„Hétvége Krakkóban”
Egy júliusi szombat hajnalán indult el a buszunk a Déli pályaudvartól, a „Hétvége Krakkóban” út befizetőivel. A társaság kellemesnek tűnt, az idegenvezető hölgy kedvesen köszöntött minket, a busz pedig kényelmes volt.
Az utazás programja három város: Zakopane, Krakkó és Wieliczka köré szerveződött. Krakkói városnézésre egy délutánt szántunk, ezek alapján a „Hétvége Krakkóban” címet kissé erősnek éreztem, de úgy voltam vele, hogy üsse kő – nem ez a lényeg.
A bicska akkor kezdett nyiladozni a zsebemben, amikor idegenvezetőnk (akinek egyébként roppant lenyűgöző lexikális tudása volt) a saját alternatív történelemszemléletét kezdte nem pusztán megosztani, de rá is kényszeríteni utastársaimra (én magam hősiesen ellenálltam, bár néhány hajszálam bánta…). Mielőtt azonban ezt részletezném, úgy gondolom jobb, ha néhány sorban ismertetem a hölgy stílusát. Nemcsak azt közölte, hogy főnöke szerint ő az utazási iroda „legjobb idegenvezetője”, de felhívta a figyelmünket arra is, hogy ha valaki beszélget, vagy félbeszakítja a mikrofonba mondottakat, akkor nem folytatja, hiszen „ez egy kulturális utazás, azért fizettek, hogy engem végighallgassanak”.
A hölgy egyébként nem tudott lengyelül, viszont anyanyelvi szinten beszélt szerb-horvátul. Az iroda abból a megfontolásból küldte őt az útra, hogy akkor nyilván egy másik szláv nyelven is meg tudja értetni majd magát (innen is látszik, hogy mennyire vannak tisztában a szláv nyelvek közötti hasonlóságokkal és különbségekkel). Így történhetett, hogy vezetőnk németül (!) kommunikált Lengyelországban a szállodai alkalmazottaktól kezdve az éttermi dolgozókon át mindenkivel. Arra a kérdésre, hogy miért nem angolul beszél, azt válaszolta, hogy azon a nyelven nem beszél, nem is szereti – és nem is tartja sokra.
Idegenvezetőnk magatartásában leginkább a szakmai szolidaritás többszörös megsértése és más szakmák leszólása volt zavaró – mégpedig nacionalista-soviniszta alapon. Például a szlovákiai Árva váránál az idegenvezetés németül folyt, s a hölgy ezt tolmácsolta nekünk (meglehetősen szabadon), miközben többször is megjegyzéseket tett szlovák kollégájára annak jelenlétében („Ahhoz képest, hogy szlovák, igen felkészült és rendes” – és hasonlóak.). A vár relikviáit szemlélve mesélt a környéken folyó ásatásokról, és arról is, hogy milyen sok tárgynak veszett nyoma. „Tudják Önök, hogy a régészek lopnak?” – szegezte nekünk.
Wieliczkában, a híres sóbányában egy szintén felkészült lengyel idegenvezető németül tartott előadást a bánya történetéről. Ezt több ízben úgy tolmácsolta számunkra a hölgy, hogy „Ez nem jól tudja – majd én elmondom maguknak az igazat!”.
A fenti néhány eset, azt hiszem, jól mutatja, hogy mennyire becsüli más nemzetek idegenvezetőinek, valamint a régészeknek a munkáját…
Tévhittúra
Mint ahogy fentebb említettem, idegenvezetőnk előszeretettel osztotta meg velünk alternatív történelemértelmezési gondolatait – mint az egyedül igaz valóságot. A lengyelekről alkotott véleményének lényege például az volt, hogy jó fejek, de a létezésüket nagyjából annak köszönhetik, hogy Magyarország itt van a közelben. Egyébként is a „lengyel” szó az avar eredetű „lendzsál”-ból származik, és ők is az ázsiai puszták nomád vándorai voltak. Sőt: a magyarok és a lengyelek ősei ismerték egymást, jó kapcsolatot ápoltak egymással – innen eredeztethető a hagyományos lengyel-magyar barátság. A magyarság eredetének ismertetésébe viszont nem kezdett bele, mert elmondása szerint a „finnugor-elméletnek” már csak az említésétől is ideges lesz.
De nemcsak a lengyelek eredetéről osztott meg magvas gondolatokat velünk, hanem a románokéról is. Eszerint a román eredetileg macedón népcsoport, csak a 19. században volt ott egy nyelvújítás, mely során a ma beszélt román nyelv kialakult és így eredetüket sikerült elkendőzni.
Az, hogy Lengyelország számára a magyarok barátsága mekkora áldás, egy visszatérő toposz volt idegenvezetőnk monológjában. Íme néhány „érdekesség” a teljesség igénye nélkül:
– A lengyelek, ha bort isznak, az biztosan magyar bor.
– A grünwaldi csatánál úgy tudtak győzelmet aratni a teutonok felett, hogy Luxemburgi Zsigmond is küldött nekik segítséget.
– A bányászatra a magyarok tanították meg a lengyeleket, hiszen abban egész Európában a mi népünk jeleskedett a leginkább (!).
Bezzeg itthon mi a helyzet?
Itthon viszont téveszmékkel mérgezik az ifjúságot és a közgondolkodást! A hölgy elmondása szerint a „mi legnagyobb királyunk Nagy Lajos volt”. Ezt leginkább azzal indokolta, hogy sokat hódított, és hogy az ő korában az ország partjait „három tenger mosta”. (Ezt az ősi mítoszt már régen és többen cáfolták[1].)
És ha már a történetírás került szóba, futólag elmesélte nekünk azt is, hogy Anonymus Gesta Hungaroruma nem III. Béla, hanem I. Béla idején íródott. Mindezt az a tény bizonyítja, hogy a geszta I. Béla uralkodásáig meséli el a magyarok történetét – tehát nem is íródhatott máskor![2]
Szóba került Zrínyi Miklós halála is, akit természetesen nem vadkan ölt meg, hanem a bécsi udvar ármánya végzett vele. A kérdést már annyian körbejárták, cáfolták majd újraélesztették, hogy már meg sem lepődtem, hogy ez a történetvariáns is bekerült a hölgy legendáriumába[3].
Roppant aktuálisnak éreztem azt a megjegyzését, melyben (mintegy összekacsintva közönségével) megállapította, hogy „ugye egyikünk sem hiszi el, hogy Petőfi a segesvári csatában meghalt?” Hiszen az orosz levéltárak megnyíltak és kiderült, hogy 40 ezer (!!!) hadifoglyot vittek el innen 1849-ben, akik között ott volt a híres költő is. És hát a barguzini lelet az bizony valóságos. A történet kísértetiesen hasonlít Drábik János különös írásaira[4].
Idegenvezetőnk eléggé lekezelően nyilatkozott a magyar történeti örökség emlékeinek ápolásáról is, szidalmazva például az Országos Széchényi Könyvtár állapotát, mondván hogy „Azt már csak a vakolat tartja egyben!”. (Elég sűrűn megfordulok arrafelé, és a könyvtár köszöni szépen, jól van.) A lengyel királysírok megtekintésekor hazánk szegénységi bizonyítványaként hozta fel azt, hogy míg Krakkóban a királyok maradványai elkülönítve nyugszanak, addig minálunk a helyzet (természetesen „valakiknek az érdekéből fakadóan”) sokkal rosszabb, hiszen kevés királyunk holttestét tudtuk eddig azonosítani. Elmondása szerint „a magyar királyok csontjai összekeverve hevernek múzeumok alagsoraiban és raktáraiban”. Nos, azzal egyetértek, hogy a helyzet nem rózsás, de azért ez a kijelentés elég csúsztatás. A témával kapcsolatban itt lehet[5] bővebben olvasni.
Ezek után már nem meglepő az sem, hogy a mayerlingi tragédia (Rudolf trónörökös és szerelme, Vetsera Mária halála) sem öngyilkosság volt: a hölgy e mögött az eset mögött is az osztrák ügynökök kezét sejti[6].
Pilsudski tábornok sírjának megtekintésekor vezetőnk elmondta, hogy a tábornoknak akkora tekintélye volt, hogy „még a II. világháború alatt is adott tanácsokat a lengyel hadseregnek”. Tehette mindezt úgy, hogy 1935-ben elhunyt…
A hölgy mellesleg szervez utakat a boszniai piramisokhoz[7], melyek az utóbbi években örök slágerként vannak jelen az alternatív történelemkedvelők között. Erre az útra azonban már nem hiszem, hogy befizetek…
Bárány Balázs
2014. szeptember 1.
