A Habsburgok, akik el akarták venni a múltunkat

  • 2013. július 3.
  • Lőrinc László

Hogyan terjesztette el parancsra a finnugor nyelvrokonságot a gonosz Hunsdorfer, és miért nem igaz egy betű sem az egészből?

A történelem egyik legördögibb terve

Kritikus véleményt olvashatunk a Tényleg!/?-ről és főleg annak a sumer-magyar származásról szóló anyagairól „A Magyar Nyelv mint útikönyv” című honlapon, „Ki nyomorította meg a Magyar lelket?” címmel. Az egyedi helyesírást alkalmazó szerző, Juhász Zsolt szerint tudatosan hazudunk a sumer-magyar rokonságról, ehelyett inkább Hunfalvy Pálról kéne írnunk. Juhász szerint ugyanis ő volt az, aki „a történelem egyik legördögibb tervét végrehajtotta… Eredeti neve Paul Hunsdorfer. … 1851-ben már ő volt az akadémia első számú embere. A Magyar Királyságban ekkor kerül hatalomra a nyílt abszolutista önkény … A tervet amit végrehajtottak, nyilvánvalóan nem a pillanat és a véletlen szülte. Hiszen a Habsburgok célja trónra kerülésük pillanatától az volt, hogy Magyarországot teljesen beolvasszák a birodalomba. Ennek az ördögi tervnek volt része Hunfalvy kivétel nélkül minden döntése, amit a Magyar Tudományos Akadémia fejeként hozott. A mottó ami a döntéseik hátterében állt a következő volt: Először szolgákká tesszük őket, aztán németekké. Elvesszük a múltjukat, ha volt olyan dicső történelmüket, és ravasz tudományos érvekkel a nyelvük tiszteletét. Hiszen nyilvánvaló hogy hamarabb veszti el identitását az a nép, akinek ősei mind megvetendő barbárok voltak. Nyelve pedig egy haszontalan, innen-onnan átvett, toldozott-foldozott, művelt ember számára megvetendő fércmű. Ha mindezzel megvagyunk, örömmel válnak majd németekké!” (Eredeti helyesírás szerint idézzük.)

Kérdezhetnénk: milyen ördög az, aki ilyen értelmetlen tervet eszel ki? Egy normális ördög tudhatná, hogy eddig egyetlen népet sem igáztak le nyelvrokonság-elmélettel, sokkal inkább fegyverrel és pénzzel. (Pláne nem világos, hogy ha már egyszer sikerült szolgákká tenni minket, akkor mi szükség van még az identitásunkkal bajlódni.) De a Habsburgok ilyetén ördögi gonoszságáról alkotott nézetet annyiféle változatban olvastuk már, hogy tényleg érdemes kicsit foglalkozni vele.

Miért ad, aki lopni akar?

Vajon ha a Habsburgoknak kezdettől az volt a célja, hogy a magyar múltat ellopják, akkor nem világos, hogy Mária Terézia miért építette fel – pénzt, energiát nem kímélve – Szent István kultuszát, és miért vezette be augusztus 20-a ünnepét? A magyar önbecsülés szempontjából a passzív származás ténye mégsem nyomhat annyit a latban, mint Szent István és az ő középkori birodalma. Kérdés az is, hogy oktatásügyi rendeletével (1777) miért vezette be a történelem iskolai tanítását, és miért szinte kizárólag éppen a magyar történelmét? Továbbá miért erősítette meg mindezt később (1806) Ferenc császár-király is? És ha a bécsi császárnak már 1851-től a finnugor származás kimutatása volt a fontos, akkor miért ragaszkodott 1864-ben ahhoz, hogy Vámbéry Ármin – aki a magyar-török nyelvrokonság zászlóvivője volt – a rektor akarata ellenére is kapjon katedrát a pesti egyetemen?[1]

A patás Hunsdorfer, avagy ki terjeszt hazugságokat?

Ami pedig magát Hunfalvyt illeti: nemhogy 1851-től, de soha nem volt az Akadémia vezetője. Nem is lehetett. Fejes László írta róla, hogy „1849-ben, a Habsburg ház trónfosztásakor a debreceni országgyűlés jegyzője volt”. Az önkényuralom elején bujkált, majd miután 1850 nyarán sokakkal együtt amnesztiát kapott, hiába jelentkezett tanárnak az egyetemen, elutasították, éppen „politikai szereplése miatt”.[2] Később valóban sikerült nagy nehezen állást kapnia az Akadémián, csakhogy nem vezetői, hanem könyvtárosi állást. Egyszerű akadémiai tag is csak 1859-ben lehetett – egy időben Arany Jánossal – magasabbra pedig sohasem jutott. Vagyis egyszerűen nem volt lehetősége ördögi tudománypolitikai húzásokra. Olvashatjuk magyar nyelven vezetett naplójának kemény Habsburg-ellenes mondatait is.

Ennyit Habsburg zsoldjáról. Fejes – a szokásos, Juhásztól is idézett hunsdorferezésre válaszként – hozzáteszi, a finnugor nyelvrokonság hazafiaskodó támadói szemében „ha valaki nem volt magyar, vagy nem volt tisztán magyar származású, akkor csakis magyarellenes lehetett: ha viszont maga is finnugorellenes volt, akkor ezek a tények feledésbe merülnek. Az egyébként antiszemita szólamokat zengő fórumokhoz valahogy sosem jut el az az információ, hogy Vámbéry Ármin zsidó származású volt ”, és soha nem Wambergerezik le.

Fejes szerint „Hunfalvy fő bűne, hogy Magyarországra hívta Budenzet”, aki Vámbéryval vitatkozva később bebizonyította a finnugor nyelvrokonságot. Ám a rágalmazók „arról, hogy Budenz ekkoriban még inkább a török rokonságot pártolta, nem tudnak. Hasonlóképpen fogalmuk sincs arról, hogy az Akadémián Hunfalvy tartotta az első előadást a lehetséges sumer–magyar rokonságról (mely akkor még tudományos körökben is komolyan felmerülhetett), tehát egyáltalán nem a »kizárólagos finnugor rokonítás« támogatója, hanem nyitott, kereső kutató volt” mindkettő.

De a Habsburg-összeesküvés hívei még attól sem rettennek vissza, hogy nem létező történelmi forrást (Trefort-idézetet) kreáljanak igazuk bizonyítására. Nincs ebben semmi különös, számos olyan eset ismert, amikor pontosan rekonstruálható, hogy egy „történelmi tényt” ki, mikor, hogyan alkotott meg a semmiből, például mert a hun-magyar illetve sumer-magyar nyelvrokonságot, vagy Jézus parthus-magyar származását akarta igazolni. E lelkesült embereknek ugyanis nem okoz erkölcsi problémát a hamisítás, ha az a szent cél érdekében történik.

Miért nem vették el a dicső múltat, ha ez volt a cél?

Köztudomású, hogy a török és finnugor rokonságot valló nyelvészek közötti vita java része a dualizmus korában zajlott, és akkor is dőlt el. Az igazi kérdés az, hogy ha Bécs akkoriban a múltunkat akarta elvenni, akkor miért nem azt vette el? Miért a nyelvrokonsággal bajlódott? Ferenc József 1904. április 18-i uralkodói leiratban szögezte, le hogy „a magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak idegen földben”, ezért utasította a miniszterelnököt, hogy a Habsburg-trónfosztó fejedelem hamvait szállíttassa haza. Ünnepélyes újratemetésben részesültek a Habsburgok olyan más elszánt ellenfelei is, mint Thököly Imre vagy Zrínyi Ilona. Nem volt kifogása a másik trónfosztó, Kossuth Lajos megannyi szobrának felállítása ellen, utcáknak, tereknek Habsburg-ellenes felkelőkről, 1849-es mártírokról való elnevezése, illetve műveik kiadása ellen. A magyar ezer éves történelem pazar millenniumi kiállítását maga az uralkodó nyitotta meg. De ebben az időben vette kezdetét az államilag szervezett magyar műemlékvédelem, rohamosan bővült a Nemzeti Múzeum anyaga, és újabb múzeumok egész hálózata jött létre, megalakult az Országos Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat, és megindult a Századok folyóirat. Még a Bach korszakban indult útjára a magyar forrásokat kiadó nagy sorozat, a Monumenta Hungariae Historica, melyben – a mai historiográfus, Erős Vilmos szavaival – „a 16–17. századi rendi országgyűlések, rendi függetlenségi mozgalmak forrásai vannak leginkább képviselve”[3], vagyis nem éppen Habsburg-barát a tematikája. De külön kiadták a kuruc kor forrásait is, 10 kötetben (Archivum Rákóczianum). Könyvtárnyi munka született ekkoriban a magyar történelem dicső századairól, közöttük „A magyar nemzet története” című 10 kötetes munkával. A kor történetírásának legnépszerűbb irányzata szerint – mint Erős írja – „a történelem célja … a múlt iránti lelkesedés felkeltése … a történelem formálásában különös szerepet tulajdonítottak a nagy egyéniségeknek (hősöknek) … Az irányzat kedvenc tézisei közé tartozott Erdély, a protestantizmus, a nemzeti és a vallásszabadságért folytatott küzdelem, a 18. századi Habsburg-ellenreformációra és -gyarmatosításra zúdított össztűz.”[4] Ez a romantikus-nemzeti szellem uralta akkoriban a festészetet, irodalmat és az egész magyar közéletet.

Ennek megfelelően az állami iskolai történelemtanterv is a dicső magyar középkort és az újkori függetlenségi harcokat helyezte a tanítás középpontjába, és mint egy egykorú tankönyvszerző cikke kifejtette, a diákok sokaságának azt illő tanulnia, hogy Magyarország területe egymillió négyzetkilométer volt, partjait három tenger mosta, Mátyás idejében pedig tíz néppel harcoltunk (köztük persze a németekkel) egy időben (!)[5]. Ráadásul minden diák négyszer (!) ment végig az így bemutatott a magyar történelmen.

Tehát miről beszélünk? Ellopott múlt? Vagy csak a nyelvészeket sikerült volna megvásárolni, a történészekre nem maradt pénz akkor, mikor épp a „dicső múltunkat akarták elvenni tőlünk”? Milyen eredményt várhattak így ettől? Hogy a magyaroknak, megtudván hogy nyelvük a finnekével rokon, elmegy a kedvük az egésztől, magukba zuhannak és németekké lesznek? Akik ezzel árasztják el az internetet, például a wikipédia szócikkeit, valóban semmit nem tudnak a 19. századról? Vagy ennyire nem számít sem tény, sem logika, ha kótyagos elméletek mellett lehet síkra szállni?

És mikor már nem voltak Habsburgok?

Aki akar, mindenre talál magyarázatot, nyilván sokan majd „átlátnak a Habsburg szitán”: Bécs csak megjátszotta, hogy nem zavarja a dicső magyar múlt feltárása, sőt megtévesztésül még támogatta is itt-ott, miközben álnokul a finnugor falóval akarta a hátsó kapun becsempészni a nemzetrontást. Túl azon, hogy ez teljesen életszerűtlen, és hogy egyetlen egy valós forrás nem támasztja alá, felvet egy újabb problémát is. Tudni kell, hogy a dualizmus idején megjelent iskolai történelemtankönyvek a finnugor nyelvrokonságot megemlítették ugyan (nem látván benne kivetni valót), de azt is állították, hogy az urali népcsoport rokona az altáji töröknek is, nyitva hagyva egy kiskaput a hunok távoli rokonságának.[6] (Akkoriban ez volt a történészek álláspontja is.) Tegyük fel, hogy előbbi a Habsburgok hatása volt, utóbbi pedig az elfojthatatlan magyar hunvágy bizonyítéka.

De mi történt a Horthy-korban, mikor már Habsburg ármány nem hathatott, viszont a tankönyvek továbbra is arra törekedtek, hogy a trianoni trauma után „hőseink buzdító példaként hassanak ifjainkra”?[7] Nos, ekkor még határozottabban, és még részletesebb indoklással álltak ki a finnugor rokonság mellett, immár elvetve az altájival való távoli kapcsolatot is.[8] Ez sem meglepő, mert a kor tudományos irodalma is ezen az állásponton volt, például a nevezetes 1928-as Magyar történet Hóman Bálint által írt fejezetei.

Szerény javaslat

Mielőtt a fenti ellentmondások feloldására „A Magyar Nyelv mint útikönyv” újabb tekervényes „ördögi tervekkel” hozakodna elő, hadd javasoljak egy egyszerűbb megoldást, mely két kézenfekvő elemből tevődik össze. Az egyik: a Habsburgokat egyáltalán nem érdekelte a magyar történelem és származás. (Sőt talán azt gondolhatták, hogy a dicső szittya múlt nekik csak hasznos: amíg a magyarok ebbe feledkeznek, kevésbé fáj a közös hadsereg, meg a kvóta.) A másik: ettől teljesen függetlenül Hunfalvy tudományos nyelvészeti módszerrel arra jutott, hogy a magyar nyelv a finnugor (urali) nyelvcsaládba tartozik. Pont. Nem gondolta, hogy ez kedvez az általa nem kedvelt Habsburgoknak. Azt sem gondolta, hogy nem kedvez nekik. Továbbá nem gondolta, hogy a finnugor nyelvrokonságból az következne, hogy a magyar nyelv „haszontalan … toldozott-foldozott… fércmű”, hisz ép ítéletű ember ezt nem gondolhatja egyetlen nyelvről sem. Azt gondolta, hogy amire jutott, az egy tudományosan feltárt és igazolt tény. Amit tudományos érvekkel cáfolni is lehet. Abban hitt, hogy vannak tudományos érvek és vannak tények.

Még mi is reménykedünk.

Lőrinc László

  1. július 3.

[1] Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Dunaszerdahely, 2001. 228-229. old

[2] Domokos Péter – Paládi-Kovács Attila: Hunfalvy Pál. Bp. 1986. 31. old

[3] Erős Vilmos: Történetírás. Magyarország a 20. században. V. kötet. Szerkesztette: Kollega Tarsoly István. 287. old.

[4] Uo.

[5] Márki Sándor: A középkor tanulmánya. Magyar Paedagógia, 1892. 494. old.

[6] Andor József: Magyarország története a középiskolák VIII. osztálya számára. 1904. 6. old., Komárik István S. J.: Magyarország oknyomozó története. A középiskolák VIII. osztálya részére. Kalocsa, é. n. [1900] 12-13. old

[7] Pl. Ember István: A magyar nemzet története a középiskolák III. osztálya számára. Bp. 1926. 3. old.

[8] Lásd pl. uo. 11. oldal