Bővebben:
Bizonyos értelemben igen: az állóháborúnak ez a formája újszerű, s a létező, támadást előíró katonai doktrínákkal ellentétes volt. A nyugati fronton annyira mozdulatlan is – 1914 tele és 1918 tavasza között a frontvonalak lényegében megdermedtek –, hogy a lövészárok képe azonosult általában az első világháborúéval. A katonák elbeszéléseiben a lövészárok-harc számos új szörnyűséget hordozott: patkányok, tetvek, mocsok, fagy, sár és unalom – amikor nem lőttek és nem harcoltak. Amikor igen, akkor széttépett testek, bűzlő hullák vagy még élő idegroncsok szomszédságában kellett élni, esetleg olykor napokig 10-15 méter mélyen, a fedezékekben. Mindez mélyen belevésődött a katonák emlékeibe.
Azonban az igazsághoz tartozik, hogy az állóháború, minden rémsége mellett is kevesebb áldozatot követelt, mint a mozgó háború, ezért is „találták fel”. A fedezék, a mély lövészárok és a többi akadály valóban több-kevesebb védelmet nyújtott a lövedékek különböző fajtái ellen. Statisztikák igazolják, hogy a legtöbb áldozat (halott, sebesült, fogoly) az mozgó háború időszakaiban fordult elő, azaz az elején és a végén, illetve az olyan nagy „anyagcsaták” idején, amelyekkel éppen a patthelyzetet akarták feloldani (Verdun, Somme, Ypern). A lövészárok-hadviselés miatt kezdték alkalmazni az olyan újfajta, hatékony fegyvereket, mint a harci gáz, a lángszóró és a tanknak nevezett harckocsi.
Bihari Péter
2014. július 22.
