Németországban hosszú, de nem zökkenőmentes története van a náci múlt feldolgozásának. Kovács Mónika egy előadásában végigveszi ennek állomásait az ötvenes évektől máig, a családi emlékezetek és az önkritikusabb hivatalos (politika, történettudomány) feldolgozás birkózását. Végül ha sok konfliktus árán is, a múlt bevallása és felvállalása Nyugat-Németországban a 80-as évekre természetessé vált. Kovács kifejti: “A múltfeldolgozás felvállalt lelki és a máig fizetett jóvátétel anyagi terhe egyfajta »büszkeségre« adhat okot, és ily módon akár a német identitásba pozitív módon integrálhatóvá teheti, ha nem is a holokausztot magát, de a holokauszttal való szembenézést. Pszichológiailag ez lehet a magyarázat arra, hogy egyáltalán miként lehetséges a német emlékezetkultúrában tapasztalható magas fokú tudatosság egy ilyen súlyos bűntudatot keltő eseménnyel kapcsolatban.” A német példa azonban nem másolható, figyelmeztet: “Azok az országok, amelyek az elmúlt fél évszázadban nem vállalták fel Nyugat-Németországhoz hasonlóan a múltfeldolgozással járó lelki és anyagi terheket, nem is találhatnak okot a »büszkeségre«, ami megkönnyíthetné számukra a szembesülést a saját holokausztmúltjukkal. Ez lehet a magyarázat arra, hogy más országok miért nem siettek követni a német példát”. Mint mondja, a “múltfeldolgozásra irányuló etikai igény és a nem-emlékezésre irányuló pszichológiai igény dilemmája nem feloldhatatlan, de … inkább a pedagógusokra és pszichológusokra hárul a feladat, semmint a történészekre.”
Ma már kézikönyvek is készülnek a történelemmel való szembenézés történetéről. Nemrég jelent meg például A német múlt „feldolgozásának” lexikona című kiadvány.
