A szabadságharcot nem Kossuth-ék kezdték, akik végig próbáltak menet közben is békés megegyezésre jutni. Jellačić bejövetelekor (1848. szeptember) tárgyalást kezdeményeztek vele, október végén Kossuth követet küldött Windisch-Grätzhez, novemberben az amerikai megbízottal próbált meg kapcsolatot felvenni, hogy közvetítsen, december 31-én pedig az országgyűlés újabb küldöttséget küldött Bécsbe, de minden alkalommal az volt a válasz, hogy a császár csak feltétlen megadást fogad el. Még 1849 februárjában is azt mondta Kossuth, hogy tárgyalásos úton megoldható, hogy részt vállaljon a magyar fél az államadósságban vagy módosítson törvényeket Bécs igényei szerint. Másfelől egészen az orosz intervenció bekövetkeztéig nem volt törvényszerű, hogy a szabadságharc egy ilyen katonai összeomlással érjen véget. A német és az olasz egység ügye 1849 tavaszáig nyitott volt. Ha az osztrákok Piemontot megpróbálták volna letörölni a térképről, amire volt hajlandóságuk, akkor a franciák az olaszok oldalán beavatkoztak volna. Ha pedig Frigyes Vilmos porosz király 1849 áprilisában elfogadta volna a német császári koronát, akkor nagy valószínűséggel az orosz hadsereg nem Magyarország, hanem az egységes Németország irányába indul meg. Ebben az esetben Magyarországnak jó esélyei lettek volna egy kompromisszumos békére. Utólag könnyen vagyunk okosak.
