Bővebben:
Találkozhatunk olyan állítással is, hogy a sumer és magyar nyelév azonos hangállománnyal rendelkezik, ezért csak a magyaroknak van esélyük a sumer hangkészletet megfelelően leírni. Ez egyáltalán nincs így. Az ékírás nem betűírás: segítségével szavakat és szótagokat írtak le, önálló mássalhangzókat egyáltalán nem. A rendszer, amellyel a sumer nyelvet írták, kevéssé alkalmas bizonyos hangok megkülönböztetésére, így számtalan, részben különböző (például zöngés és zöngétlen) hangot tartalmazó szótagot azonos jellel jelöltek. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a sumer szavak kiejtését a sémi akkád nyelv beszélői rögzítették először, ám ők a saját, a sumerétől nagyban eltérő hangkészletük segítségével jegyezték le a sumer szavakat. Az akkád nyelvben például négy magánhangzót találunk, és ezért a sumer magánhangzókat is ezekkel jelölték. Noha az újabb kutatások meggyőzően érvelnek amellett, hogy a sumer több magánhangzót tartalmazott, ezek pontos száma és minősége még kérdéses. Az viszont egészen biztos, hogy nem lehetséges a magyar nyelv magánhangzókészletét valamiféle sablonként alkalmazni erre a célra, mert ez semmiféle rendszert nem eredményez. A mássalhangzók esetében is hasonló problémákkal szembesülünk: mai tudásunk szerint a Kr. e. III. évezredben a sumerben nem volt zöngés-zöngétlen szembenállás (azaz nem léteztek pl. a b-p, g-k, d-t stb. párok), helyettük valamilyen más kiejtésbeli sajátosság különböztette meg a mássalhangzókat; hogy ez pontosan mi volt, arra viszont nincsen biztos válaszunk.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a sumer és magyar hangkészlet esetében az összevetés jelen pillanatban értelmetlen: a sumer hangállomány rekonstrukciója ma is zajlik, és amíg ez nem sikerült, az összevetendő dolgok egyik fele hiányzik.
Tanos Bálint
2013. február 14.
