Bővebben:
1923. február 21-én született meg az a bírósági ítélet, amely hazaárulónak mondta ki Károlyi Mihályt. Ez a bírósági eljárás az alapja a Károlyival szemben mindmáig fennálló hazaárulási vádnak. A hazaárulás fogalma azt jelenti, hogy valaki szándékosan cselekszik saját országa ellen. Károlyi azonban arra törekedett, hogy az általa helyesnek vélt módon megpróbálja minimalizálni a háborús vereséget szenvedett Magyarország veszteségeit. Tagadhatatlan, hogy rossz utat választott: főleg a fegyveres ellenállás megszervezésének halogatása írható a számlájára. Azt azonban nem tudjuk, hogy ezzel érdemben befolyásolta volna-e a határokat. Felső-Sziléziában például a német ellenállás harcolta ki a népszavazást, így azt megosztották Németország és Lengyelország között. Nem biztos azonban, hogy Magyarországon is hasonló eredménnyel járt volna az ellenállás, leginkább azért, mert mások voltak az erőviszonyok. Itt a pihent román hadseregen kívül szerb, cseh és francia erők is álltak a magyarokkal szemben. (Szokás a törökök ellenállására is hivatkozni, azonban tudni kell, a törökök is csak később, az 1920-as béke megkötése után fordultak megszállóik ellen, a magyarénál sokkal kedvezőbb földrajzi és katonai helyzetben.) A magyar Vörös Hadsereget a pacifista közlelkesedés elültével állítja majd fel a kommunista Tanácsköztársaság, de még az sem tudott tartós győzelmet kicsikarni. A katonai vonalak különben sem lettek azonosak a politikaiakkal, hiszen Szegedet, Pécset és az egész Alföldet idegen erők szállták meg, mégis mindez Magyarországhoz került, és a megszállók kivonultak. Nem tudjuk tehát, hogyan befolyásolta volna a határokat az erélyesebb fellépés kísérlete; de a halogatás és tétovázás felelőssége Károlyit terheli. Ám mindez nem azt jelenti, hogy Károlyi Mihály hazaáruló lett volna, legfeljebb azt, hogy alkalmatlan volt arra a hatalmas feladatra, amelyre vállalkozott.
Károlyi Mihályról hazaárulásának kérdésével a Múlt-kor egy cikke részletesebben foglalkozott.
Szabó Viktor és Lőrinc László
2013. február 24.
