Bővebben:
A trianoni békének két fő oka volt. Az egyik, a nemzetté válás folyamata: 1848 és 1920 között a Rajnától keletre mindenhol a nemzetállamok kialakítása volt a fő cél, így jött létre a különböző országokban lakó olaszok közös hazája, továbbá a német nemzetállam, a sok balkáni nemzetállam illetve a világháború után a balti és az ír nemzetállamok. Elég ránézni egy nemzetiségi térképre, és látható, a nemzetek közötti településhatárok Nagy-Magyarországon belül húzódtak, nem messze attól a vonaltól, ahová a trianoni határok kerültek. A románok, szlovákok, szerbek régóta saját nemzetállam kikerekítésére törekedtek. A régi Magyarország nemzetiségi politikája ezt a folyamatot inkább csak siettette, de feltehető, hogy jobb nemzetiségi politika mellett sem lehetett volna ezt megfékezni. Kossuth Lajos már a 19. század derekán megjósolta, ha a dunai népek nem szerveződnek a nemzetek autonómiájára épülő közös államba, akkor a történeti Magyarországról egy vesztes fegyveres konfliktus után a nemzetiségi területek le fognak válni.
Vagyis Trianon másik oka maga a fegyveres konfliktus: a világháborús vereség. Magyarországnak ebben a háborúban nem voltak valós, komoly hadicéljai. A magyar politika és az általa is manipulált közvélemény mégis szinte egyöntetűen támogatta a háborúba lépést, sőt a Monarchia azon külpolitikai lépéseit is, melyek a konfliktushoz vezettek, így annak megakadályozását, hogy Csehország Magyarországgal egyenrangú legyen a birodalmon belül (Andrássy Gyula), vagyis meginduljon a föderációs átszervezés, a német szövetséget és oroszellenes külpolitikát (Andrássy), Bosznia elfoglalását és 1908-as betagozását a birodalomba (utóbbit a magyar Burián István közös pénzügyminiszter kezdeményezte). Természetesen a bosnyákokat sem kérdezte meg senki, hogy akarnak-e egy osztrákok és magyarok által dominált birodalomban élni. Ők nem igazságtalan határokat kaptak akkor, mint mi 1920-ban, hanem teljes bekebelezést. (Bosznia fővárosában, Szarajevóban dördült el a háborút elindító pisztoly a szerb nacionalista kezében, aki a megszállók vezetőjét szerette volna lelőni.) Burián volt az is, aki TiszaIstván magyar miniszterelnököt a háborúba való belépés támogatásának szükségességéről meggyőzte.
Ezzel szemben éppen Károlyi Mihály volt az, aki kevés társával ezt a szövetségi és háborús politikát, a háborúba való belépést ellenezte. „Nekünk még a győzelmes háború sem érdekünk – nyilatkozta 1913-ban. – Nemcsak bennünket, hanem egész Európát évtizedekre visszavetne egy ilyen háború, és Európa elveszítené azt a vezető szerepét, amelyet a világon visz.” Éppen ez történt. 1916-tól ellenzékiként olyan különbéke megkötését szorgalmazta, ami kedvezőbb feltételeket jelenthetett volna. 1918 őszén Károlyira maradt az ellenfelek politikájából eredő csődtömeg felszámolása. Ebben nyilván lehetett volna ügyesebb is, de felelőssége megállapításánál ezt a körülményt nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Lőrinc László
2013. február 24.
