Bővebben:
A Kádár-kori életszínvonal értékeléséhez több viszonyítási pont van: egyrészt a környező szocialista országok viszonyai, másrészt a korábban velünk hasonló fejlettségi szintről induló nem szocialista országoké. Utóbbi esetben az összehasonlításból kedvezőtlen eredménnyel kerülünk ki.
Míg ugyanis az egy főre jutó nemzeti jövedelem terén a háború előtt (1937-ben) Magyarország (120 $) megelőzte Spanyolországot (95), Portugáliát (93), Görögországot (92) és hasonló szinten volt Olaszországgal (135), addig a szocialista kor végére jelentősen megváltozik a helyzet. 1993-ban az egy főre eső magyar nemzeti jövedelem (6 ezer $) harmadát sem tette ki az olasznak (18,5), felét sem a spanyolnak (13,7), és nagyjából fele annyi volt, mint a portugál (12) vagy a görög (11). Ez a lemaradás azonban még inkább jellemezte a többi szocialista országot. Vagyis a szocialista gazdaság súlyos lemaradást okozott, ami az elosztható javak csökkenése miatt az életszínvonalban is érződött. (Az 1993-as számoknál a vásárlóerő paritáson számolt nemzeti jövedelmet néztük; hagyományos számolás esetén a helyzet még rosszabb lenne a szocialista országokra nézve.)
Más kérdés, hogy a javak elosztása a Kádár-korban arányosabb volt, mint a szabad piaci országokban, vagyis a leggazdagabb és legszegényebb rétegek között jóval kisebb volt a különbség.
A reáljövedelem (vagyis a jövedelmek tényleges vásárlóereje) 1950-től 1990-ig majdnem négyszeresére növekedett, ez valóban igen nagy életszínvonal-növekedés. Különösen meredek volt az 1956 és 1975 közötti időszakban, de ezután is nőtt. Igaz, a bérek vásárlóértéke 1978-tól csökkenni kezdett, így azok, akik csak bérből éltek azoknak az életszínvonala romlott, de a második gazdaság (a magánvállalkozások) olyannyira tudta ezt pótolni sokaknál, hogy átlagosan továbbra is reáljövedelem-növekedés jellemzi a magyarokat. Javulást jelentett továbbá az óvodai, bölcsődei ellátás kiterjedése, a kisgyermekeket otthon nevelő anyáknak három évig járó egységes GYES és egy évig járó, jövedelemarányos GYED fizetése, a szabadság és nyaralás szélesebb körű elterjedése (SZOT üdülők hálózata). A jólét érzetéhez hozzájárult a szabadságfok növekedése a kultúra és az utazás terén, legalábbis a Rákosi-korhoz képest.
Jól kifejezi az egyszerű emberek életszínvonalának emelkedését, hogy az egy főre jutó húsfogyasztás 1938 és 1990 között több mint kétszeresére nőtt, (34 kg, 75 kg), a tejtermékeké a zöldségek, gyümölcsöké másfélszeresére. Javultak a lakásviszonyok. Míg 1920-ban 100 lakásban áltagosan 430 ember lakott, addig 1941-ben 382, 1990-ben pedig 263. A szocialista kori javulás tehát az ütemet tekintve nem gyorsabb, mint a Horthy-koré, de ha a szobák számát és a komfortfokozatot (víz, villany, gáz, csatorna) is nézzük, a helyzet kedvezőbb. Rohamosan terjedtek a háztartási gépek és a gépkocsik, szaporodtak a hétvégi telkek.
Az életminőség egy másik mutatója a születéskor várható átlagos élettartam. Itt viszont más folyamatokat látunk. 1920 és 1965 között folyamatos és meredek növekedés jellemző, ami azt mutatja, hogy az egészségügyi helyzet, a csecsemőhalandóság, gyermekbetegségek, járványok visszaszorítása folyamatos és töretlen a két politikai rendszerben. Ebben az időszakban a férfiaknál 40 évről 68 évig emelkedik a várható életkor. 1965-től azonban, mikor a reáljövedelmek éppen meglódulnak, ez a tendencia megáll, és a várható élettartam a nőknél stagnálni, a férfiaknál hanyatlani kezd, majd 1990 után indul megint növekedésnek.
Az elgondolkodtató törés mögött az is lehet, hogy az életszínvonal-emelkedés megfeszített munkával, önkizsákmányolás árán történt: a dolgozók jelentős része munkaidő után „maszekolt” (legális vagy illegális magánmunkát végzett) vagy házat épített.
Így, miközben a magyarok jobban éltek, mint a környező szocialista országok polgárai, vagy a saját felmenőik, aközben az egészségi mutatóik rosszabbak lettek: nagyobb volt a szívbetegek, dohányosok száma és sokkal magasabb volt az alkoholisták és az öngyilkosok aránya is. (A szocializmusban az alkoholfogyasztás és az öngyilkosok arányos száma nagyjából kétszeresére nőtt. Ezek a mutatók is a rendszerváltás táján kezdtek javulni.) A mutatókat nem magyarázza, de hozzájárulhatott, hogy továbbra is diktatúra volt, ha enyhébb változatban is, vagyis fennmaradt igen sok ezzel járó félelem, szorongás és korlát.
Nem felejthetjük el az életszínvonal emelkedés másik árát: a hetvenes évektől felvett hatalmas külföldi kölcsönöket, a térségben páratlan mértékű eladósodást, amit a rendszerváltás után kell törleszteni.
Eközben a szabad piaci országok (például a majdnem hasonló szintről indult Olaszország) sokkal nagyobb életszínvonal emelkedést produkáltak, mégpedig önkizsákmányolás, önpusztítás, egészségügyi romlás és eladósodás nélkül.
További olvasmányok:
Rainer M. János: Kádár János a reformer? (2007)
Lőrinc László
2013. február 27.
