Az 1914 előtti Európa nagyhatalmai egyrészt az antantba, másrészt a hármasszövetségbe tömörültek. Valójában több háborús válság idején ezek inkább békítően léptek fel, azaz pl. Németország csitította a Monarchia szerb-ellenes indulatait, vagy a franciák közölték az oroszokkal, hogy nem akarnak a Balkán miatt háborúzni. De az is igaz, hogy eljöhetett és el is jött az a pillanat, amikor e szövetségi kötelékek mindegyik tagországot szinte belerántották a konfliktusba. Igaz továbbá, hogy a fegyverkezés nagyon felgyorsult, főleg az 1914 előtti években, mindegyik hatalom roppant összegeket ölt a szárazföldi haderő és a flotta fejlesztésébe – még a sokáig elmaradó Monarchia is.
A lényeg mégis az, hogy a háborús döntések 1914 nyarán nem önmaguktól születtek, hanem emberek hozták meg őket, néhány tucat politikus, katona, esetleg diplomata. Bécsben eldöntötték, hogy fegyverrel vesznek elégtételt Szarajevóért; Pétervárott, hogy megvédik a kicsi Szerbiát, míg Berlin és Párizs „biankó csekket”, feltétel nélküli felhatalmazást adott saját szövetségeseinek. Csak London és Róma magatartása maradt egy darabig kétséges. A döntéshozók persze saját ismereteik, korábbi döntéseik és előítéleteik foglyai voltak, pl. hatott rájuk saját országuk nacionalista, militarista közvéleménye, melyet előzőleg részben éppen ők alakítottak ki, és amellyel az adott helyzetben nem akartak szembefordulni.
