A „baromfiudvarukban” szelídített, pelyhes korától nevelt vadkacsa, vadlúd, ritkábban töröttszárnyú daru, vagy kócsag is élt. Feleségükkel többnyire nem házasodtak össze, templomba nem jártak és gyermekeik is mindent a nádasban tanultak, mert lehetetlenség lett volna onnan az iskolába bejárni.
A pákásztanyák legszebb leírása Herman Ottótól való, Jókai Mór pedig a Lőcsei fehér asszony című regényében izgalmasan írja le a híres ecsedi lápon való átkelést.
Az ártéri gazdálkodást nemcsak pákászok, hanem falusi parasztok is folytattak olyan helyeken, ahol a falu határa az év egy részében víz alatt állt. Itt legelőket alakítottak ki.
A folyamszabályozást követően a mocsarak eltűntek, velük a pákászok, pákásztanyák, madarak és más élőlények százai is. A volt árteret fölművelés alá vonták. Ma már tudjuk, az ártéri gazdálkodás sokkal harmonikusabb, fenntarthatóbb együttélést biztosított a természettel, mint a mai. Uniós támogatásból egyes Tisza-környéki helyeken ma megpróbálják visszahozni a régi ártéri gazdálkodás egyes elemeit.
