Bővebben:
„Második Mohácsról” a veszteségek alapján nem lehet beszélni. Az 1526-os mohácsi csatában a 24 ezer fős magyar sereg nagyjából 70 százaléka pusztult el. Ezzel szemben a mintegy 210 ezer fős 2. hadseregből 1943 január–február között 42 ezer fő halt meg, részben harc közben, részben mert megfagyott. Ez, szemben a mohácsi 70 százalékkal, „csak” 25. De ha ehhez hozzávesszük a fogságba esett 26 ezer főt és a 28 ezer sebesültet, még akkor is kisebb számot kapunk, mint a teljes állomány fele. Ezzel szemben a Don-kanyartól délre, Sztálingrád térségében védekező mintegy 260 ezer német katonát teljesen bekerítették és ebből a létszámból csupán 42 ezer főt (90 százalékban sebesülteket) evakuáltak repülőgépen, 107 ezren estek hadifogságba és közülük csak 4 ezer tért vissza. Magyarán: a német csapatok veszteségei arányaiban is sokkal súlyosabbak voltak, mint a 2. magyar hadseregé. Ha a szovjet oldalt nézzük, akkor is az állapítható meg, hogy számukra a magyar csapatok elleni hadművelet nem volt sétagalopp: a Voronyezsi Front támadó hadművelete során 33 ezer halottat és 61 ezer sebesültet vesztett, ennek mintegy felét magyar csapatokkal szemben. A magyar veszteségek csak a munkaszolgálatosok esetében értek el megdöbbentően magas értékeket. Közülük gyakorlatilag minden második meghalt vagy hadifogságba esett. Egy munkaszolgálatos 50 százalékos eséllyel jött haza a Don-kanyarból, míg egy honvédnak erre körülbelül 75 százalékos esélye volt. Ennek az aránytalanságnak egyetlen magyarázata lehetséges, nevezetesen az, hogy a hadsereg tervszerűen elhanyagolta munkaszolgálatos katonáinak ellátását. Mindez nem lett volna szükségszerű, ugyanis a munkaszolgálat, minden ezzel kapcsolatos mítosz ellenére, nem volt „mozgó vesztőhely”. A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának.
Ungváry Krisztián
Feltöltés: 2014. május 22.
