigyelhető a vidéki és városi csoportok közötti különbségek felerősödése is. A városi muzsikus családok egy része (pl. Szegeden) a 19. század derekára polgárosodott és integrálódott, s már nem fogadta el, hogy cigánynak tartsák. Ezzel szemben az üstfoltozó és rostakészítő, sátoros vándorcigányok a legsanyarúbb nyomorúságban éltek. A magyarországi népesség egészének strukturális aránytalanságaitól nem elválasztható, cigányságon belüli aránytalanságok az 1893. évi országos cigányösszeírásban is megjelentek.

1893-ban az összeírt 274940 cigány 88,5 %-a az akkori kategóriák szerint állandóan letelepedett volt. A huzamosabb ideig egy helyben tartózkodók aránya 7,4 %. A vándorcigányok 4,1 %-ot tettek ki és főként a Tisza-Maros szögben, valamint Hunyad és Bihar vármegye területén éltek. A ténylegesen karavánokban élők száma néhány ezer volt.

A foglalkozási viszonyok főbb sajátosságai:

-- Az értelmiség kirívóan alacsony száma.

-- Az őstermelésből, földművelésből élők alacsony száma; más országokhoz képest azonban több cigány él földművelésből.

-- A cigány tulajdonban vagy bérletben levő földterület elenyésző mennyisége. A cigányok tulajdonában levő földből egy cigány birtokosra átlagosan csak 0.53 katasztrális hold jutott. Az teljes cigány népességből az önálló földművelők aránya 1 % alatt volt; a földműveléssel foglalkozó cigányok körében a tényleges önálló földművelők 37 %-ot tettek ki, a többi szolga, napszámos, családi kisegítő, stb. Magyarország teljes népességéből 10-szer annyian foglalkoztak földműveléssel, mint a cigányok közül. A cigány népesség közel egynegyedét tették ki a különféle napszámos munkákból élők, különösen Erdélyben volt magas az arányuk.

1893-ban mindösszesen 50566 cigány élt valamilyen ipari tevékenységből, jóval többen, mint  más foglalkozásokból. A cigányok ipari foglalkozása azonban különbözött attól, amit általában iparnak, mesterségnek, kézművességnek szoktak nevezni. 1891-ben a népszámláláskor ezért vették fel a házi és népipar kategórián belül a czigány-ipart.

A cigányok által űzött ipari tevékenységeket 11 csoportba sorolták:

1. Fémmunka: bádogos, csengőkészítő, fúrókészítő, késes-köszörűs, kolompár, kovács, lakatos, rézműves, szegkovács, üstkészítő-foltozó

2. Famunka: fakanálcsináló, favágó, orsókészítő, teknőcsináló, szénégető

3. Nád, vessző stb. munka: gyékény-szatyorfonó, kosárfonó, seprőkészítő, rostás

4. Építkezés, stb.: tapasztó és sármunkás, tégla-és cserépégető, vályogvető, kőműves, kéményseprő

5. Ruházat: csizmadia, csizmafoltozó, cipész

6. Közlekedés: fuvaros, hordár

7. Dögnyúzó, gyepmester

8. Kötél- kefekészítés: kötélverő, madzagkészítő, kefekötő, meszelőkötő

9. Textilipar: csipkekötés, fonás-szövés, kézimunka

10. Egyéb női ipar: dohánygyári munka, meszelés, mosás, tollfosztás

11. Másféle ipar

1-7.: túlnyomóan vagy kizárólag férfi foglalkozás; 8-10.: túlnyomóan vagy kizárólag női foglalkozás; 11.: kevés munkású vegyes iparágak. Az 1-8 kategórián belül a fémművességhez és az építkezéshez tartozó tevékenységekben dolgoztak a legtöbben. A fémművességből élők közül a kovácsok voltak a legtöbben, az építkezéshez soroltak közül a vályogvetők. A famunkák sorában a teknővájás volt a legnagyobb arányú, amely már 1893-ban is Baranya és Somogy megyében koncentrálódott. A 8-10 kategóriában a kötél-és kefekészítésben dolgoztak a legtöbben, ezen belül pedig a madzagkészítők.

Kereskedéssel foglalkozó cigányok összes száma 1893-ban: 4453 fő (több a nő).

Az ide tartozó foglalkozásokat 5 kategóriába sorolták:

  1. Állatkupecség: lókereskedő és kupec, sertéskereskedő.
  2. Élelmi cikkek: baromfi és tojáskereskedő és házaló, gyümölcskereskedő és házaló, zöldségkofa, kofa.
  3. Ruházat s efféle: ócska ruhakereskedő, tollkereskedő és tollszedő, madzag-és kötélárus, meszelő-és ecsetárus.
  4. Különböző áruk: apró cikkekkel, kézmű és rőfös árukkal kereskedő és házaló, edénykereskedő és házaló, famunkakereskedő és házaló, üvegkereskedő és házaló, vasmunkákkal kereskedő és házaló.
  5. Rongyszedők, ószeresek, házalók: rongy-és csontszedők, zsibárusok, másféle kereskedők.

Az öt kategória közül az 1.-ben dolgoztak a legtöbben, csaknem mindnyájan férfiak.

A 19. század végi helyzet jelenik meg gyakorta a cigányokról való gondolkodásban, mint valamiféle archaikus, „ősi” mesterségekkel és vándorlással konzerválódott állapot, a vándorcigány fogalmának a cigányok összességére való téves kiterjesztésével. A realitás azonban az, hogy az 1893-as összeírásból megismerhető viszonyok a 19. század változásainak következményei voltak, amikben még megtaláljuk az életmód és a megélhetés jónéhány már korábban létezett elemét is. A ma „hagyományosnak” nevezett mesterségek és jellegzetesen „cigánynak” tartott megélhetési módok közül több a 19. században terjedt el nagyobb mértékben a cigányok között, pl. vályogvetés, tapasztás, seprűkötés, meszelőkészítés, madzagcsinálás, kasornyakötés.[1] A modernizáció, az ipari tömegtermelés és a társadalom változásai új megélhetési módok és kismesterségek létrejöttét indukálták, ugyanakkor egyre szűkebbre is szorultak jövedelemszerzési lehetőségek.

A 20. század a proletarizálódás és a cigányok által leginkább gyakorolt mesterségek fokozatos visszaszorulásának, némely esetben eltűnésének időszaka a magyarországi cigányok történetében. A két világháború között a zenészek is egyre erősebb válságba kerültek. Az ipari forradalom kedvezőtlen hatásai, a világgazdasági válság az 1930-as évekre a magyarországi cigányságot történelmének mélypontjára juttatta, amit tetőzött a roma holocaust (pharrajimos). A két világháború között a cigány népesség szociálisan tovább differenciálódott, a hagyományos életmód erősödő felbomlásával párhuzamosan nőtt a munkanélküliség, az iskolázatlanság és a nyomor. A debreceni Arany Bika Szállóban művészi párbajt vívó, dolmányos prímások, az ún. úri cigányok dzsentrikhez hasonult városi világa és a faluszéli cigánytelepek páriaélete között mélységes szakadék húzódott. A magyarországi társadalom szélsőséges megosztottságai a cigányságon belül sajátosan leképeződtek, eltérő társadalomszerkezeti arányokkal.

A kaposvári cigányokról 1924-ben készült adatfelvétel szerint a 265 cigány családfőből 2 fő kolompár, 127 teknővájó, 92 fő zenész, 26 fő háztartásbeli és bejárónő, 1 fő bolti szolga volt. Tízen dolgoztak téglagyári munkásként, 7 főt soroltak a „kóborcigány” kategóriába, ők azonban nem itt laktak, csak itt tartózkodtak az összeíráskor. Utóbbi fogalom a 19. században alakult társadalmi kategóriaként, részleges átfedésben volt az etnográfiai „vándorcigánnyal”, de a kettő nem volt azonos. Az adatok alapján első látásra azt gondolhatjuk, hogy a város cigányságának életében a tradícionális közösségszerveződés és megélhetés volt meghatározó. Ténylegesen azonban városi szegénybarakkokban laktak, a teknővásjásból és a muzsikálásból nem tudtak megélni, egy részük – teknősök és muzsikusok is - a városon teljesen kívül lévő Nádasdi erdészlak néven ismert erdei telepen.   

Az erős szociális kirekesztődéssel, lakóhelyi szegregációval és munkaerőpiaci marginalizáltsággal járó alsó kaszt típusú állapot a 20. század első felében az akkori társadalmi folyamatok következménye volt. A I. világháború után megnövekedett számú, eladósodó, házát elvesztő, az agrárválság miatt nincstelenné váló, önálló osztállyá lett agrárproletárok, nem maradván más menekvésük, tömegesen a cigánytelepekre költöztek, különösen az Alföldön. A „cigánytelepnek” nevezett szegregátumokban valójában egyre erősebben egybemosódó vegyes népesség élt. A városokban munkáscsaládokkal történt hasonló, a Népszava így írt róluk 1939. szeptember 16-án: „A kassai hegyoldalon apró, de annál sűrűbben telerakott házaival terül el a Tábor. Valamikor csak cigánytábor volt a Tábor, ma már azonban vegyessé keveredett a lakossága. Igen sok munkáscsalád telepedett ugyanis ide, mert a lakások olcsóbbak, mint a város többi részein. Így lett aztán a cigánytáborból proletártábor. … A válság óta azonban ezek valamennyien elvesztették a kenyerüket. Munkaalkalom nincs és már előre is rettegve gondolnak a bekövetkező télre.” Korábban a cigányok zenészek voltak, sokan más városokban vagy külföldön. „Ezerre rúgott azoknak a cigányoknak a száma, akik munkába jártak, napszámban dolgoztak.” (1939-ben 2500 ember élt ebben a szegregátumban – NP).

A Kiskunfélegyházáról a Vörös Hadsereg által elszállított kiskunfélegyházi „cigányok” között az 1945. decemberben készült adatlapjaik szerint a drótos, napszámos, földműves napszámos, alkalmi napszámos, téglamunkás, cigány zenész foglalkozások fordultak elő.

Az 1950-es években, a szocialista modernizáció kezdetén ez a szegregált, munkanélküli, mélységes nyomorban élő hibrid népesség jelent meg „cigány”-ként. Szabolcs-Szatmár megyében 1957-ben a megye népességének 3-4 %-át kitevő, cigánynak számító, 20-22 ezer főnyi népesség közel 90 %-a szegregátumokban élt, iskolázottsági szintje az 1870-es évekbeli magyarországi állapotoknak felelt meg, az aktív korú népesség nagy része nem rendelkezett állandó munkahellyel. Az 1898-1943 között született 9963 főből 1636 volt állandó, 119 időszaki munkavállaló, 3033 alkalmi munkás, 5193 pedig munkanélküli. Az időszaki és alkalmi munkavállalók között tizenhárom foglalkozási kategóriát mutattak ki, a napszámosok (1483 fő) és a vályogvetők (1131 fő) voltak a legtöbben. Az állandó foglalkozásúak között huszonhat foglalkozási kategória található, 647 fő volt segédmunkás, 228 zenész, 176 pásztor, 106 fő vasúti munkás, 89 mezőgazdasági munkás. Szabolcsban, Borsoddal és az ország más ipar- és bányavdékeivel ellentétben, az extenzív iparosítás nem tudta felszívni a szakképzetlen munkaerőt. Bányászként 1957-ben még csak 18-an dolgoztak, szakképzettséget igénylő foglalkozásban (gépkezelő, szobafestő, kőműves, tetőfedő, villanyszerelő) pedig mindössze 16-an.

A következő három évtizedben a cigányság az alsó kaszt állapotból az alsó osztály állapotba került, része lett a magyarországi társadalom legalsó rétegeinek. Az 1980-as évekre a férfiak körében a foglalkoztatottság meghaladta a 80 %-ot, a nők körében az 50 %-ot. A cigány népesség helyzete önmagához mérten rendkívül sokat javult, de a többséghez képest a legalacsonyabb státuszú foglalkozásokban voltak jelen a legnagyobb arányban. Ennek a változásnak a következményeit mérte fel tudományosan első ízben a Kemény István által vezetett 1971. évi ún. cigányvizsgálat.  

2. Dögevés – szokás vagy sztereotípia?

Az a képzet, hogy a cigányok dögevők, egyike a leggyakoribb, „a cigány” fogalmához társított sztereotípiáknak. A cigányokról író szerzőknek is gyakori témája. Önmagában az, hogy a történelem folyamán különféle kultúrákban, a magyarországi népi társadalomban és cigányok között is előfordult elhullott állatok fogyasztása, nem a tapasztalatoktól független előítélet. Cigányokkal kapcsolatban abban az értelemben az, hogy a „dögevés”, mint csoporttulajdonság, mint rögzült etnikus tradíció jelenik meg. A közelmúltban Moldova György Kossuth-díjas író Bogádmindszenten a cigány polgármesternek nem hitte el, hogy a cigányok nem esznek dögöt. Egy cigány tanítónő pedig „cigány népismeret” tankönyvében úgy írt a dögevésről, mint „cigány népszokásról”. A problémát úgy értelmezhetjük árnyaltan, ha megvizsgáljuk társadalomtörténeti és történeti néprajzi összefüggéseit is.

A magyarországi cigányokról szóló történeti forrásokban a 17. század vége előtt utalás sincs arra, hogy cigányok bármilyen módon elhullott állatot ettek volna. Johan Diezt, a brandenburgi zsoldos tüzérezred chirurgusa (seborvos, felcser), aki 1686-ban ott volt Buda ostrománál, emlékiratában arra emlékezett, hogy Esztergom környékén gyakran bukkantak hordákra (Horden), olyan családokra, akik földalatti lyukakban húzták meg magukat és halászatból, vadászatból éltek, mint a tatárok. Nyers húst és elhullott marhák húsát ették, miként a cigányok (wie die Zigeuner auch thun). Dietz tehát úgy tudta, hogy a cigányok megeszik elhullott jószágok húsát, de leírása azt is bizonyítja, hogy nagy szükségben nem csak ők tették ezt. A földönfutóvá, otthontalanná lett, nyomorúságra jutott emberek életben maradásuk érdekében kényszerültek erre. Diezt beszámol arról is, hogy Lipótvár (ma Újvároska Szlovákiában) előtt több ezer cigányt találtak: „…amikor az egyik lovunk megdöglött, ami persze igen gyakran megesik, mi semmit se tettünk, mert a cigányok rögtön elvitték, feldarabolták és nagy vigadalmat csapva megették”. Ez sem rendkívüli, a történelem folyamán sokszor megesett hasonló háborús körülmények között, sőt néha még emberevés is. Az ukrajnai holodomor (1932-1933) idején, II. világháború alatt Budapest és Leningrád ostromakor, a polgári lakosság megette az elpusztult lovakat.

A központi kormányzat figyelme a 18. század közepén fordult a cigányok felé és ekkor vetődött fel a felvilágosult abszolutista állam társadalomszervező szándékaiban a cigányok életmódjának megváltoztatása. Ebben az időben nagy számban érkeztek cigányok Magyarország belső területeire a román fejedelemségek, Erdély és Lengyelország felől. A központilag összeállított összeírási formulában külön kérdőpont volt, hogy a cigányok esznek-e döghúst. A jelentésekben és az összeírásokban azonban elvétve fordul elő, hogy igenlő választ adtak volna erre. Ha beszámítjuk, hogy a válaszadó helyi közigazgatásnak érdeke volt a cigányok helyzetének rendezettségét mutatni és időnként lódítottak a jelentésekben, akkor sem mondható, hogy a dögevés rendszeres lett volna a cigányok között.     

A 18-19. században 5-6 évente kiütött a marhadög vagy marhavész (marhapestis). Az 1778-as nagy járvány után születtek az első kormányzati intézkedések a megelőzés és az elhullott állatok eltakarítása érdekében. Ettől kezdve terjedt el, hogy a pásztoroknak félreeső helyen mély gödörbe kellett eltemetni az elhullott állatot. A puszták és falvak elhagyatott részein jöttek létre a dögtemetők, majd a dögkutak, ahova mésszel való fertőtlenítés után került az állati hulla. Ha az állat nem fertőző betegségben esett el, az eltakarítására gyakran fogadtak fel „dögös”-t, aki fizetségért megnyúzta a tetemet, a bőrrel pedig elszámolt a pásztornak, a gazdának. Előfordult, hogy a „dögös” esetenként cigány ember volt.

Az állategészségügyi intézkedéseknek alig volt foganatja. Annak ellenére sem, hogy valóban léteznek állati eredetű kórokozókkal emberre is átterjedő betegségek, pl. a lépfene (anthrax), népi nevén pokolvar. Különösen a pásztorvilágban gyakori betegség a 19. század első felében még olyan súlyos problémát jelentett, hogy 1833-ban a Tudományos Akadémia pályázatot írt ki a gyógyításáról szóló orvosi pályamunkák benyújtására.

A 20. században is ütöttek még ki világméretű marhavész-járványok. Veres Péter „Dögvész” című írásában megrázó leírást adott az 1930-as években dúló marhavészről: „A hatóság hiába dobolta, hogy jól el kell földelni dögöket és oltottmeszet önteni rájuk, nem ért semmit, mert mindennap döglött és az új dögök szaga pótolta az eltemetett régit. Az emberek is beleuntak, fásultak lettek. A pásztorok eleinte még az orvosi tilalom ellenére is megnyúzták a lépfenés marhákat, de aztán beleuntak, nem bírták és nem győzték. … Az állatorvostól már nem féltek, különben is mióta általános lett a járvány, nem jött feléjük se, mert nem győzte és csak a rendeleteit küldözgette szerte a határba, amelyeket nem tartott meg senki sem, mert nem hitt az orvosi tudományban senki sem. A cigányok hordták a fiatalabb és kövérebb marhák, birkák és disznók húsát, de nemcsak a cigányok, hanem a pásztorok és a bátrabb szegényparasztok is. A vész teljes lett, az egész falut és az egész határt bejárta, a marhát, birkát, disznót végigseperte és valóságos bibliai hangulatot teremtett.És csodálatos igazságtétele a szegények sorsának: lépfenétől nem halt meg senki, pedig számtalan házban, főleg a tanyákon és a faluvégen ették a döghúst.”

A gazdák, a pásztorok nem akarták, hogy a jószág veszendőbe menjen. A bőrt eladták, a tetemből pedig szappant lehetett főzni. A legyengült, beteg, dögrováson lévő állathoz gyakran ki sem hívták az állatorvost, hanem gyorsan levágták és megették, sőt a frissen elesettet, de még a járványban elhulltat is. A népi társadalomban megvolt a tudás, hogy megfelelően készítsék el, cigányoknál és nem cigányoknál egyaránt (pl. ecetben áztatni és fűszerezetten jól kisütni).

A cigányok dögevését említő források a 19. század végétől gyarapodnak meg, a valóság tévképzetekkel és félelmekkel keveredik bennük. Az állati eredetű betegségektől, a járványtól való félelem abból a félelemből származott, hogy a megbetegedés emberről emberre is átterjedhet. Annak ellenére, hogy emberi megbetegedés ritkán fordult elő, nem volt rá közvetlen tapasztalat, a betegség terjesztésének cigányokkal való összekapcsolódása a 20. században is évtizedekig élt. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1906-ban ezt írta a miniszterelnökhöz intézett levelében: „… sűrűn hangzik föl a panasz, hogy a cigányok kóborlása teljesen illuzórikussá teszi a közegészségügyi, különösen az állategészségügyi intézkedéseket, mert a legszigorúbb zárlatokat kijátsszák, és különösen azon körülmény, hogy döghússal élnek, nagyban elősegíti az állatbetegségek elhurcolását.”

A cigánytelepeken vagy telepszerű utcarészekben valóban szörnyűséges körülmények között éltek az emberek. A valóság bemutatása és megítélése azonban ellentmondásos volt, ez derül ki egy 1948-ban történt újhatvani (Hatvan város része) esetből is. Az ottani lakosok a Toldi utcában élő cigányokra tettek panaszt: „Emberi ürülékkel végig rakják a járdákat és utcákat, amit reggel utánuk takaríthat a békés polgár, ha nem akarja a fertőző legyek martalékául otthagyni. Továbbá összehordják a rengeteg döghúst, mert annyi személynek enni mégis csak kell. A hulladékot szétszórják, ami náluk természetes is, ekkor a legyek es kóborló kutyák hordják szét és fertőzik meg a környék állatait, mert aki nem tudja és szed egy kis füvet a malacának es csirkéjének és a baj már meg is történt, mert az állatok megbetegednek és elpusztulnak.” A tisztiorvosi jelentés erre: „Közegészségügyi szempontból a bekövetkezendő meleg időkkel kapcsolatosan rendkívül fontosnak tartanám, amennyiben a város tanácsa úgy határoz, hogy letelepüléssel kapcsolatban építési, illetőleg lakhatási engedélyt ad a folyamodók részére, hogy ez minél előbb megtörténjék, mert a tapasztalat szerint az ő életmódjuk és viselkedésük sokszor járványok fellobbanásához vezet. … szemle alkalmával döglött állati hullát vagy más olyan fertőző anyagot, ami a környék lakosságának a fertőzését előidézhetné, nem találtunk. Ezzel nem akarom kétségbe vonni, hogy a feljelentésben foglaltak abban az időben nem fordultak elő, valószínű, hogy a többször megtartott ellenőrzés folytán jobban vigyáznak a rendre és tisztaságra.”

Szintén 1948-ban Szatmár-Bereg vármegye cigánykérdésről tartott tanácskozásán a következőket határozták meg a fontos tennivalók sorában: „Körzeti cigányegészségőrök, és cigány népegésszégőrök beállítása, állati dögök megsemmísitése, különösen veszélyeztetett gyermekek azonnali kiemelése a nomád cigánycsaládból és gyermekmenhelyi gondozása.”

A cigánytelepek egészségügyi helyzetével, a cigányok dögevésével a legtöbbet a szocializmus korai időszakában, az 1950-es években foglalkoztak. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik leginkább a dögevés sztereotípiákban való megjelenítése is. Folyamatosan napirenden volt a cigányok dögevésének tilalmazása, az állati tetemek eltakarítása és annak megakadályozása, hogy a „dolgozó parasztság” az elhullott állatot a cigányoknak adja. Több helyen fehérjefeldolgozó üzemekkel igyekeztek a problémát megoldani, amivel egyúttal munkahelyet is akartak teremteni a cigányok számára.

A 20. század közepéig a falusi parasztság és a cigányok között egy kölcsönös igényeket kielégítő, bár egyenlőtlen kapcsolat működött. Ez nem csupán cigányok és nem cigányok közötti kapcsolat, hanem a módosabb parasztok, valamint a legszegényebbek osztályok érintkezése is. Ennek elemeként élt még az a gyakorlat, hogy a parasztok odaadták a döglött jószágot a cigányoknak, azzal a szándékkal, hogy az nem lesz az enyészeté és kölcsönösen jól járnak. A parasztnak nem kell a tetemmel bajlódni, a cigány pedig élelemhez jut. Ez a rendszer ellentétbe került a pártállam társadalomszervező törekvéseivel és a helyi tanácsok közegészségügyi szándékaival. A szocialista modernizáció nem volt összeegyeztethető a hagyományos falusi világ szokásjogával. A paraszti társadalom egyre erősebb felbomlása az életmód radikális változásával is járt, az elesett jószág hasznosításának szokott módjait egyre kevésbé lehetett követni. Ugyanakkor a cigánytelepeken élő családok voltak azok, akik a legnagyobb jövedelem- és élelemhiánnyal küzdöttek. A beteg és frissen elpusztult jószágot kényszerűen elfogadták, nagy szükségben a dögkútból is kiszedték. Különösen télen és koratavasszal fordult ez elő, amikor a legnehezebb volt munkához, megélhetéshez jutni.

Az egészségügyi jelentések, tervezetek, tanácsülések iratai leírják a nyomorúságot, az ínséges életet, de megjelennek bennük a régóta meglévő előítéletes momentumok is. A kántorjánosi körzeti orvos 1954-ben: „Mindent felfalnak ami nem él, akármilyen betegségben pusztult el az állat. Szárnyast, disznót, lovat, marhát, juhot, kecskét. A döglött állatot olyan csalhatatlan szimattal érzik meg, hogy arra rögtön ott teremnek. Ha lehet, megkerítik a maguk számára: lépfenés marhát éppen úgy, mint a pestises tyúkot. Még nem láttam köztük ilyenből származó fertőző megbetegedést.

Maguk, ruhájuk, környezetük piszkos és fertőzött, fertőzést terjesztő parazitákat nem lehet kipusztítani köztük. Mozgékony vándorlásuk ennek igen nagy terjesztője. Sok köztük a tüdő-, vér- és nemibeteg. Ezeket maguk közt, de a lakosság közt is terjesztik egyrészt, mert indolensek (nemtörődömség), másrészt, mert nincsenek felvilágosítva. Még állatgyógyászati szempontból is veszedelmesek, mert az elhullott állatok legnagyobb részét ők eszik meg, még azt is, amelyik teljesen legális úton kerül a dögkútba. Az elpusztult baromfit ők veszik meg és hurcolják egyik községből a másikba. Emiatt a baromfijárványok szinte kiírthatatlanok nálunk. Hogy ez közgazdasági értelemben milyen nagy kár, ahhoz kommentár nem szükséges. Ugyanígy vagyunk a nagyobb haszonállatok járványos betegségeivel is. Még a betonból épült dögkutakat is felbontják és kötéllel leereszkedve hozzák ki a lépfene miatt elpusztult és elkobzott állatot.”

Szintén Szabolcs-Szatmárban, községi tanácsokon készült jelentések 1957-ből:

Életkörülményeik igen hiányosak, ivóvizet a közkutaknál és egy néhány szomszédságokba eső magyar családoktól használnak. Élelmezé­sük is hiányos, a jelenben még igen sok döghúst használnak el.”

„… megeszik az el­hullt állatok húsát és nem számít, hogy az az állat mibe hullt el, az állati hullák maradványait elszórják és előfordult, hogy járványos megbetege­dést idéztek vele elő az állatok vonalán. A dögkútból az állati hullát még akkor is kiveszik, ha előzőleg petróleummal vagy karbollal fertőtlenítjük, illetve igyekszünk élvezhetetlenné tenni.

Máskülönben közegészségügyi szempontból sem megfelelő, mert ugyancsak ott van a homokhordó hegy, és mivel elhullott állatok húsát is fogyasztják, több esetbe előfordult hogy az elhullott állat belső részét a homokhordó hegybe elássák és a homokot hordók sokszor ezen méltatlankodnak, mivel a homokot az udvarukra vagy sertésólba hordják és találtak meg állati belsőrészeket a homokban. Ennek megszűn­tetése érdekében azzal igyekszünk lépéseket tenni, hogy a dögkutat erős vaspácák[!] tetővel fedjük le, hogy ahhoz hozzá ne tudjanak jutni és ellen­őrizzük, hogy a lakosság is kútgödörbe és ne a cigányoknak adja át az el­hullott állatokat.

Minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a község lakossá­ga elhullott állatait cigányok részére adja át fogyasztásra, mert ezzel egy­részt a különböző állatbetegségeket terjesztik, másrészt az azt elfogyasz­tók egészségét is veszélyeztetik.

A hodászi községi tanács jelentése 1957. november 25-én a cigányok differenciáltságáról és életmódbeli különbségeiről számolt be. Elmondják, hogy a faluban bent élők egyáltalán nem esznek dögöt, életszínvonaluk nem sokban vagy egyáltalán nem tér el más falusiakétól. Dögevés csak a Kolerás nevű telepen, a legnyomorúságosabban élők között fordul elő.

Egy hónappal később a Megyei Tanács ülésére Szabolcs-Szatmár megye cigányságáról készített előterjesztésében a megyei főorvos a cigányokkal szembeni ellenszenv okairól így írt: „Sok község lakossága ellenzi a cigányoknak a falu belterületén való letelepítését. Ezt a magatartásukat azzal indokolják, hogy a cigányok dögevők, tisztátalanok, hangoskodók.”

A járási és megyei tanácsok előterjesztéseiben és jelentéseiben, sőt a Művelődési Minisztériumban is hasonló kérdésekkel foglalkoztak:

Élelmezésükben nagy szerepet játszik az állatok elhullásának felhasználása. Itt ugyancsak a községi tanácsoknak lenne feladata, hogy megfelelő dögteret létesítsenek, ahol az elhullott állatokat petróleummal, mésszel lelocsolva elásnák. Mert ezek után emberi élvezetre nem alkalmas az elhullott állatok. Amennyiben a későbbiek folyamán létesülne feldolgozó üzem, oda szállítanák be az elhullott állatokat, és ami nem alkalmas elégetésre kerülne. Igy megakadályoznánk több járványos betegségeket is.” (A csengeri járási tanács elnökének előterjesztése, 1958. január 7.)

Az encsi járásban előfordult, hogy a dögkút hulláit fogyasztják el. Természetesen ez a ragályos betegség egyik okozója. Hasonlóképpen a mezőcsáti járásban Tiszatarján községben a dögkút  állathulláit fogyasztják el.” (A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanácson összeállított jelentés a megye cigányságáról, 1958. május 8.)

A cigányok egészségi állapota még mindig riasztó, sok közöttük a TBC-s – magasan az országos átlag felett. Ezek általában egyetlen közös helyiségben élnek gyermekeikkel és terjesztik közöttük a fertőzést. /A miskolci járásban 176 nyilvántartott TBC-s beteg van, ez nem teljes adat./ A nemi betegek száma hasonlóan nagy. A piszkos környezet következtében igen elterjedt a cigánytelepüléseken a tífusz, dizentéria, trachoma, fertőzéses májgyulladás stb./ Bár a járványos megbetegedések száma a rendszeres ellenőrzés eredményeként nagy mértékben csökkent./ Ma még gyakori a tetves és piszkos cigány, nem ritka jelenség a dögevés.” (Vendégh Sándor előadása a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Osztályának értekezletén, 1959. november 13.)

Az 1960-as évektől, az aktív korú cigány lakosság foglalkoztatásának javulásával a dögevésről szóló feljegyzések egyre ritkábbak, az elhullott állatok fogyasztása megszűnt.  

3. A parkettaégetés mítosza és valósága

Az európai történelemből cigányként ismert csoportok soha nem alkottak differenciálatlan, homogén tömeget. Életmódjuk és lakókörnyezetük sem egyforma. Lakhelyük társadalmi helyzetüktől, megélhetési módjaiktól és környezetükkel való kapcsolataiktól függően sátor, sátras kocsi, kunyhó, putri, ház. Nyugat-Európában a cigányok egy része ma is független vándorló és mobilházakban lakik. Magyarországon ezzel nem találkozhatunk.

A Kárpát-medencében a cigányok többsége a középkor óta városi proletár vagy falusi zsellér volt és házban lakott. A termékeiket vásározással, falujárással értékesíteni igyekvő teknős és üstös-foldozó-rézműves cigányok, akik erdei kunyhókban és sátras kocsikban laktak, a magyarországi cigány népesség kisebb részét tették ki. A lakhatás többféle változata létezett párhuzamosan.

A modernizációval és a polgárosodással a 20. század első felében nőtt meg a városokban bérházakban, udvari lakásokban élő cigányok száma. A korabeli levéltári források és a sajtó gyakori témája a cigányok társadalmi felemelkedése, a városi nyomortelepek, a falusi cigánytelepek szörnyűséges viszonyai, a Népszava publicistája 1939. márciusában ezt írta: „A cigányok ügye szemléltetően mutatja, mennyire relatív fogalom a kultúra. Amíg az egyiket körülfogja villany-vasalóval, az izzó lámpák pazar fényével, hideg- és melegvizcsapokkal, villamos tűz-hellyel és egyéb kényelmi eszközökkel, ugyanakkor, alig néhány kilométerrel távolabb, mindezekről semmit sem tudnak.

Az osztályhelyzet, a vagyoni különbségek, az életmód, a lakáskörülmények eltérései együtt járnak a térhasználat eltérő szokásaival, a térbeli rendezettség más-más értelmezésével. Az emberek és a tárgyak térbeli helyének képzetei és gyakorlata etnikai különbözőségként is megjelenhet. Judith Okely angol kutatónő pl. a térbeliség különösségében látta a traveller-ek egyik kulturális sajátosságát.

A szocializmus modernizációs kísérlete a népesség átrendeződését, az életmód, a munkavállalás és a lakhatás megváltozását váltotta ki. Az 1950-es években Szabolcs-Szatmár megyéből több, mint 100 ezer ember költözött a fővárosba és szocialista iparvárosokba (Ózd, Kazincbarcika, Komló, Dunaújváros) munka és új lakás reményében. Arról, hogy az elköltözők közül hányan voltak cigányok a szocializmus korai időszakában, nincsenek pontos adataink, de az általános átrendeződés, a faluból városba költözés a cigány népességet is érintette és –önmagához mérten- jelentős változásokat hozott sok család életében. 1971-ben Budapesten a cigány népesség 30, a vidéki városokban 52, a községekben 68 %-a telepen élt. A házak alapozásának és falazatának minősége alapján a cigányok 33 %-a lakott tégla, beton, kő vagy panelházban. A 2003-as felmérés szerint a városokban élő cigányok nagyobb része régi bérházakban, kisebb része panelben lakott.

A szocializmus idejéből extrém lakáshasználatról ismert történetek többségéről nehezen vagy egyáltalán nem dönthető el, hogy mennyi belőlük az igazság, mert soha nem ismert az a személy, aki az eseményekről konkrét tapasztalattal rendelkezett, vagy egyáltalán valóban volt-e ilyen tapasztalat. A valóság kiderítéséhez minden egyes történetnek a nyomába kéne eredni. A cigányok lakáshasználatáról napjainkig keringő történeteket a kutatók városi legendának, vándormondának tartják, a civilizációs fölényét reprezentáló többség kisebbséggel szembeni lenéző attitűdjét látják bennük. Az ilyen típusú történetek jelentős része valóban legenda, amely többet árul el a terjesztőiről, mint a történet szereplőiről. Vannak azonban olyan történeti adatok is, amelyeknek a tényszerűsége nem vethető el, semmivel sincs ennek igazolására kevesebb bizonyíték, mint azt állítani, hogy pusztán legendákról van szó.

A II. világháború után a magyarországi lakosság életkörülményeinek javítása általános probléma volt. A cigányok különösen nyomorúságos körülmények között éltek. Ezen az áldatlan helyzeten több megyében telekjuttatással és házépítési programokkal próbáltak javítani. A Népjóléti Minisztérium 1947. december 2-án tartott tanácskozásán is beszéltek erről. Góczán József minisztériumi segédtitkár hozzászólásáról a jegyzőkönyvi bejegyzés részletét idézzük: A közegészsegügyi kérdés mellett nagyfokban sociális kérdés. Ezen irányban történtek már intézkedések pld. Mezőkövesd községben, ahol 11 db. 1 szoba konyhás házat épitettek a cigányoknak Ezeket a beköltözöttek nem gondozzák, az ablakokat, ajtókat leszedik, és eltüzelik, helyüket piszkos ronggyal tömik be.”

A Népszava (ábel) néven író publicistája 1963-ban Budapest IX. kerületében történt lakásrongálásokról tudósított. A kerületi tanács Házkezelési Igazgatóságának beszámolójából és a hivatalban szerzett szóbeli információkból tájékozódott. Megnevezte a lakások bérlőit, sőt pontos címüket és „erélyesebb intézkedést” javasolt. A Simonek, Németh, Hegedűs, Fertsek, Balogh, Török vezetéknevek alapján nagy bátorság és könnyelműség lenne bármelyiküket cigánynak tartani. Dr. Személyi Ráday utcai lakos pedig határozottan nem tűnik cigánynak. A cikk az ablakon történő ki-bejárásról, motor lakásban tartásáról, évek óta elmaradt festésről, falak koszolódásáról számolt be. Egyiküknél pedig a parketta felszedéséről és eltüzeléséről. Nem dönthető el, hogy az újságíró információi helyesek voltak-e. Nem tudjuk, hogy ki és milyen körülmények között készítette a házkezelőség beszámolóját, hallomásból vagy konkrét tapasztalatokból származtak-e az adatai.

Egy évvel később, 1964-ben a Petőfi Népében Békés Dezső a Kecskemét központjában, a Széchenyi tér 1. sz. alatti épület bontásánál történt gondatlanságról és rongálásról írt. Ő az építési naplóba olvasott bele és abból idézte a megyei tanács műszaki ellenőrének elmarasztaló bejegyzését: „Használható parkettával tüzeltek az egyik helyiségben a dolgozók.” Legalább annyi az esélye annak, hogy ez valóban megtörtént, mint annak, hogy nem. Azt gondolni azonban, hogy ezek a munkások netán cigányok lettek volna, sokszoros előítélet lenne.

1970-ben a bíróság, figyelembe véve, hogy korábban már többször volt büntetve, egy év szabadságvesztésre ítélte T. I. 29 éves budapesti alkalmi munkást, „aki szobájában nagy felületen felszedte a parkettát és eltüzelte”.

E sorok írója 1997-ben Miskolc-Perecesen járt olyan lakásban, ahol a cigány lakók tüzet raktak és a falak feketék lettek. A munkanélküliség és az elszegényedés miatt kialakult szélsőséges helyzetben a közüzemi szolgáltatások megszüntetése következtében kényszermegoldásként, a túlélés érdekében történt ez.

Összegezve: A cigányok környezetüktől eltérő lakáskörülményeit a 18. század óta megoldandó problémaként kezelték a kormányzatok és a helyi közigazgatás. A parketta elégetéséről és hasonlókról szóló történetek a szocializmus idején keletkeztek. Abban nem kételkedhetünk, hogy Magyarországon voltak példák szélsőséges lakáshasználatra. Néhány esetben ez cigányoknál fordult elő. Az viszont, hogy a cigányok között széles körben elterjedt volna a parketta felszedése és elégetése, valóban nem más, mint legenda. 

2016. augusztus 5.

Irodalom:

Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Osiris Kiadó, Baudapest, 2001.

Alain Reyniers: Gondolatok a cigány gazdaságról. Eszmélet, 2002. július 1.

Antalffy Gyula: Magyarok a cigánysoron. Az alföldi „gazdag” parasztvárosok újkeletű agrárproletársága. Népszava, 1937. április 18.

Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században. Néprajzi Közlemények, 1959. 1-2. 303-309.

Béres András: Az „esett jószág” eltakarítása a Hortobágyon és környékén. Ethnographia, 1964.

Fraser, Angus: A cigányok. Osiris Kiadó. Bp. 1996.

Fleck Gábor-Szuhay Péter: Kérdések és válaszok a cigányságról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013.

Hajnáczky Tamás: „A meg nem evett dög nyomában” – cigányok és dögevés a szocializmus hajnalán. Új Egyenlítő, 2016. 20-23.

Kemény István-Janky Béla-Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság 1971-2003. Gondolat Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2004.

Ladányi János-Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép-és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

Miskolczy Ambrus-Varga E. Árpád: Jozefinizmus Tündérországban. Erdély történeti demográfiájának forrásai a XVIII. század második felében. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2013.

Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kiadja a Társadalomtudományi Tanszék gondozásában a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója. Kaposvár, 1998.

Nagy Pál: Szabolcs-Szatmár megye cigány népességének foglalkoztatási helyzete 1957-ben. In: Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-medencében. Budapest – Gödöllő, 2010. Cigány Néprajzi Tanulmányok 15. 307-344.

Nagy Pál (szerk., vál., bev.): Források a magyarországi cigányság történetéből (1758-1999). Emberi Erőforrások Fejlesztése Alapítvány, Gödöllő, 2011.

Őrszigethy Erzsébet: Kum jésty, Bogádmindszent? Iskolapéldák egy észak-ormánsági körjegyzőségből. In: Szuhay Péter (szerk.): Távolodó világaink. A  cigány-magyar együttélés változatai. Cigány Néprajzi Tanulmányok 16. Magyar Néprajzi Társaság, Bp. 2013. 313-338.

Róna-Tas András: A nomád életforma geneziséhez. In: Tőkei Ferenc (ed.), Nomád társadalmak és államalakulatok. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 18, Budapest, 1983. 51-65.

Rónay Gábor: Egy német zsoldos Esztergom-vidéki és budai kalandjai 1686-ban. Esztergom évlapjai, 2000. 47-56.

Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest, 1999.

 



[1] A kasornya teherhordó háló edények szállítására, nevezték fazékfogónak is.