Ungváry Krisztián: Áldozatok vétkei – Megosztó történelmi emlékezés

Továbbra is kizárólag áldozatnak szeretnék lát(tat)ni magukat Kelet-Közép-Európa népei, és nem kívánnak szembenézni 20. századi múltjuk bűneivel – derült ki egy múlt heti varsói történészkonferencián.*

Pozsony, Bratislava, Pressburg. Melyik a helyes városnév? Vagy mindhárom érvényes? Ugyanezek a kérdések tehetők föl Lemberg-Lviv-Lwów vagy Boroszló-Wroclaw-Breslau kapcsán. (Az 1945-ig használatos Boroszló név Mátyás király 1474-es hadjáratának köszönhető, amelyben Szilézia magyar kézre került.) A megosztott, esetenként kifejezetten megosztó történelmi emlékezet volt a témája annak a kelet-közép-európai történészkonferenciának, amelyet január közepén a varsói királyi palotában rendeztek. Méltó helyszínen: az 1944 őszén a varsói felkelés leverése után felrobbantott, csak az 1970-es évek végén újjáépített palota a lengyel történelem hányattatásaira emlékeztető talán legfontosabb szimbólum.

Napi politikai jelentősége sem csekély annak, hogy a találkozó előkészítői német és lengyel kormányszervek voltak. Ez ugyanis a Kaczynski-kormány idején fagypont alá süllyedt német-lengyel kapcsolatok utáni enyhülést is hivatott volt jelezni. Igaz, a politikai színezetű német-lengyel történelemi viták változatlanul folynak. Amikor Berlinben – egy 2002-es parlamenti határozat nyomán – felvetődött, hogy állami pénzből múzeumot és nemzeti emlékhelyet létesítsenek a Lengyelországból 1945 után elűzött németeknek, Varsóban kitört a botrány, megegyezés azóta sincs.

A lengyeleket már az „elűzött” szó használata is felháborítja, mivel ők általában kitelepítettekről beszélnek, annak érzékeltetésére, hogy a németekkel tulajdonképpen nem történt jogtalanság, hiszen a szövetségesek a potsdami konferencián nyugatra tolták Lengyelország határait, ezért kellet „elköltöztetni” a Nyugat-Lengyelországgá váló Kelet- és Nyugat-Poroszország, valamint Szilézia német lakosságát. Mint azt Pawel Machewicz professzor a konferencián fejtegette: a német elűzetés (Vertreibung) szót a lengyelek legföljebb idézőjelben használják, elvégre érzelemmentesen kell kezelni a történelmet. Más, nem mellékes kérdés, hogy saját történelmi megpróbáltatásaikra viszont – érthető módon – a lengyelek a legkevésbé sem érzelemmentesen emlékeznek.

Miközben például 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt Kelet-Lengyelországból (így éppen Lembergből is) mintegy 1,5 millió lengyelt kellett befogadniuk, a lengyel hivatalos szervek nem kevesebb mint 8,3 millió németet űztek el (részben vagyonelkobzással, kiéheztetéssel és hasonló módszerekkel). Az ügy további fintora, hogy Lengyelország az 1945 utáni helyzetet más etnikai tisztogatásokra is kihasználta: a Visztula-akció keretében elűzték Krakkó környéki lakhelyükről és az új német-lengyel határ mellé telepítették a lengyelországi ukrán népcsoportot, falvait és templomait pedig a földdel tették egyenlővé. A lengyel társadalom mégis – hasonlóan a magyarhoz – hajlamos arra, hogy kizárólag az áldozat szerepében lássa-láttassa magát. Ezt az önértékelést zavarná meg annak elismerése, hogy akad, amiért a korabeli lengyel politika is felelős: azokért az említett intézkedésekért is, amelyekkel – történészszemmel nézve ez egyértelmű – Lengyelországot homogén nemzetállammá igyekeztek változtatni. Ezzel azonban a jelek szerint a lengyel társadalom még nem kíván szembenézni.

Pozsony sokszínű történelméről végül nem bontakozott ki komoly vita, mert a két szlovák előadó egyike sem jött el. Az említett „hármas városok” közül ezért elsősorban a lengyel-ukrán- szovjet Lemberg foglalkoztatta konferencia résztvevőit. 1941-ig ukránok, lengyelek és zsidók hasonló arányban éltek együtt, jobban mondva egymás mellett. 1939-1941 között pedig a megszálló szovjetek nyomtak el mindenkit. Sztálin titkos parancsának megfelelően 1941 júniusának végén, a németek bevonulása előtt a szovjet politikai rendőrség, az NKVD több mint 4 ezer foglyot mészárolt le a városi börtönben: lengyelek, ukránokat és zsidókat egyaránt. 1941 után viszont az ukránok német segédlettel pogromokat szerveztek a zsidók ellen, esetenként ugyanazokba a tömegsírokba taszítva őket, amelyekbe korábban az NKVD gyilkolta áldozatait. A németekkel szövetkező ukránok ekkor karcot indítottak a lengyelek ellen is, majd 1945-ben ki is telepítették őket.

Nyugat-Ukrajna szívében ma mégis sajátos emlékműveket talál a látogató – derült ki a konferencián. Az NKVD-börtön előtti emlékmű egy pravoszláv kettős kereszt, mintha keresztényüldözés áldozatairól lenne szó. Némiképp megtévesztő az a Lembergen 2001-ben felavatott emlékmű is, amely a sztálini Szovjetunióban, elsősorban Ukrajnában 1932-1933-ban állami intézkedések folytán pusztító, több millió halottat követelő éhínségnek, a most formálódó ukrán történelemtudatban fontos szerepet játszó holodomornak állít emléket. Épp Lembergben ugyanis a holodomor egyetlen áldozatot sem szedett, tekintve, hogy 1939 előtt a város Lengyelországhoz tartozott.

Kétségkívül nem könnyű az ukrán emlékezetkultúra formálása. Önálló Ukrajna csupán 1918 néhány hónapjában létezett, valamint 1941 júliusának első napjaiban, a németek hamarosan letartóztatták még a kollaboráns kormány legtöbb miniszterét is. Ez azonban nem akadályozta a szabadlábon maradottakat abban, hogy önkéntesként részt vegyenek a holokauszt bűncselekményeiben, majd 1943-tól a lengyelek ellen folytatott véres polgárháborúban, illetve 1944-ben belépjenek a „Galizien” SS-hadosztályba. A lembergi nemzeti múzeum sajátos módon oldja fel az emlékezés dilemmáit. Az ukrán nemzeti hadsereg a náci Waffen-SS-től kapta első egyenruháit (az 1941-ben alakult Ukrán Felkelő Hadsereg egyenruháira nem volt befolyása), ezeket az uniformisokat azonban – a látogatók „érzékenységére” tekintettel – nem eredeti formájukban állítják ki. Az SS-jelvényeket és a halálfejes gombokat kicserélték rajtuk, bár a Vaskereszt kitüntetés gomblyukban viselt szalagjait meghagyták. Sajátos, ámde Kelet-Európában nem ismeretlen módszert választottak a lembergi lengyel katonai temető esetében is. 1920-ban a lengyel Pilsudski marsall csapatainak Lemberg előtt sikerült megállítaniuk a Vörös Hadsereg offenzíváját.  A Szovjetunióból kiszakadó új Ukrajna kormánya mégis szükségesnek tartotta, hogy az impozáns katonai temetőben minden lengyel sírkőről levésesse a lengyel Lwów feliratot.

Lengyelek és ukránok között egyébiránt a nemzeti emlékezet ápolása láthatólag egyfajta kiszorítósdivá vált. Nem kis feltűnést keltett Varsóban az a magát újságírónak mondó lengyel hozzászóló, aki kérdőre vonta ukrán vitapartnerét, amiért az nem lengyelül beszél, holott nevének hangzása alapján ezt kellene tennie.

Az utókori emlékezet egyik szokatlan példája ugyanakkor Csehország kapcsán merült fel a konferencián. Zdenek Nejedlynek, az 1945-1953 közötti kommunista kulturális miniszternek a szülőhelyén, Litomyslben felállított szobrát a rendszerváltás után nem távolították el: „Terjesztette a cseh kultúrát, de károkat is okozott neki. Szülővárosa, amelyre dicsőséget és szégyent is hozott, értékeli érdemeit, de elutasítja gonosz cselekedeteit.”

A varsói történész konferencia mindenesetre rávilágított arra, hogy miközben a németek az utóbbi évtizedek történelmi vitái után már túljutottak azon, hogy kizárólag tettesnek  vagy áldozatnak láttassák magukat, másoknak ez még nem sikerült. Kelet-Közép-Európa népei változatlanul magukat áldozatnak, a szomszédot tettesnek akarják beállítani – és eközben mindannyian az egyetemes európai értékekre hivatkoznak.

*Első megjelenés: Heti Világgazdaság, 2008. január 26.

(Más népek múltfeldolgozásáról lásd még a Mások háza tája cikkeit.)

Feltöltve: 2013. május 24.