Igaz, nem állítható, hogy a Nyugat próbált volna minden lehető segítséget megadni a szabadságáért harcoló, majd elbukó magyaroknak. De az sem, hogy felelős helyekről mindenfélét megígértek volna, amit aztán nem teljesítettek.
Az amerikai politikusok a drámai napokban igyekeztek tisztázni, hogy nem tudnak katonai segítséget nyújtani a kelet-európai „rab nemzeteknek”, de közben nem akarták elveszíteni a hazai közvélemény és a világ szemében a szabadság bajnokának szerepét sem. Mint Békés Csaba Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban (Holmi, 1993/10.) című tanulmányában már húsz éve megírta, John Foster Dulles külügyminiszter (nem összetévesztendő testvérével Allan Dulles-szel, aki a CIA igazgatója volt) már két nappal a magyar forradalom kirobbanása előtt, mikor még csak Lengyelországban indultak mozgásba a szovjet tankok, egy tévéműsorban kijelentette, hogy „az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor.” Ugyanő egy héttel később, már a pesti harcok idején, de még a szuezi válság kirobbanása előtt a dallasi Világpolitikai Tanács előtt nyilvánosan kifejtette, hogy a harcoló magyarok „bennünk igaz és odaadó barátra lelnek, aki osztozik vágyaikban. Tudniuk kell, hogy számíthatnak javainkra, amelyek segítenek átvészelni a gazdasági átalakulás éveit. […] Legfőbb vágyunk, hogy ezek a népek, […] visszakaphassák szuverén jogaikat és szabadon választhassák meg kormányaikat.” Vagyis úgy állt ki a magyarok mellett, hogy egy szóval sem utalt katonai segítségre: a vágyakban és költségekben kívánt osztozni, nem pedig a véráldozatban, máshogy mondva – ellentétben a Mária Teréziának adott egykori magyar felajánlással – „zabot” ígért, de „életet és vért” nem.
Más kérdés, hogy ebből mi jutott el a magyar fülekhez, és ha valami eljutott, akkor azok mennyire voltak érzékenyek ezekre a kis jelentésbeli finomságokra. Aki nagyon akarta, érthette úgy, hogy az amerikaiak általában mindenféle segítséget megígértek. A beszéd a Szovjetunió támadókedvű héjáinak lecsillapítását célozta, de inkább felbátorította őket, különösen azzal az azóta híressé vált mondattal, amit mindehhez hozzátett: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek”. (Ezt ismételte meg az elnök is 31-én egy tévébeszédben.) Az oroszok ugyanis ezt úgy is olvashatták, hogy Amerikát nem érdekli, mit művelnek Magyarországon, nem fognak beavatkozni.
Nyilvánvaló volt, hogy katonai erőt nem vethetnek be, és nem vállalhatnak egy világháborút a magyarokért, mert ebből senki, beleértve Magyarországot nem jöhet ki jól. Akik más országokban történő amerikai beavatkozásokkal példálóznak elfelejtik, hogy az Egyesült Államok soha nem vezényelt katonákat olyan területre, ahol már szovjet haderő volt jelen, mert ezzel az atomháborút kockáztatta volna. De nyilván félreérthető üzenetet sem kellett volna küldeni.
Békés Csaba említett tanulmányából már kiderült (amit később is megírt): Dulles és Eisenhower elnök szerencsétlen megnyilatkozásait sugalmazó amerikai diplomata éppen ellenkező céllal, a magyarok lehető legnagyobb diplomáciai megtámogatásáért lobbizott akkor már napok óta. Őt Harold E. Stassennek hívták, és Eisenhower leszerelési tanácsadójaként tevékenykedett. Stassen 1939 és 42 között Minnesota állam kormányzója volt, 1948-ban pedig nekiindult az elnökválasztásnak is, de a konzervatívok előválasztásán elbukott.
A magyarok mellett október 26-án lépett akcióba, előbb a Nemzetbiztonsági Tanácsban, majd külön a külügyminiszterrel tárgyalt, végül az elnöknek írt levelet. Arra akarta rávenni őket, hogy bizalmas úton közöljék az oroszokkal, az Egyesült Államok nem kívánja, hogy a felszabaduló Magyarország a szövetségese legyen, és támogatná, hogy közösen egy Ausztriához hasonló semleges státuszt biztosítsanak számukra. Stassen nyilván látta, hogy az ENSZ-ben történő látványos lármázás, vagyis a Biztonsági Tanácshoz történő fordulás (melyet 26-án elhatároztak) nem több pótcselekvésnél; helyette inkább csendes, kulisszák mögötti háttértárgyalásokkal lehetne eredményt elérni. Az elnököt végül meggyőzte, de a külügyminisztert nem, aki az ötletet félszívvel tolmácsolta a fent idézett 27-i, beszédben, és abból egyszerűen „kifelejtette” a semlegességre és Ausztriára történő utalást: így maradt a homályos félüzenet a „nem-szövetségről”.
Stassen azonnal észbekapott, és ennek ellensúlyozására 29-én új tervet fogalmazott meg egy írásos feljegyzésben. Ebben azt javasolta, hogy Amerika bizalmasan, közvetítők útján ajánlja fel, hogy a szovjet csapatok kivonása és Magyarország semlegessége esetén ennek megfelelő számú amerikai és angol katonát vonnak ki nyugatról. Még azzal is érvelt, hogy ez csökkentené a katonai kiadásokat, és nem jelentene gyengülést, mert a csapatkivonásokat ellensúlyozza a nukleáris arzenál és a máshol épülő támaszpontok sora. Közvetítőnek az ENSZ főtitkárt vagy Titót javasolta. Az ötlet végül bekerült egy külügyminisztériumi szakanyagba október 31-én, de tárgyalására már nem került sor. A Nemzetbiztonsági Tanács november 1-i ülését ugyanis, ahol ezt megvitatták volna, teljes egészében a 29-én kirobbant közel-keleti válságnak szentelték.
Ettől függetlenül, nem biztos, hogy a javaslat átment volna, mert Békés kutatásai alapján a külügyminiszter és a katonai lobbi ellenezte azt: ellentétben Stassennel nem Magyarország sorsa, hanem a globális katonai egyensúly érdekelte őket, és ebből a szempontból nézve túl nagy árnak tartották volna a nyugat-európai katonai jelenlét csökkentését. (A helyzet hasonló volt, mint Teheránban 1943-ban, ahol Churchill azért javasolt balkáni partraszállást, hogy Közép-Európát megóvja a szovjet megszállástól, míg az amerikaiak a nácik fölötti gyors győzelem katonai szempontja miatt támogatták a normandiait.) Stassen javaslatának ellenzői abban sem bíztak, hogy a Szovjetunió elfogadná azt, hiszen ezzel nemcsak olyasmit kérnek tőle, amit maguk is megtesznek (katonai erők kivonását), hanem ráadásul egy ország feladását.
El kell ismerni tehát, hogy a nyugat mozgástere kicsi volt, és még ha fel is sorakozott volna mindenki Stassen ötlete mögé, akkor sem biztos, hogy eredményt érnek el, hiszen ez nem rajtuk, hanem a szovjet vezetőkön múlt. Mindenesetre illő lenne, hogy ne csak cserbenhagyottként tekintsünk magunkra, hanem a körülményeket is vegyük számításba, és megőrizzük emlékezetünkben Stassent is, aki annak ellenére lobbizott makacsul a magyarok mellett, hogy a siker kétséges volt. Természetesen a közismertebb dán Povl Bang-Jensen ENSZ diplomatával együtt, aki még életét is áldozta a magyar ügyért.
Akárcsak a diplomáciai támogatás esetében, ellentmondásos a helyzet a kétszázezer magyar 56-os menekült megsegítésével is. Nóvé Béla idén megjelent kötete több tanulmányában is ismerteti két éves kutatásai eredményét (ezekből a szerző közlése szerint monográfia és film is készül). A szerző kiderítette, hogy a mintegy húszezer (!), felnőtt kísérő nélkül nyugatra távozó kamasz némi induló segítséget kapott ugyan odakint, de jelentős számban elkallódtak, közülük például több ezren az idegenlégióba illetve az amerikai hadseregbe kényszerültek menekülni a nyomor elől. De, mint Nóvétól megtudhatjuk, ez is csak a történet egyik oldala. Hiszen sok ezret közülük nyugaton örökbe fogadtak, az angliai bányász szövetség pedig ösztöndíjakkal segítette a kiérkező vájártanoncok tömegeit. Nem is beszélve a kis Ausztriáról, melynek keleti fele csak egy évvel korábban szabadult a szovjet megszállástól, és melynek hatóságai nagy erőbedobással foglalkoztak a menekültekkel; a gyerekeknek például egész magyar nyelvű középiskolai hálózatot hoztak létre.
Miért van, hogy annyira szeretjük az áldozati szerepet, és miért vagyunk hajlamosak elfelejteni azt, amit mások értünk tettek? No és feltehetjük mi is a kérdést magunknak: vajon mi, már a NATO és az Európai Unió részeként mindig megsegítjük-e a bajbajutott népeket, és kellően befogadók vagyunk-e a zsarnokságok elől menekülőkkel?
Lőrinc László
- november 12.
