A romák sajátossága a dögevés

Állítás:

A cigányok dögevők, rendszeresen fogyasztják elhullott állatok húsát.

Cáfolat:

A dögevés sohasem volt széles körben elterjedt, és ahol felbukkant, ott cigányok és nem cigányok között egyaránt előfordult. Kétségbeesett, végső eszköz a túléléshez, de azt is szolgálta, hogy a jószág ne menjen veszendőbe.

Bővebben:

Az a képzet, hogy a cigányok dögevők, egyike a leggyakoribb, „a cigány” fogalmához társított sztereotípiáknak. A cigányokról író szerzőknek is gyakori témája. Önmagában az, hogy a történelem folyamán különféle kultúrákban előfordult elhullott állatok fogyasztása, nem előítélet. Az azonban már az, hogy a dögevés a cigányokhoz és csak hozzájuk kötődik.

A magyarországi történeti forrásokban a 17. század vége előtt utalás sincs arra, hogy cigányok bármilyen módon elhullott állatot ettek volna. Először Johan Diezt, a brandenburgi zsoldos tüzérezred chirurgusa (seborvos, felcser) írt a témáról, aki 1686-ban ott volt Buda ostrománál. Emlékiratában felidézte, hogy Esztergom környékén gyakran bukkantak hordákra (Horden), olyan családokra, akik földalatti lyukakban húzták meg magukat és halászatból, vadászatból éltek, mint a tatárok. Nyers húst és elhullott marhák húsát ették, miként a cigányok (wie die Zigeuner auch thun). Dietz tehát úgy tudta, hogy a cigányok megeszik elhullott jószágok húsát, de leírása azt is bizonyítja, hogy nagy szükségben nem csak ők tették ezt. A földönfutóvá, otthontalanná lett, nyomorúságra jutott emberek életben maradásuk érdekében kényszerültek erre. Diezt beszámol arról is, hogy Lipótvár (ma Újvároska Szlovákiában) előtt több ezer cigányt találtak: „…amikor az egyik lovunk megdöglött, ami persze igen gyakran megesik, mi semmit se tettünk, mert a cigányok rögtön elvitték, feldarabolták és nagy vigadalmat csapva megették”. Ez sem rendkívüli, a történelem folyamán sokszor megesett hasonló háborús körülmények között, sőt néha még emberevés is. Az ukrajnai holodomor (1932-1933) idején, II. világháború alatt Budapest és Leningrád ostromakor, a polgári lakosság megette az elpusztult lovakat.

A 18. században nagy számban érkeztek cigányok Magyarország belső területeire a román fejedelemségek, Erdély és Lengyelország felől. A központilag összeállított összeírási formulában külön kérdőpont volt, hogy esznek-e döghúst. A jelentésekben azonban elvétve fordul elő, hogy igenlő választ adtak erre a helyi közigazgatás emberei.

A 18-19. században 5-6 évente kiütött a marhadög vagy marhavész (marhapestis). Az 1778-as nagy járvány után születtek az első kormányzati intézkedések a megelőzés és az elhullott állatok eltakarítása érdekében. Ettől kezdve terjedt el, hogy a pásztoroknak félreeső helyen mély gödörbe kellett eltemetni az elhullott állatot. A puszták és falvak elhagyatott részein jöttek létre a dögtemetők, majd a dögkutak, ahova mésszel való fertőtlenítés után került az állati hulla. Ha az állat nem fertőző betegségben esett el, az eltakarítására gyakran fogadtak fel „dögös”-t, aki fizetségért megnyúzta a tetemet, a bőrrel pedig elszámolt a pásztornak, a gazdának. Előfordult, hogy a „dögös” esetenként cigány ember volt.

Az állategészségügyi intézkedéseknek alig volt foganatja. Annak ellenére sem, hogy valóban léteznek állati eredetű kórokozókkal emberre is átterjedő betegségek, pl. a lépfene (anthrax), népi nevén pokolvar. A gazdák, a pásztorok ugyanis nem akarták, hogy a jószág veszendőbe menjen. A bőrt eladták, a tetemből pedig szappant lehetett főzni. A legyengült, beteg, dögrováson lévő állathoz gyakran ki sem hívták az állatorvost, hanem gyorsan levágták és megették, sőt a frissen elesettet, de még a járványban elhulltat is. A népi társadalomban megvolt a tudás, hogy megfelelően készítsék el, cigányoknál és nem cigányoknál egyaránt (pl. ecetben áztatni és fűszerezetten jól kisütni).

A cigányok dögevését említő források a 19. század végétől gyarapodnak meg, a valóság tévképzetekkel és félelmekkel keveredik bennük. E mögött az is meghúzódik, hogy a 20. század közepéig a falusi parasztság és a cigányok között egy kölcsönös igényeket kielégítő, bár egyenlőtlen kapcsolat működött. Ez nem csupán cigányok és nem cigányok közötti kapcsolat, hanem a módosabb parasztok, valamint a legszegényebbek osztályok érintkezése is. Ennek elemeként élt még az a gyakorlat, hogy a parasztok odaadták a döglött jószágot a cigányoknak, azzal a szándékkal, hogy az nem lesz az enyészeté és kölcsönösen jól járnak. A parasztnak nem kell a tetemmel bajlódni, a cigány pedig élelemhez jut.

Ez a rendszer 1945 után ellentétbe került a pártállam a helyi tanácsok közegészségügyi törekvéseivel. A paraszti társadalom egyre erősebb felbomlása az életmód radikális változásával is járt, az elesett jószág hasznosításának szokott módjait egyre kevésbé lehetett követni. Ugyanakkor a cigánytelepeken élő családok voltak azok, akik a legnagyobb jövedelem- és élelemhiánnyal küzdöttek. A beteg és frissen elpusztult jószágot kényszerűségből elfogadták, és ha rászorultak, a dögkútból is kiszedték. Különösen télen és koratavasszal fordult ez elő, amikor a legnehezebb volt munkához, megélhetéshez jutni.

Az egészségügyi jelentések, tervezetek, tanácsülések iratai leírják a nyomorúságot, az ínséges életet, de megjelennek bennük a régóta meglévő előítéletes momentumok is. Számos jelentésben esik szó a szegény cigányok dögevéséről.

Jellemző ezek közül a hodászi községi tanács jelentése 1957. november 25-én a cigányok életmódbeli különbségeiről számolt be. Elmondják, hogy a faluban bent élők egyáltalán nem esznek dögöt, életszínvonaluk nem sokban vagy egyáltalán nem tér el más falusiakétól. Dögevés csak a Kolerás nevű telepen, a legnyomorúságosabban élők között fordul elő.

Az 1960-as évektől, az aktív korú cigány lakosság foglalkoztatásának javulásával a dögevésről szóló feljegyzések egyre ritkábbak, az elhullott állatok fogyasztása megszűnt.  

Részletesebb cikkünk ugyanerről itt olvasható. 

Nagy Pál

2016. július 30.

Irodalom:

Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században. Néprajzi Közlemények, 1959. 1-2. 303-309.

Béres András: Az „esett jószág” eltakarítása a Hortobágyon és környékén. Ethnographia, 1964.

Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest, 1999.

Rónay Gábor: Egy német zsoldos Esztergom-vidéki és budai kalandjai 1686-ban. Esztergom évlapjai, 2000. 47-56.

Nagy Pál (szerk., vál., bev.): Források a magyarországi cigányság történetéből. Gödöllő, 2011.

Őrszigethy Erzsébet: Kum jésty, Bogádmindszent? Iskolapéldák egy észak-ormánsági körjegyzőségből. In: Szuhay Péter (szerk.): Távolodó világaink. A  cigány-magyar együttélés változatai. Cigány Néprajzi Tanulmányok 16. Magyar Néprajzi Társaság, Bp. 2013. 313-338.

Hajnáczky Tamás: „A meg nem evett dög nyomában” – cigányok és dögevés a szocializmus hajnalán. Új Egyenlítő, 2016. 20-23.