1. Bethlen István „tárgyalásokat kezdeményezett a párt vezetőjével, Peyer Károllyal, december 22-én pedig titkos paktumot kötött vele”. A „paktumot” valójában nem egyedül Peyerrel tárgyalta és kötötte meg a kormány; az MSZDP tárgyalódelegációja öt főből állt, és nem egyedül Peyer írta alá az emlékeztetőt, hanem rajta kívül még Farkas István,a párt főtitkára és Miákits Ferenc, a vasas szakszervezet vezetője, aki korábban a Peidl-kormányban pénzügyminiszter, a Huszár-kormányban államtitkár volt. Peyer ugyan a legtekintélyesebb volt köztük, Miákitsénál hosszabb miniszteri múlttal, de nem volt az MSZDP-nek formálisan az első embere; ekkor már és még szakszervezeti vezető sem volt.
2. „Az egyezménynek köszönhetően a szociáldemokraták visszatérhettek a nyilvános politikai életbe, korlátozott gyülekezési jogot és parlamenti képviseletet nyertek” – írja a fent idézett írás összefoglaló felvezetője. Ebből arra lehetne következtetni, hogy valamiféle alku köttetett konkrét parlamenti mandátumokról. Nem erről volt szó. A szocialisták elvben már az 1920-as választáson is indulhattak volna; ám a körülmények miatt bojkottálták azt. Az egyezmény a kevésbé megzavart kampányt biztosította.
3. „…le kellett mondaniuk … a vidéki munkásság megszervezéséről.” Ez is félrevezető: a szocdemek a vidéki városok munkásaira vonatkozó ilyen irányú kormányjavaslatot elutasították, csak a mezőgazdasági munkásokra vonatkozóan vállaltak passzivitást.
4. „…a párt fő fegyverétől, a sztrájktól is megváltak.” A „paktumban” valóban szerepel, hogy a szociáldemokraták „a politikai sztrájktól tartózkodnak”, de a bérekért folytatott sztrájkharc ezzel nem szűnt meg. Csak 1922-ben 352 sztrájk volt, 1923-ban pedig az egyik országos sztrájk során egyszerre 60 ezer vasas sztrájkolt.
5. Az MSZDP „beszüntette együttműködését a liberálisokkal”. A szociáldemokraták valóban ígéretet tettek erre, de nem tartották be. Olyannyira együttműködtek a liberálisokkal, hogy 1922 őszén pl. már pártszövetséget is kötöttek.
6. „…a paktum az összes olyan fegyvert kivette a szociáldemokraták kezéből, amivel hatékonyan befolyásolhatták volna a politika alakulását”. Téves állítás: lapjuk, szakszervezeteik megmaradtak, képviselőik lehettek, gyűléseik is stb. Egy valódi demokráciában persze ennél több lehetőségük lett volna, de hogy ez nem így volt, ahhoz a „paktumnak” nem sok köze van. Vagyis utóbbi nem szűkítette, hanem bővítette az MSZDP mozgásterét.
7. „Abból a szempontból Peyer Károlyék is bizonyosan jól jártak, hogy visszatérhettek a politikai életbe, a kommunista párt betiltásának köszönhetően pedig monopolhelyzetet élvezhettek a baloldalon.” Egyrészt a képviselőházban és azon kívül más baloldali ellenzéki pártok is működtek, utóbbiak között egy ideig még egy radikális marxista is (MSZMP). De nagyobb probléma, hogy ez a mondat azt a látszatot kelti, hogy csak azt nyerték Peyerék a megállapodással, hogy kivételezett helyzetbe könyökölték magukat a többi baloldali párttal szemben. Ez azonban nem volt így. A KMP betiltása korábban történt, és esély sem volt ennek visszavonására. A polgári és agrár baloldal pedig eleve nagyobb mozgástérrel rendelkezett, mint a szocdemek, a helyzet tehát fordított: nem kiváltságos helyzetbe kerültek a megállapodás következtében, hanem csökkentek negatív „kiváltságaik”.
8. Ezzel szemben a legfontosabb mozzanatot általában elfelejtik e visszatekintések, akárcsak – érthetően – Kádár-kori forrásaik is: a „paktum” értelmében becslések szerint 27 ezer embert engedtek ki az internáló táborokból, és több ezer ember rendőri felügyeletét szüntették meg. Ez volt a megegyezés legkézzelfoghatóbb hozadéka a szociáldemokrata párt számára, hiszen túl azon, hogy jelentősen csökkentette az önkényt, a párt visszanyerte egy sor lehetséges képviselőjelöltjét, legelszántabb kampányembereit is. Ahhoz persze, hogy ebből „parlamenti képviselet” legyen, még nagyon sokat kellett küzdeniük.
*
Peyerék a paktumot még a párt választmánya előtt is titokban tartották, ezért is kapta meg Peyer utóbb egyes párttársaktól és a kommunistáktól a „megalkuvó” bélyegét. Pedig a több napos tárgyalások során Peyerék több kormánykövetelést elutasítottak (vidéki szervezkedés tilalma, „nemzeti alapokra helyezkedés”, osztályharc elutasítása stb.), számos célkitűzésüket pedig végül keresztülvitték. A pályáját géplakatosként kezdő Peyer Károlytól nem állt távol a harciasság. Kassák Lajos 1900 körül annak az angyalföldi vasas munkásegyletnek a tagja volt, melyet a huszonéves Peyer vezetett. Kezdetben – mint az Egy ember élete című visszaemlékezésében megírta – nem rokonszenvezett vele, de aztán felismerte, hogy „okos” és „bátor, aki mindenáron keresztülhajtja az akaratát”. Egy erőszakos rendőri akcióra válaszként Peyer szervezte meg az 1908-as nagy tüntetést, ahol a munkások között vasbotokat osztott szét, hogy felvegyék a harcot, ha az eset megismétlődne. Rövid időre le is csukták, de a börtön mit sem változtatott elszántságán; pár év múlva ezért is bízták rá a párt vezetői a bányászok illegális megszervezését. Kemény és bátor ellenzéki volt. „Az antiszemitizmus még akkor sem oldja meg a magyar föld, a magyar munkás, és a magyar paraszt problémáját, ha törvényes formába öltöztetik, és a törvényhozással olyan javaslatot fogadtatnak el, amely száz esztendő jogfejlődésének fordít hátat” – mondta 1938. május 6-án, az első zsidótörvény vitájában. A megszálló németek az elsők között tartóztatták le, és hurcolták el Mauthausenbe politikai nézetei miatt, akárcsak a paktum másik aláíróját, Farkas Istvánt, akit Dachauban meg is öltek. Miákits nem élte meg ezt az időszakot. Nem sokkal azután, hogy Peyer hazajutott és felépült, 1946 végén memorandummal fordult a szociáldemokrata vezetéshez, tegyenek meg mindent, hogy az SZDP „ne legyen egyik politikai pártnak sem függvénye”, az ország pedig „ne legyen egyik hatalomnak sem vazallusa”. Akkoriban már nem volt tanácsos így beszélni a kommunistákról és a Szovjetunióról; az utolsó pillanatban sikerült külföldre menekülnie a letartóztatás elől.
Lőrinc László
2013. december 22.
Utolsó módosítás: 2014. február 8.
