Érdemes felidézni Horthy Miklós kormányzó megválasztásának évfordulóján a 1920. március 1-i eseményeket, egy eddig mellőzött forrás alapján.
Romsics Ignác történész az általánosan elfogadott álláspontot fogalmazta meg, mikor összefoglaló munkájában kijelentette: azt, hogy ki lett a kormányzó, azt „a szavazást megelőző egyeztetések s kulisszák mögötti megállapodások döntötték el.”
Rassay Károly 1952 körül írt Politikai visszaemlékezései más megvilágításba helyezik az eseményeket. Ő – aki később a liberális ellenzék vezető alakjává vált – a kormányzóválasztás idején még a KNEP (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja) tagja volt, és igazságügyi államtitkárként tevékenykedett. Így közvetlen közelről követte az eseményeket. Írásában felidézi, hogy a kormányzóválasztást „megelőző nap estéjén a pártok formális jelölő értekezletet tartottak. A keresztény párt (KNEP) ülésén jelen volt Huszár Károly [pártelnök és] miniszterelnök is”, aki kijelentette, „tudja, hogy vannak, akik József főherceget, még többen, akik Apponyi Albertet szeretnék Magyarország kormányzó székében látni. Meg kell azonban mondani, hogy mindkét megoldás akadályba ütközik”. Előbbit ugyanis az antant nem tudja elfogadni, utóbbi pedig levélben jelezte, hogy nem vállalja, mert „minden fegyveres erő Horthy kezében van”. Rassay emlékei szerint ekkor nagy vita támadt, egyesek Apponyi meggyőzése, mások József főherceg megválasztása mellett kardoskodtak.
A hosszú vita végén „jött a kijózanító hideg zuhany. Huszár Károly újra felszólalt. Most már nem mint miniszterelnök, hanem mint egyszerű képviselő szólott képviselőtársaihoz… Megérti aggodalmaikat, tiszteli és átérzi az érzelmi indokokat. … De neki, mint akinek az elmúlt hónapok alatt módja volt sok olyan dolgot látni, ami képviselőtársai előtt ismeretlenek – kötelessége őszintén beszélni. … A képviselő uraknak számolni kell a rideg ténnyel. Vagy Horthy Miklós lesz Magyarország kormányzója, vagy szétzavarják a nemzetgyűlést.” Ha hihetünk a visszaemlékezőnek, akkor a hadsereg Huszár-közvetítette fenyegetése nélkül sem ebben, sem a másik meghatározó képviselőcsoportban (a kisgazdáknál) nem lett volna meg Horthy többsége.
Különben a kormányzói jogkört meghatározó törvényt Rassay irányításával fogalmazták meg. A Politikatörténeti Intézetben őrzött kéziratos visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy mikor Horthy szembesült azzal, hogy nem gyakorolhatja a főpapok kinevezését lehetővé tevő „főkegyúri jogot”, nagyon felháborodott, és csak akkor csillapodott le, „amikor Beniczky [Ödön belügyminiszter] megnyugtatta, hogy a főkegyúri jognak semmi köze sincs a gyilkosoknak adandó kegyelemhez.” A komikus epizód komor jelentősége, hogy e visszaemlékezések szerint a belügyminiszter már hónapokkal korábban kifakadt Rassaynak, hogy tehetetlen a fehérterrorral szemben, mivel az elfogott gyilkos, rabló, zsaroló különítményes elkövetőket a Horthynak alárendelt katonák rendre kiszabadítják. „Vedd tudomásul – fordult volna állítólag ekkor Beniczky Rassayhoz –, hogy ami itt történik, csak a bevezetése a kormányzóválasztásnak, amire a [képviselő]választások után sor kerül. Még Siófokon elhatározták Horthy és alvezérei, hogy Horthynak kell az államfőnek lenni. Tudják, hogy erre a törekvésükben komoly elemekre nem számíthatnak. Egyetlen reményük a terror.”
Turbucz Dávid, a legújabb Horthy-életrajz írója szerint Horthynak ekkor már nem volt szüksége közvetlenül megzsarolni a képviselőket: korábbi harcias megnyilatkozásaival, a fővezérség kampányával és a fehérterrorral érzékeltette már, hogy veszélyes dolog lenne más jelölt felé kacsintgatni. Turbucz szerint lehetséges, hogy a reálpolitikus miniszterelnök próbálta így megfékezni az önveszélyesnek tartott hőbörgő képviselőket, de azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a fővezér környezetéből egy túlbuzgó személy valóban rátett a korábbiakra egy közvetlen fenyegetéssel.
Lőrinc László