A Duna déli partján az újkorban keletkezett kis települést, Ligetfalut 1920 óta csak néhány kilométer választotta el az osztrák határól. 1946 óta a szemközti Pozsony egyik városrésze. Az itt történt tömeggyilkosságról Janics[*] A hontalanság évei című munkájának 1989-es, harmadik kiadásában írt először. Ezt követően A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége” című, 1993-as tanulmányában foglalkozott bővebben a témával. Janics híradása meglehetősen hézagos, számos kérdést vetett fel, amelyek közül némelyekre téves választ adott, másokat nyitva hagyott. Ezek egy része ma már részlegesen tisztázható: kik voltak az áldozatok, kik követték el a gyilkosságokat, mi volt a motiváció, hol volt a kivégzés helyszíne, hol vannak most a maradványok, továbbá kivizsgálta-e a valaha valaki az eseményeket.
Tekintve, hogy jelenleg egy alaposabb levéltári kutatást végzek a tömeggyilkosság körülményeinek teljesebb feltárása céljával, ezúttal csak Janics megállapításainak kritikai újraértelmezésére vállalkozom, illetve röviden felvillantom a folyamatban lévő kutatás irányait is.
A Janics által is használt korabeli források (alapvetően a Demokrata Párt napilapja, a Čas tudósításai), illetve további dokumentumok alapján biztosra vehetjük, hogy a tömeggyilkosság a pozsony-ligetfalui erődrendszernél valóban megtörtént. Sőt, az azóta ismertté vált egyéb dokumentumok alapján úgy vélem, hogy folyamatosan elkövetett tömeggyilkosság sorozatról van szó, egymáshoz nagyon közeli helyszínekkel. Janics a Čas alapján egy az esetet felhánytorgató parlamenti felszólalásra is hivatkozik, mellőzi ugyanakkor a felszólalás szövegszerű idézését, pedig az a néhány mondat rengeteg információval szolgál. Nos, a hivatkozott beszédet Michal Géci Demokrata Párti képviselő mondta el, válaszként Dr. Ferjenčík belügyi megbízottnak (mai fogalmaink szerint belügyminiszter) a Szlovákia biztonsági helyzetére vonatkozó jelentésére, 1947. december 19-én. A témánk szempontjából fontos részlet a beszédből:
„Ez év nyári hónapjaiban állítólag a nagy hőség miatt egy tömegsír exhumálását kellett felfüggeszteni Ligetfalun. A sírba körülbelül 90 személyt temettek, akik közül férfi csak kettő volt, ők is idősebbek, tizenkettő gyermek és a többi minden bizonnyal nő. Ezeket a személyeket 1945 július elején likvidálta egy bizonyos csoport, amely olyan személyeket végzett ki, akik esetében feltételezték, hogy náluk, illetve a lakásaikban pénz vagy egyéb értékek vannak. A kivégzésekre anélkül került sor, hogy megbizonyosodtak volna az érintettek politikai megbízhatóságáról vagy megbízhatatlanságukról. Kérdezem ezért a belügyi megbízott urat arról, hogy mikor és hogyan szándékozik ezt a tragikus ügyet rendbe tenni?”
És így rögtön elérkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez: kik voltak az áldozatok? Janics Kálmán szerint „tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált. Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalui politikai fogolytáborba”.
Ezzel szemben Géci képviselő már idézett parlamenti felszólalása (melyből kiderül, hogy fiatal férfi nem is volt az áldozatok között), valamint egy konkrét ügyben, 1947-ben lefolytatott hadbírósági tárgyalás tanúvallomásai alapján nagy bizonyossággal kizárható, hogy az 1947 nyarán exhumált sírba magyar leventéket lőttek volna halomra. Az ott megtalált áldozatok nagy többségükben, de nem kizárólagosan Pozsonyból kitelepített német nemzetiségű és esetleg részben magyar személyek voltak.
Egyet közülük név szerint is ismerünk, tekintve hogy az ő meggyilkolásának ügyében került sor 1947-ben a fent említett hadbírósági tárgyalásra, melyre különben a Demokrata Párt feljelentése nyomán került sor. Ervin Bacúšan banktisztviselőről van szó, akit kivégzése előtt napokig kínoztak azért, hogy árulja el értéktárgyai hollétét. Amikor a tömegsírra rábukkantak, eredetileg Bacúšan holttestét keresték, amit viszont nem találtak meg. Ezzel együtt a per során kiderült, hogy Bacúšant ugyan egyedül végezték ki, de egy kivégzés sorozatnak a részeként, melynek során kisebb-nagyobb csoportokban vagy magányosan gyilkoltak meg embereket. (Az exhumálások idején a holttesteket is csoportokban találták meg: volt, hogy hat holttestet találtak egy csoportban, volt, hogy huszonkettőt.) Bár a per során tömeggyilkosság elkövetéséről szóló tanúvallomások is elhangzottak, a bíróság erre nem terjesztette ki az eljárást. Janics különben ismerhette (volna) a tanúvallomások tartalmát, mert azokról a korabeli sajtó egész részletesen tudósított.
A következő kérdés: kik voltak a gyilkosok? Janics a szovjetek gyilkosságokban való részvételét sejteti – bár ezt nyíltan nem mondja ki. A Bacúšan-per irataiból azonban másra következtethetünk. A három vádlott egyike sem a szovjet, hanem a csehszlovák hadsereg tisztjei, illetve tiszthelyettesei voltak: Bedřich Smetana, Jozef Jančo és Eduard Kosmel. (A vádlottak különben később a kommunista vezetésű katonai elhárítás nyomására kiszabadultak, Kosmel 1969-ben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői vezérkari főnökének helyettese lett.) Tekintve, hogy a gyilkosok egy katonai szervezet tagjaiként követték el rémtetteiket, parancsnokaik is felelősséggel tartoznak. A szálak egyenesen Edvard Beneš elnök katonai irodájának vezetőjéig, sőt magához Benešhez vezetnek. Előbbi, Oldřich Španiel tábornok a legnagyobb tömegmészárlást (Postoloprty/Postelberg) elkövető katonáinak ugyan közvetlen parancsot nem adott a kivégzésekre, ám egy vizsgálóbizottsági tanúvallomás szerint a következő szavakkal igazította el őket: „Ne feledjék, a legjobb német a halott német!” De fontos szerepet tulajdonítok magának az elnöknek is, aki 1945. május 16-án Prágában kijelentette: „Szükséges lesz kompromisszum nélkül kilikvidálni a cseh országrészben a németeket, és Szlovákiában a magyarokat.”
Ami a motivációt illeti, akár azt is hihetnénk, hogy az anyagi előnyök szerzése volt a döntő – a dokumentumok legalábbis hangsúlyosan szólnak arról, hogy a gyilkosok pénzt és értékeket kerestek áldozataiknál, és azokat a mészárlás után egymás között elosztották. Csakhogy ez nagyon egysíkú és felületes megközelítés lenne. Ez a tömegmészárlás nem volt egyedülálló a korabeli Csehszlovákia történelmében – ebből következően nem is lehet önmagában vizsgálni. Egy népirtás, egy genocídium egyik epizódja volt csupán – és a kivégzett áldozatok számát tekintve nem is a legnagyobb. Ebből fakadóan a ligetfalui eseményeket egy rendszerbe kellett beillesztenem: a csehek és szlovákok nemzetállama megteremtésének történelmi menetébe, amelynek egyik legfontosabb momentuma a németektől és a magyaroktól való megszabadulás volt – mégpedig bármi áron. Miként az Beneš fent idézett szavaiból is látszik, a politikai vezetőik már 1945 májusától azt az üzenetet közvetítették a csehek felé, hogy Csehszlovákia német nemzetiségű polgárai minden jogukat elveszítették, vagyonuk a cseheket illeti. Vagyis Csehszlovákia legmagasabb politikai vezetésének szándékaiból eredeztethetők az országszerte elkövetett, összesen 30.000 és 300.000 ezer közé tehető áldozatot (többségében nőket, gyerekeket és idősebb férfiakat) követelő tömeggyilkosságok, és az áldozatok kifosztása is.
Fontos ugyanakkor, hogy a felszított szenvedélyek alapvetően és elsősorban nem a magyar, hanem a német lakosság ellen irányultak. A halálba torkolló erőszakos cselekményeket így mindenekelőtt velük szemben követték el. A legfelsőbb politika is, és a társadalom is úgy vélekedett, hogy a háború borzalmaiért, a Csehszlovákiával szemben elkövetett bűnökért elsősorban a németek a felelősek, a velük szembeni bosszú adekvát és jogos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Szlovákia magyar lakossága ellen nem voltak erőszakos cselekmények, ilyen elszórt esetek is ismeretesek.
Fontos látni továbbá, hogy nyilvánvaló kapcsolat van a ligetfalui és a néhány héttel korábbi přerovi (Csehország) mészárlás között. Az utóbbi, jól dokumentált eseményt a ligetfaluival rokonítja az áldozatok nemzetiségi hovatartozása, az elkövető személyek egy részének azonossága, a szervezettség, az elkövetésnek a fasiszta módszerekre emlékeztető iparszerűsége, az áldozatok kifosztása, a katonai alakulat azonossága, a kommunista párthoz, illetve a kommunista befolyás alatt álló katonai elhárításhoz köthető személyek érintettsége, és az 1947-es felelősségre vonások során a katonai elhárítás vezetőjének mentőakciója.
Már korábban felmerült bennem, hogy – mivel a ligetfalui és a přerovi tömegmészárlást az elkövetők olyan szervezettséggel és a halálhoz, a „halálosztáshoz” való viszonyukat tekintve olyan hidegvérrel hajtották végre – nem ez lehetett az első ilyen típusú gyilkosságsorozatuk. Az egyik ligetfalui vádlott, Smetana esetében például kiderült, hogy tagja volt a Szlovák Nemzeti Felkelés idején a Jegorov partizán brigádnak. Ennek a brigádnak egyik osztaga 1944. szeptember 21-én (a Nagy Lajos királyunk idején alapított és Zsigmond idején németekkel betelepített) Túrócnémetiben (Skleno) 187 fegyvertelen civil férfit végzett ki 14–65 év között csak azért, mert német nemzetiségűek voltak. Azt nem tudom, hogy Smetana részt vett-e ebben a mészárlásban, viszont Ligetfalun egyik társának állítólag azzal dicsekedett, hogy saját kezűleg addig 150 németet ölt már meg. Bizonyos, hogy Přerovba és Ligetfaluba a tömeggyilkosságok elkövetői már – az ölést tekintve – kellő tapasztalatokkal felvértezve érkeztek. Érdemes tehát korábbi szolgálati helyeiket is felkutatni és összevetni az ismertté vált tömeggyilkosságokkal.
Feltehetően a gyilkosok (akár felbujtók, akár végrehajtók voltak) oldaláról is mindenki halott már – a történelmi emlékezet azonban él, így az ügy még nincs, nem lehet lezárva. Minden emberi parancs azt mondja, a holtakat el kell temetni. A ligetfalui tömeggyilkosság áldozatainak azonban a mai napig nincs megadva a végtisztesség. Ideje tehát – nem az ügyet – a holtakat eltemetni.
Szabó József
Pozsony, 2013. november 4.
Feltöltve: 2013. december 12.
[*] Janics Kálmán (1912-2003) szlovákiai magyar körzeti és vállalati orvos, 1937-től 1989-ig praktizált. 1978-ban Svájcban jelentette meg a szlovákiai magyarság sorsáról szóló A hontalanság évei című munkáját. A rendszerváltás után a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom alapítója, 1990 és 92 között a pozsonyi törvényhozásban képviselő.
