Bővebben:
A háborúban, mint mindig, a hadiszállítók gazdagodtak meg elsősorban, akiket a közvélemény hamarosan hadimilliomosoknak nevezett. A magyar gazdaság és a pénzügyek ismeretében magától értetődik, hogy sokan közülük zsidó vallásúak vagy származásúak voltak. Valamint, a háborús anyagközpontokon keresztül zömmel zsidó üzletemberek működtették a hadigazdaságot is. Ahogy a háború elhúzódott, a veszteségek és a nélkülözések nőttek, és az amúgy sem túl izmos nemzeti egység bomladozni kezdett, feléledt az antiszemitizmus is, mert a zsidókban lehetett legkönnyebben bűnbakokat találni. A régi-új zsidóellenes vádak jól illeszkedtek a korábbi előítéletekhez, sőt szélsőségesebb formában már úgy jelentkeztek, hogy „a magyarok” a fronton véreznek, míg „a zsidók” a hátországban nyerészkednek. Ezzel szemben a zsidók ugyanolyan arányban vettek részt és estek el a háborúban, mint a hasonló társadalmi csoportokhoz tartozó keresztények, védelmükben IV. Károly király, József főherceg és Tisza István miniszterelnök is megszólalt. (Lásd részletesebben itt.)
Az 1917–1919-ben fölerősödő zsidóellenességet nem automatikus indulatok gerjesztették, nem is a tömegek napi tapasztalataiból eredt, hanem a sajtó egy része, befolyásos főpapok, továbbá ismert politikusok szították, ki meggyőződésből, ki csak taktikából. A háborúban megrendült csoportok, főleg a középosztály szorongására épített: arra a félelemre, hogy amíg ők lecsúsznak, addig a „zsidók térfoglalása” zajlik le, hogy Magyarország „Zsidóország” lesz, mert a gazdaság mellett a kultúra és a politika fontos pozícióit is elfoglalják, sőt még a magyar termőföld egy része is a kezükbe kerül. Mint látható, 1917–1918-ra lényegében készen állt az új magyar nacionalizmus, amely nem befogadó, hanem kirekesztő jellegű volt.
Bihari Péter
2014. július 22.
