A cigányok szokása, hogy eltüzelik a parkettát

Állítás:

A cigányok „szokása”, hogy eltüzelik lakásukban a parkettát és szélsőséges a lakáshasználatuk.

Cáfolat:

Az extrém tér- és lakáshasználat nem „cigány tulajdonság”: cigányok és nem cigányok között is előfordulhat, az alacsony társadalmi státusz, az életmód megváltozása, szegénység vagy emberi gondatlanság miatt.

Bővebben:

Az európai történelemből cigányként ismert csoportok mindig igen sokfélék voltak. Lakhelyük társadalmi helyzetüktől, megélhetési módjaiktól és környezetükkel való kapcsolataiktól függően sátor, sátras kocsi, kunyhó, putri, ház. Nyugat-Európában a cigányok egy része ma is független vándorló és mobilházakban lakik. Magyarországon ezzel nem találkozhatunk.

A Kárpát-medencében a cigányok többsége a középkor óta városi proletár vagy falusi zsellér volt, és házban lakott. A termékeiket vásározással, falujárással értékesíteni igyekvő teknős és üstös-foldozó-rézműves cigányok, akik erdei kunyhókban és sátras kocsikban laktak, a magyarországi cigány népesség kisebb részét tették ki.

A modernizációval és a polgárosodással a 20. század első felében nőtt meg a városokban bérházakban, udvari lakásokban élő cigányok száma. A korabeli levéltári források és a sajtó gyakori témája a cigányok társadalmi felemelkedése, a városi nyomortelepek, a falusi cigánytelepek szörnyűséges viszonyai. A Népszava publicistája 1939. márciusában ezt írta: „A cigányok ügye szemléltetően mutatja, mennyire relatív fogalom a kultúra. Amíg az egyiket körülfogja villany-vasalóval, az izzó lámpák pazar fényével, hideg- és melegvizcsapokkal, villamos tűz-hellyel és egyéb kényelmi eszközökkel, ugyanakkor, alig néhány kilométerrel távolabb, mindezekről semmit sem tudnak.”

Az osztályhelyzet, a vagyoni különbségek, az életmód, a lakáskörülmények eltérései együtt járnak a térhasználat eltérő szokásaival, a térbeli rendezettség más-más értelmezésével. Az emberek és a tárgyak térbeli helyének képzetei és gyakorlata etnikai különbözőségként is megjelenhet.

A szocializmus modernizációs kísérlete a népesség átrendeződését, az életmód, a munkavállalás és a lakhatás megváltozását váltotta ki. Az 1950-es években Szabolcs-Szatmár megyéből több, mint 100 ezer ember költözött a fővárosba és szocialista iparvárosokba (Ózd, Kazincbarcika, Komló, Dunaújváros) munka és új lakás reményében. Arról, hogy az elköltözők közül hányan voltak cigányok a szocializmus korai időszakában, nincsenek pontos adataink, de az általános átrendeződés, a faluból városba költözés a cigány népességet is érintette és – önmagához mérten – jelentős változásokat hozott sok család életében. 1971-ben Budapesten a cigány népesség 30%-a telepen élt, ugyanez az arány a vidéki városokban 52%, a községekben 68%. A házak alapozásának és falazatának minősége alapján a cigányok 33 %-a lakott tégla, beton, kő vagy panelházban. (Érdemes megjegyezni, hogy az ország lakásállományának egészében ez a kategória csak az 1970-es években került 50% fölé – addig a lakások többségét „vályog, alapozás nélkül” vagy „vályog, alapozással” jellemezte.)

A szocializmus idejéből extrém lakáshasználatról ismert történetek többségéről nehezen vagy egyáltalán nem dönthető el, hogy mennyi belőlük az igazság, mert soha nem ismert az a személy, aki az eseményekről konkrét tapasztalattal rendelkezett, vagy egyáltalán valóban volt-e ilyen tapasztalat. A valóság kiderítéséhez minden egyes történetnek a nyomába kéne eredni. A cigányok lakáshasználatáról keringő történeteket a kutatók városi legendának, vándormondának tartják, a civilizációs fölényét reprezentáló többség kisebbséggel szembeni lenézését látják bennük. Az ilyen típusú történetek jelentős része valóban legenda, amely többet árul el a terjesztőiről, mint a történet szereplőiről. Vannak azonban olyan történeti adatok is, amelyeknek a tényszerűsége nem vethető el.

A II. világháború után a magyarországi lakosság életkörülményeinek javítása általános probléma volt. A cigányok különösen nyomorúságos körülmények között éltek. Ezen az áldatlan helyzeten több megyében telekjuttatással és házépítési programokkal próbáltak javítani. A Népjóléti Minisztérium 1947. december 2-án tartott tanácskozásán is beszéltek erről. Góczán József minisztériumi segédtitkár hozzászólásáról a jegyzőkönyvi bejegyzés részletét idézzük: „A közegészsegügyi kérdés mellett nagyfokban sociális kérdés. Ezen irányban történtek már intézkedések pld. Mezőkövesd községben, ahol 11 db. 1 szoba konyhás házat épitettek a cigányoknak. Ezeket a beköltözöttek nem gondozzák, az ablakokat, ajtókat leszedik, és eltüzelik, helyüket piszkos ronggyal tömik be.”

A Népszava (ábel) néven író publicistája 1963-ban Budapest IX. kerületében történt lakásrongálásokról tudósított. A kerületi tanács Házkezelési Igazgatóságának beszámolójából és a hivatalban szerzett szóbeli információkból tájékozódott. Megnevezte a lakások bérlőit, sőt pontos címüket és „erélyesebb intézkedést” javasolt. Pusztán a Simonek, Németh, Hegedűs, Fertsek, Balogh, Török vezetéknevek alapján nagy bátorság és könnyelműség lenne bármelyiküket cigánynak tartani, közelebbit pedig nem tudunk róluk. Dr. Személyi Ráday utcai lakos pedig határozottan nem tűnik cigánynak. A cikk az ablakon történő ki-bejárásról, motor lakásban tartásáról, évek óta elmaradt festésről, falak koszolódásáról számolt be. Egyiküknél pedig a parketta felszedéséről és eltüzeléséről. Nem dönthető el, hogy az újságíró információi helyesek voltak-e. Nem tudjuk, hogy ki és milyen körülmények között készítette a házkezelőség beszámolóját, hallomásból vagy konkrét tapasztalatokból származtak-e az adatai.

Egy évvel később, 1964-ben a Petőfi Népében Békés Dezső a Kecskemét központjában, a Széchenyi tér 1. sz. alatti épület bontásánál történt gondatlanságról és rongálásról írt. Ő az építési naplóba olvasott bele és abból idézte a megyei tanács műszaki ellenőrének elmarasztaló bejegyzését: „Használható parkettával tüzeltek az egyik helyiségben a dolgozók.” Legalább annyi az esélye annak, hogy ez valóban megtörtént, mint annak, hogy nem. Azt gondolni azonban, hogy ezek a munkások cigányok lettek volna, sokszoros előítélet lenne.

1970-ben a bíróság, figyelembe véve, hogy korábban már többször volt büntetve, egy év szabadságvesztésre ítélte T. I. 29 éves budapesti alkalmi munkást, „aki szobájában nagy felületen felszedte a parkettát és eltüzelte”.

E sorok írója 1997-ben Miskolc-Perecesen járt olyan lakásban, ahol a cigány lakók tüzet raktak és a falak feketék lettek. A munkanélküliség és az elszegényedés miatt kialakult szélsőséges helyzetben a közüzemi szolgáltatások megszüntetése következtében kényszermegoldásként, a túlélés érdekében történt ez.

Összegezve: A cigányok környezetüktől eltérő lakáskörülményeit a 18. század óta megoldandó problémaként kezelték a kormányzatok és a helyi közigazgatás. A parketta elégetéséről és hasonlókról szóló történetek a szocializmus idején keletkeztek. Abban nem kételkedhetünk, hogy Magyarországon voltak példák szélsőséges lakáshasználatra. Néhány esetben ez cigányoknál fordulhatott elő. Az viszont, hogy a cigányok között széles körben elterjedt volna a parketta felszedése és elégetése, valóban nem más, mint legenda. 

Részletesebb cikkünk ugyanerről itt olvasható. 

Nagy Pál

2016. július 30.

Irodalom:

Kemény István-Janky Béla-Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság 1971-2003. Gondolat Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2004.

Nagy Pál (szerk., vál., bev.): Források a magyarországi cigányság történetéből. Gödöllő, 2011.

Fleck Gábor-Szuhay Péter: Kérdések és válaszok a cigányságról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013.