A szkíta-párthus-magyar „rokonság” gondolatát Horvát István (1784–1846) történész vetette fel, az 1820-as években. A reformkori nemzeti lelkesülés hevében azt állította, hogy a világ legrégibb népe a magyar, belőle származott a többi nemzet, és „kimutatta” a bibliai és antik nevek magyar eredetét (pl. Ádám – ad ám, Karthagó – kard hágó, Boszporusz – vas-poros, Herkules – harkályos stb.). E sorba tartozott a Parthus – pártos azonosítás is, és a magyarokat a pártusokkal és a szkítákkal azonosította. Elméletét Jerney János (1800-1855) karolta fel az 1840-es évektől, aki jogász és hivatalnok volt, majd három évig tanult keleti nyelveket a bécsi egyetemen. Horvát és Jerney a források egybegyűjtése terén sok hasznos munkát végzett, és mentségükre szolgál, hogy akkor még a nyelvészet és őskorkutatás gyermekcipőben járt. Ennek ellenére sok kortársuk is derült ötleteiken. (Horvát legkeményebb kritikusai Vörösmarty Mihály és Bajza József voltak.) A párthussal azonosított párt(os) szó például könnyen beláthatóan latin eredetű, ilyen alapon az összes francia és dél-európai is a párthusok rokona lenne. Ezeket a naiv gondolatokat vette át a 20. században Zajti Ferenc (1886-1961) festő, aki elvégzett két évet a teológiai akadémián is, és Badiny-Joós Ferenc (1909 – 2007), katonatiszt. Módszertani felkészültségük nem haladta meg az előző századi naiv elődökét, ők sem ismerték az iráni nyelveket (melybe a párthus tartozott), és nem volt semmilyen nyelvészeti képzettségük.
A szkíta-párthus-magyar rokonság elmélete egy 19. században indult mozgalom, a turanizmus leágazása. A turanizmus a steppei lovasnomád életforma alapján mindenféle népet egybe boronált a koreaiaktól a párthusokon, a törökségen, az ismeretlen nyelvű hunokon át a magyarokig.
