Kifejtés:
Valóban minden állam rendelkezik a titkosszolgálatokkal, ám azok eltérő jelleggel működnek diktatórikus és demokratikus rendszerekben. A diktatúrák titkosszolgálatai ugyanis nemcsak az állam biztonságát szolgáló szokásos területeket, így például a kémelhárítást, a hírszerzést, a határellenőrzést – vagy újabban a drogkereskedelmet – vonják ellenőrzésük alá, hanem a polgárok életének minden mozzanatát kontroll alatt igyekeznek tartani, mivel minden állampolgárban, aki a hivatalos ideológiától eltérően gondolkodik, potenciális ellenséget látnak. Ezért ki akarják deríteni állampolgáraik gondolatait, magánkapcsolatait, életük minden mozzanatát, ami pedig egy jogállamban magánügy, és védelem alatt áll.
Míg egy jogállamban a titkosszolgálatok politikai befolyástól mentesen, nyilvános felügyelet és törvényi szabályozás alapján végzik tevékenységüket, addig a fentiekből következően a kommunizmus évtizedeiben – akárcsak minden diktatúrában – a „szervek” egy ellenőrizetlen hatalmat szolgál, és gyakorlatilag bármit meg is tehet.
Ebből következően mindenki félhetett, hogy munkatársai, jó ismerősei elárulják a hatalomnak, hogy miket beszél, ezért az egész korszakra ránehezedett a bizalmatlanság és szorongás légköre. Igaz, ez a Kádár-korban jóval enyhébb volt, és jobban érintette az értelmiséget, mint azokat, akik nem érdeklődtek a (politikai) eszmék iránt. embereket. De az állampolgárnak félnie kellett attól is, hogy maga is beszervezetté válik: megzsarolják, például gyermekeinek boldogulását veszélyeztető fenyegetéssel rákényszerítik, hogy jó ismerőseiről rendszeresen jelentéseket írjon. Ilyen egy jogállamban nem fordulhat elő, mert a megzsarolt a független hatóságokhoz, bírósághoz fordulhat feljelentésével. A zsarolással beszervezett ügynök ekkortól kezdve egyszerre retteghet a hatalomtól, és attól, hogy barátai leleplezik. A hatalom azokat, akiket börtönbe vetett csak a szabadságuktól fosztotta meg, de a zsarolással beszervezett ügynököket – gyakran emberi gyengeségükkel élve vissza – az önbecsülésüktől, személyiségük autonómiájától is megfosztotta.
Természetesen sok ügynök haszonszerzésből, vagy a hatalom iránti önkéntes lelkesedésből jelentett. A közelmúlt megismerésének legfájdalmasabb hozadéka az a felismerés, hogy a diktatúra a társadalom egy bizonyos részének hathatós közreműködésével funkcionált. Az ügynökök így egyéni tragédiák sokaságához járultak hozzá: sokan ellenfeleiket, sőt sokan „barátaikat”, „szerelmeiket” árulták el és juttatták börtönbe vagy hóhérkézre gonoszságból, féltékenységből vagy gyávaságból. Mások „csak” tönkretették egy tisztességes „vetélytárs” karrierjét.
Olyanok tisztességes és bátor emberek is voltak szép számmal, akik a zsarolásnak mertek ellenállni, kockáztatva szabadságukat és karrierjüket – ez inkább csak 1953 után volt lehetséges.
Az ügynököknél fontosabb szereplői voltak az elnyomó rendszernek a hivatásos állomány, a szigorúan titkos állományú tisztek (SZT-tisztek), illetve a tartótisztek, akik beszervezték és foglalkoztatták az ügynököket, ezek főnökei, akik ügynökök beszervezésére adtak ki parancsot, továbbá azok a vezető politikusok, akik megrendelték és olvasták a jelentéseket: ők voltak az elnyomó gépezet valódi működtetői. Azonban ebben a rendszerben mindenki félt, a politikusok is, gyakran épp az általuk működtetett szolgálatoktól, hisz politikai bukásuk esetén maguk is áldozatául eshettek.
Völgyesi Zoltán és Lőrinc László
2013. február 27.
