Bővebben:
A 9. században és a 10. század első felében a nyugati szerzők a magyarokról azt írták, hogy újabb veszélyes „szkíta” – ez itt annyit jelent: „lovasnomád” – nép jelent meg Európában, ungri-nak vagy türk-nek neveznek. A hunokkal az ismert források közül először a modenai Szent Geminián legendájának szerzője (910 előtt halt meg) azonosította a magyarokat. A legenda szerzője vélhetően azt az imát értette félre, amellyel a hagyomány szerint a magyaroktól rettegő modenaiak könyörögtek Istenhez, hogy védje meg őket a magyaroktól, ahogy régen megmentette őket a hunok fegyvereitől.
A 10. század második felétől kezdve több forrásban is azonosítják a hunokat és a magyarokat, de ekkor még az uralkodó hagyomány a magyarokat az avarok utódainak vélte. A 11. századtól egyre több nyugati krónikás tekintette a magyarokat a hunok utódainak, a 12. századra ez vált a legszélesebb körben elterjedt nézetté. A kezdeti (10. századi) azonosításnak részben az volt az oka, hogy a magyarok ugyanott éltek, ahol egykor Attila tábora volt, szintén lovasnomádok voltak, hasonló szokásokkal és harcmodorral, és szintén keletről érkeztek. Ráadásul a nevük is hasonlított: a Hunnus-t könnyű volt kapcsolatba hozni a magyarok európai nevével, a Hungarus-szal. Hamarosan a magyarokat is „Isten ostorának” kezdték nevezni, mint korábban Attilát, támadásaikat pedig isteni büntetésnek tekintették, melyre Európa népei keresztényietlen életükkel szolgáltak rá.
Sándor Klára
2013. február 24.
