Bővebben:
A magyar történetírás korábban evidenciaként kezelte, hogy a társadalom nagy része semmilyen módon nem vett részt az 1849-1867 közötti rendszer működtetésében, sőt ahol csak lehetett, akadályozta a rendszer működését. Mindehhez pedig a programot nem kisebb személyiség, mint Deák Ferenc adta volna. Pap József kutatásaiból azonban kiderült, hogy a megyei tisztikarok személyi összetétele jelentős átfedést mutat akár a reformkori, akár az 1848-1849. évi megyei tisztviselőkével; azaz, még az sem feltétlenül igaz, hogy az országot tömegesen szállták meg a Lajtán-túli tisztviselők, az ún. Bach-huszárok. Kétségtelen tény, hogy az 1848 előttihez képest jelentősen nőtt az ilyen tisztviselők száma (korábban ugyanis gyakorlatilag 0 százalék volt); de többségbe még a neoabszolutizmus legsötétebb időszakában sem kerültek.
Ami az ellenállást illeti, a magyar társadalom kétségkívül nem szerette az új rendszert, de arra, hogy az ellenállás programszerű lett volna, nincsenek bizonyítékok. Magától Deáktól sem nagyon lehet olyan szöveget idézni, ami a passzív ellenállás programját hirdette volna meg. Sőt Deák maga tanácsolta például Szőgyény Lászlónak, a volt alkancellárnak, hogy ha már felkérték rá, akkor vállaljon szerepet az új rendszerben, mert még mindig jobb, ha egy konzervatív érzelmű magyar hazafi van az államigazgatásban, mintha egy, az abszolutisztikus centralizáció iránt elkötelezett nem magyar személy.
Az ellenállás konkrét formáiról (adóelkerülés, dohánymonopólium kijátszása, újoncállítás szabotálása) pedig nehéz eldönteni, hogy mennyire követte a reformkori hagyományokat, és mennyiben szólt kimondottan az új rendszernek.
A passzív ellenállás legendája egyben a kiegyezés egyfajta felmagasztalása is volt. Azt mutatta ugyanis, hogy ellentétben a kossuthi, felelőtlen, forradalomcsináló emigrációs politikával, a magyar társadalom a konfliktuskerülő, méltóságteljes magatartással el tudta érni 1848 visszaállítását 1867-ben.
Hermann Róbert
2014. június 27.
