Remekül szórakoztak a bécsi Karl színház nézői 1865 áprilisának elején, mikor Anton Ascher egy vígjátékban Anton von Schmerling államminiszter maszkjában lépett színpadra. Bár a színművészt a tiszteletlenségért nyolcnapi elzárásra ítélték, ez csak még nevetségesebbé tette a kormányfőt.
Pedig Schmerling korábban népszerű volt, mert 1861-ben az abszolutizmus helyett félalkotmányos rendszert vezetett be: a törvényhozó hatalmat az uralkodó helyett a birodalmi tanácsra (Reichsrat) ruházta. Ebben az egyes országok és tartományok gyűlései képviseltethették magukat. A magyarok azonban, ragaszkodva a saját országgyűléshez, nem küldtek képviselőket a Reichsratba, sőt, a csehek és lengyelek is távoztak onnan. Ráadásul a Reichsrat a birodalmi kormányt nem vonhatta felelősségre. Ez, és a birodalom anyagi, külpolitikai helyzetének romlása megtépázta Schmerling tekintélyét.
Az 54 éves Moritz von Kaiserfeld Schmerling politikájának egyik legeltökéltebb ellenfele volt. Már 1862-ben kifejtette, hogy a magyarok 1848-49-ben nem játszották el jogaikat, és szerinte az alkotmányosságról csak akkor lehet beszélni a birodalomban, ha elismerik az 1848-as magyar törvények jogfolytonosságát, és ezen az alapon tárgyalni kezdenek velük. A liberális Kaiserfeld ezzel éppen azt tette, amit – ellenkező irányban – Kossuth Lajos, aki 1848. március 3-án azzal indította meg a birodalomban a forradalmi lavinát, hogy az ebben nem illetékes magyar rendi gyűlésben alkotmányt követelt a többi tartománynak is.
Kaiserfeld új megközelítése váratlan sikert aratott („Te jó isten, csak nem mondtam valami rendkívülit, hogy olyan nagy hűhót csapnak körülötte” – mondta állítólag másnap a képviselő) de egyelőre még kisebbségben maradt. Két év múlva, 1864 nyarán viszont már az ő nézetét visszhangozták a legkülönfélébb osztrák liberális lapok.
Mindezek után 1864 őszén a Reichsrat a birodalom áldatlan helyzetéről az uralkodónak küldendő feliratot tárgyalta éppen, mikor a vitához november 26-án a Wiener Lloyd c. lapban hozzászólt br. Eötvös József. Kifejtette, hogy a birodalomban „bizonyos érdekek és ügyek közössége” nem tagadható, és ez a magyar 1848-as törvények megváltoztatását igényelheti, ami azonban csak úgy lehetséges, ha erről a magyar országgyűlés maga dönt. Érzékeltette, hogy álláspontjával „köztiszteletű vezérünk, Deák Ferenc” is egyetért.
Zsúfolásig tömött karzat és izgatott képviselők várták a Reichsratban december 1-én, hogy mit válaszol erre a „magyar-felelős” Kaiserfeld. A szónok a schmerlingi alkotmány kritikájával kezdte, mondván, nem érvényesül a képviseleti elv, a bírák függetlensége, a miniszteri felelősség és jó pár szabadságjog. „Az alkotmányossággal együtt vonszolunk jókora rész abszolutizmust”. Kijelentette, hogy Magyarország 1848-as törvényei érvényesek, s – megismételve Eötvös érveit – leszögezte, hogy azok megváltoztatása „csak a magyar országgyűlést illetheti”, hiszen „Magyarországot minden kényszerítés fájdalmasan érint.” Egyenesen nagyra becsülte, hogy a magyarok ragaszkodnak 1848-as törvényeikhez, hiszen „a jogfolytonosság megszilárdítója minden új alakzatnak”. Közvetve elismerte, hogy a magyar történeti panaszok jogosak (múltbeli kormányzati alkotmánysértések, elbizakodottság, durvaság) de a „legnagyobb magyar hazafiak mondatai utalnak arra, hogy Ausztria népei között feloldhatatlan érdek[közösség] létezik”, és így a megegyezés mindezek ellenére lehetséges.
A karzat tombolt, a képviselők odasereglettek gratulálni, a lapok hozsannáztak. „Eddigi parlamenti életünk legszebb virágának” nevezte a beszédet egy óvatosabb liberális csoportosulás lapja is. A szónoklat sikerét csak még jobban kiemelték a Schmerling válaszáról megjelent lesújtó értékelések.
Kaiserfeldnek, a stájerországi nagybirtokos családból érkező jogász-politikusnak nem volt magyar kötődése; elvből volt magyarbarát. „A parlamentáris kormányforma híve lévén, mindenek előtt Magyarország és a magyarok iránt mély és tartós érdeklődést kellett éreznem – írta Falk Miksának 1866-ban. – Nem léphettem síkra az egyik mellett anélkül, hogy az Ön hazája jogát is ne védelmezzem”.
1865. márciusában a Reichsrat a költségvetés tárgyalásába fogott. A beterjesztett változatot még Schmerling saját pártja sem volt hajlandó megszavazni. Ismét felmerült a magyar kérdés, mint aminek a megoldása többek szerint még a pénzügyi helyzet rendezésének is alapfeltétele, mivel azt várták tőle, hogy az összehívandó magyar országgyűlés több pénzhez juttathatja a költségvetést a keleti birodalomfélből. Válaszként az államminiszter, mintha a saját vesztébe kívánna rohanni, maga hozta szóba Kaiserfeld decemberi beszédét, és váratlanul minden korábbinál határozottabban utasította el a magyar országgyűlés összehívásának gondolatát. Ezek után érthető, hogy a közvélemény izgalommal várta, mit tesz Kaiserfeld az odadobott kesztyűvel.
Ahogy az várható is volt, a stájer képviselő 1865. március 31-i beszédében minden eddiginél élesebb szavakkal kelt ki a magyarokkal szembeni elnyomó politika ellen. Idézve Schmerling megjegyzését, mi szerint a kormány a törvényhozástól függetlenül azt tesz, amit akar, megkérdezte, „azt hiszi a miniszter úr, hogy a magyarok fel kívánnak majd hagyni 800 éves alkotmányukkal ilyen elvek kedvéért?” Élénk színekkel festette annak a gazdaságpolitikának következményeit, mely képtelen volt reagálni az amerikai polgárháború hatásaira: emberek sokasága lett munkanélküli, a birodalom pedig körbekoldulja kölcsönökért Európa fővárosait. Ennek köszönhető – fejtegette –, hogy Poroszország megalázással fenyegetheti Ausztriát, mely egy esetleges katonai támadás esetén védtelen lenne. Ha „az örvényt, mely előtt állunk és mely elnyeléssel fenyeget bennünket” el akarjuk kerülni, akkor olyan kormány kell, mely a törvényhozással összhangban ténykedik – érkezett vissza az igazi alkotmány követeléséhez Kaiserfeld.
A siker ismét óriási volt, talán ennek hatása mutatkozott meg a Karl színházi botrányos esetben is. Ám a beszéd igazi politikai jelentőségét nem a drámai szavak adták, hanem egy javaslat. E szerint a költségvetés bizonyos részeit osszák meg a két birodalomrész saját törvényhozásai között, és csak a közös ügyek költségeiről döntsön közös törvényhozás. Ez volt az első eset, hogy a Reichsratban javaslatot tettek a két birodalomfél együttműködésének lehetséges módjára. Ennek megfelelően az osztrák liberális lapok e javaslatnak szentelték a legtöbb teret, és bár egyesek vitatták a konkrét megoldást, mégis a közbeszéd már a dualizmus mikéntjéről szólt.
Mindezek után meglepő lehet, hogy a Pesti Napló a Reichsrat „legsympathikusabb személyiségének”, egy „tiszta fő, erős elme, becsületes jellem, jó hazafi és jeles szónok”, vagyis Kaiserfeld pénzmegosztási javaslatát túlságosan óvatosnak minősítette. Csakhogy a lap főszerkesztője, Deák bizalmasa, br. Kemény Zsigmond sok mindent tudott már, amit mások még nem. A decemberi és a márciusi beszéd között ugyanis a legnagyobb titokban már körvonalazódott a kiegyezés, Schmerling elcsapása eldöntött kérdés volt.
Ferenc József király már az 1865. január 5-i minisztertanácson bizalmasan bejelentette hogy ki kíván egyezni a magyarokkal, és rögtön hangsúlyozta hogy a lépést a Reichsrat, a sajtó és a közvélemény is kívánja. E tényezők alakulásában pedig komoly szerepe volt Kaiserfeld ténykedésének.
Volt azonban még valami, mely hatott az uralkodói elhatározásra: a januári bejelentés idején már megkapta br. Augusz Antal beszámolóját arról, hogy Deák hajlandó a kiegyezésről tárgyalni.
Arról, hogy Kaiserfeldék mit sem tudtak a tárgyalásokról, melyeket maguk szorgalmaztak, nemcsak az uralkodó tehetett, hanem Deák is. Nem volt hajlandó az osztrák liberálisokkal találkozni, mert úgy gondolta, hogy a kapcsolatfelvétel csak bizalmatlanná tenné a császárt. Teljesen más nézetet vallott erről Eötvös, aki kapcsolatot tartott Kaiserfelddel. „Deák mindent a fejedelemtől vár – írta 1865 májusában Falk Miksának. – Én több bizalmat helyezek azoknak belátásába, akik Ausztriában a szabadságot akarják, s ha már hízelegni kell, hogy politikusok legyünk, inkább a birodalmi tanács hozzánk szító pártjának akarok hízelegni.” Leveleiben vissza-visszatér azokhoz, akik „csak a zsinóros magyar nadrághoz ragaszkodnak”, akik „örülnek, ha csak a németet szidhatják és üthetik, akár a szabadság, akár az abszolutizmus érdekében tölthetik rajtuk a kedvüket”. Csakhogy Deáknak részben ezeket az embereket kellett meggyőznie arról, hogy a kiegyezés nem hazaárulás. Eötvösnek „jutott a szerep – írja Somogyi Éva történész egy 1976-os monográfiában –, hogy logikailag és liberális elvi szempontból támadhatatlan nézeteivel mindig egyedül maradjon. A vezér Deák, mert neki tábora van.”
Deák végül is sikerrel vitte végig a tárgyalásokat, de nem maradt adósa az osztrák liberálisoknak sem, hiszen a kiegyezés feltételéül szabta, hogy az alkotmányt a nyugati birodalomfélben is bevezessék. Ehhez azonban előbb még napvilágra kellett hoznia a szándékait, amit úgy oldott meg, hogy a Kaiserfeld márciusi beszédét követő sajtópolémiához maga is hozzászólt, mégpedig a híres Húsvéti cikkel.
A magyar történetírás – Somogyi Éva kivételével – nem vett tudomást a magyarok „stíriai” barátairól.
Lőrinc László
2013. március 31.
*A cikk korábbi változata a Heti Világgzadaságban jelent meg 2007. május 23-án.
