3. „Misztikus kőgolyók”. Hasonló a helyzet azokkal az impozáns, nem ritkán méteres átmérőjű, feltűnően szabályos kőgolyókkal, melyekben Osmanagič már az ásatások megkezdése előtt a piramisépítő boszniai szupercivilizáció létének bizonyítékát látta (6. kép). Véleménye szerint a Bosznia-Hercegovinán kívül Costa Ricából és Mexikóból is ismert, szokatlan formák kétségkívül mesterséges alkotások, egy globális energiahálózat alkotóelemei, s mindhárom esetben a helyi piramisépítő kultúrával hozhatók összefüggésbe. Ezzel szemben az igazság az, hogy ezek a „kőgolyók” természetes képződmények, és a világ számos helyén, így Egyiptomban, Új-Zélandon, Kanadában vagy éppen az Egyesült Államok délnyugati vidékén is előfordulnak (7. kép). Costa Rica kilóg a sorból, mivel az ottani kőgolyók valóban emberkéz faragta alkotások, ám koruk, anyaguk, a technológia, mellyel létrehozták őket, egyáltalában nem ismeretlen a régészet előtt, s főleg nem „titokzatos”. A Boszniában, egyebek között Zavidovići mellett talált kőgolyókból vett minták kőzettani vizsgálata kimutatta, hogy szabályos alakjukat az üledékes rétegekben kalcit, kova, dolomit, hematit vagy más anyag mag körüli kiválása eredményezi (P. V. Heinrich, Pseudoscience in Bosnia, Science Magazine 318 (2007) 42).
4. Az alagútrendszer. Kevésbé egyértelmű annak az alagútrendszernek az eredete és rendeltetése, melynek létét Osmanagič szintén megjósolta még a terepi kutatások megkezdése előtt (2005), mondván, ha az egyiptomi Giza és a mexikói Teotihuacan esetében a piramisokhoz földalatti járatok csatlakoznak, miért lenne ez másként a boszniai piramisok esetében? Számára az is egyértelmű, hogy ezek a Visoko környéki alagutak az ősi piramisépítő civilizáció fontosabb emlékműveit kötötték össze egymással, és hivatkozik egy helybéli legendára, melyben alagutakba bebújó, majd egészen máshol előbukkanó gyermekekről esik szó. Tekintsünk el egy pillanatra a téves analógiától (Egyiptomban sem törvényszerű, hogy egy piramist földalatti járatrendszer kísérjen) és a megalapozatlan következtetésektől (jelen állapotában például az alagútrendszernek nemhogy a „piramisok” komplexumával, de még a „Nap Piramisának” átkeresztelt Visočica heggyel sincs egyértelmű térbeli vagy funkcionális kapcsolata), és próbáljunk kiindulni abból a kevés konkrétumból, amit az adatközlő a nyilvánosság rendelkezésére bocsátott.
Alagúthálózat alatt valójában két, látszólag egymástól független járatrendszert kell érteni, melyek minden bizonnyal már Osmanagič érkezése előtt is ismertek voltak a helybéli lakosság köreiben. Az ún. „KTK” alagút például arról a cégről kapta a nevét, mely a helyet átmenetileg raktárként használta. Ennek a járatrendszernek a bejárata a Boszna folyó szomszédságában nyílik, és kb. 3 m magas, 2,5 m széles folyosók alkotják (8. kép). A járatokat nagyjából 150 m hosszan sikerült kitisztítani, de mivel a munkálatok során rengeteg víz tört be, a további kutatást biztonsági okokból felfüggesztették, így egyelőre nehéz megállapítani, mesterséges, avagy természetes képződményről van-e szó. A „KTK” járatokkal szemben a „Ravne” alagútrendszer jelen formájában kétségkívül emberi kéz nyomait viseli magán, s mint ilyen, Osmanagič elmélete szempontjából sokkal érdekesebb (9. kép). A kiterjedt, számos mellékjáratra ágazó alagútrendszer bejárata a Visočica hegytől mintegy 2,5 km távolságra fekvő Ravne falu határában nyílik, s hogy léte nem volt titok a falubeliek előtt, azt a folyosó első, tiszta, könnyen járható szakaszán olvasható graffitik is tanúsítják. A járatrendszert az ásató csapatnak 2010 végére körülbelül 350 m hosszan sikerült kitisztítani, majd újabb 200 m, nagyrészt vízzel elárasztott szakasz következett. A mellékjáratok közül némelyiket szárazfalakkal zárták le (10. kép), de néhol a főfolyosót is hasonló, kövekből és szikladarabokból kötőanyag nélkül rakott falak szegélyezik. Ugyancsak az ember egykori jelenlétéről árulkodik a 2010 decemberében felfedezett folyosószakasz padlójának középvonalában futó csatornavájat – a kérdés az, hogy kik, mikor és milyen célból készítették ezeket (11. kép).
Osmanagič úgy véli, a régió kronológiájában négy civilizáció különíthető el egymástól: 1) több mint 32.000 évvel ezelőtt létezett, és tagjai alkották a „megalitokat”; 2) a Kr. e. 32.000 és 5.000 között virágzó civilizáció a boszniai piramisok építői, az ő alkotásuk az alagútrendszer is; 3) egy Kr.e. 5.000 körül létezett civilizáció, mely kitisztította, majd gondosan feltöltötte és lezárta az alagutakat; 4) egy 4.600 és 3.000 körül létezett neolit civilizáció, mely szintén nyomokat hagyott hátra a járatokban. Régészeti szempontból Osmanagič tehát két „kulturális réteget” (sic!) különböztet meg a járatok történetében: az alagutakat a boszniai piramisokat is emelő civilizáció vájta ki, majd Kr.e. 5000 táján egy utódcivilizáció tagjai töltötték fel és zárták le, mégpedig azért, hogy a világ elől elrejtsenek valami hatalmas, globális jelentőségű titkot, amit elődeik hagytak hátra. Hogy ez a „nagy titok” mi is volt, azt nem tudjuk, de Osmanagič számos funkciót tulajdonít ezeknek a földalatti járatoknak: titkos rituálék szent helye, áldozati hely, gyógyító, revitalizáló erővel bíró hely, energiatermelő (negatív energiát pozitívvá alakító) hely, titkos sírbolt és nem utolsósorban kőfejtő, ahonnan a Nap Piramisának építéséhez a kőanyagot nyerték. Ez felettébb izgalmasan hangzik, de egyrészt hiányoznak azok a jellegzetes, társult tárgyi leletek, amelyek alapján egy helyet szakrális-rituális funkcióval ruházhatunk fel (kultikus kellékek, oltár vagy áldozati tábla, rituális kerámia vagy kőedények, stb.), másrészt a járatok állítólagos „energiatermelő és –átalakító” karaktere olyan jelenségek és tulajdonságok mérésén alapul, melyeket a modern fizika nem ismer. A „titkos temetkezési hely” értelmezés azon anomáliákra épül, melyeket egy 2011. július 25-én, a bejárattól mintegy 90 méterre, a frissen megtisztított, központi csatornavájattal bíró folyosószakaszon végzett talajradaros (GPR) feltérképezés során észleltek (12. kép). A kirajzolódó struktúrát Paolo Debertolis, a vizsgálatot végző SBRG csapat vezetője egy ősi, kétkamrás, földalatti sírboltként határozta meg, „mely két nagyon fontos ember maradványait rejtheti. Talán egy király és egy királyné?” Véleménye szerint a felvételen látható anomáliák azt is elárulják, hogy a sírt valamikor már megpróbálták kirabolni, az egyik falszakaszon látható karcolásnyomokat pedig a temetkezést kísérő rituális emberáldozatra vezette vissza: az alagútba élve bezárt szerencsétlen szörnyű agóniájában a csupasz körmeivel (sic!) kaparta a járat falát (13. kép). Világos azonban, hogy emberáldozat nem létezik valamiféle humán maradvány nélkül, márpedig ilyenről egyik beszámoló sem tesz említést. Ilyesformán a karcolásnyomok egyvalamit bizonyítanak csupán: Debertolis képzelőerejének határtalan voltát. Ezzel szemben egy bolygatatlan temetkezés előkerülése, esetleges sírmellékletekkel együtt, kiemelkedő jelentőséggel bír egy adott lelőhely történetének rekonstrukciójában. Furcsamód, a talajradar észlelte anomália nyomán indított ellenőrző ásatások eredményeiről semmiféle adat nem áll rendelkezésre. A hipotetikus sírral foglalkozó utolsó híradás 2012 augusztusában került bejegyzésre az SBRG projekt weboldalán, mely a feltárás kezdeti lépéseiről tudósított meglehetősen optimista hangnemben. Azóta néma csend. Ki érti ezt?
5. Mikor? Azt már láthattuk, bizonyítékok híján mire NEM szolgálhattak ezek a földalatti járatok. A funkció kérdése azonban elválaszthatatlanul összefügg annak tisztázásával, kik hozták létre az alagutakat és mikor. Osmanagič elmélete a járatrendszert is kivájó „piramisépítő” civilizációról (34.000 – 7.000 évvel ezelőtt; máskor 12.000 évet említ), illetve az azokat (kvázi) hermetikusan lezáró utódcivilizációról (Kr.e. 5.000 táján) bajosan egyeztethető össze a tudományosan megalapozott történeti ismereteinkkel, s valójában korszerű kormeghatározási módszerek téves alkalmazásán és az eredmények hibás értelmezésén alapul.
Radiokarbon keltezés: Az abszolút kordátum meghatározásra alkalmas módszer alapelve, hogy minden szerves anyagban fellelhető a C14-es (radiokarbon) izotóp. Ennek a szénizotópnak az aránya a légkörben állandó, a növények a fotoszintézis során, a széndioxid révén veszik fel, rajtuk keresztül kerül a növényevők szervezetébe, „akiket” pedig a húsevők fogyasztanak el. A C14 felvétele azonban abban a pillanatban megszűnik, mihelyst az élőlény elpusztul. Mivel a radiokarbon egy instabil izotóp, a koncentrációja radioaktív bomlás útján azonnal csökkenni kezd; a C14 esetében a felezési idő 5730 év. Ez azt jelenti, hogy ha megmérjük egy szerves mintában a radiokarbon mennyiségét, meghatározhatjuk az adott szövet korát – feltéve, hogy a minta teljesen tiszta, mentes bármiféle szennyeződéstől. Az így kapott eredmény pontosítására (kalibráció) számos eljárás áll rendelkezésre. A tapasztalatok szerint a C14-es keltezhetőség felső határa elviekben 50.000 év körül mozog, de 35.000 BP (before present = ezelőtt) feletti dátumok esetében az eredmények megbízhatósága folytonosan csökken. Ami a Boszniai Piramisok projektet illeti, 2008-ban Osmanagič megbízásából Andrew Lawler régész mintákat vett egy fadarabból, mely a Ravne alagút falát képező konglomerát kőzetbe volt beágyazódva (14. kép). A mintákat két független laboratóriumba, Kielbe (Leibniz-Laboratory for Radiometric Dating and Stable Isotope Research, of Christian-Albrechts University, Kiel) és Oxfordba (Research Laboratory for Archaeology and the History of Art, University of Oxford) küldték kormeghatározás céljából. Röviddel ezután Muris Osmanagič (Semir Osmanagič édesapja) egy harmadik mintát is megküldött a lengyel Gliwice Radiocarbon Laboratory számára. A vizsgálatok a következő eredményeket produkálták: Kiel 30.600 BP, Gliwice 34.800 BP, míg az oxfordi labor a mintát radiokarbon keltezésre alkalmatlannak nyilvánította. A kapott dátumok értelmezésével azonban komoly problémák vannak. Mindenekelőtt, a 35.000-30.000 BP dátumnak semmi köze a hipotetikus „piramisok” építési idejéhez (így a feltételezett boszniai szupercivilizáció korához sem), ugyanis az eredmény a vizsgált anyag korát, nem pedig a megmunkálás idejét tükrözi, márpedig semmi jel nem utal arra, hogy a földalatti járat falában talált „fadarab” valaha is emberekkel került volna kapcsolatba, mint ahogy arra sem, hogy a „Ravne” alagutak egyidősek lennének a boszniai „piramisokkal” és azokkal közös komplexumot alkotnának. Problémák azonban nemcsak az értelmezéssel, hanem az alkalmazott módszertannal kapcsolatban is felmerülnek. Míg a régész Lawler a mintavétel során szakszerűen járt el, ugyanez az idősebb Osmanagič-ról már nem mondható el. A harmadik mintavétel körülményeiről ugyanis semmiféle feljegyzés nem született, így annak pontos idejéről, az eltávolított anyag nagyságáról, tárolási, csomagolási körülményeiről semmit nem tudunk, ráadásul a mintavételt követően a „fadarab” – az előírt protokollal szemben – teljes egészében eltávolításra került, lehetetlenné téve minden későbbi ellenőrző vagy kiegészítő vizsgálatot (Andrew Lawler személyes közlése Irnának). Súlyos hiányosságok ezek egy olyan vizsgálat esetében, melynek hitelessége nagymértékben a kapott minta tisztaságán alapul. S ha már hitelességet emlegetünk, meg kell jegyezni, komoly kétségek merülnek fel a kapott dátumok megbízhatóságát illetően is. A terület geológiai felmérései egyetértenek abban, hogy a „Ravne” alagút falait alkotó konglomerátum a felső miocén időszakában keletkezett, ezért a bele ágyazódott „fadarab” valójában már nem szerves anyag, hanem sokmillió éves fosszilis (megkövesedett) fa, s mint ilyen, nem tartalmaz C14 izotópokat, ergo ezzel a módszerrel nem datálható. A tudomány ugyanakkor ismer olyan eseteket, amikor szervetlen mintákat mégis alávetettek radiokarbon kormeghatározásnak, s az analízis felettébb gyakran a boszniai mintáéhoz hasonló, 35.000 BP körüli, vagyis a módszer megbízhatóságának felső határát súroló, hibás értéket produkált. Miképpen lehetséges ez? A szakértők szerint úgy, hogy az üledékes kőzetanyag minimális mennyiségű C14 izotópokkal szennyeződik be, s ez többféle úton is bekövetkezhet, példának okáért, olyan körülmények között, mint amilyenek a „Ravne” alagútban uralkodnak, a fertőződés gyakori forrása a kőzeteket átmosó, szerves szenet tartalmazó talajvíz. Pontosan erre az eshetőségre hívja fel a figyelmet az oxfordi laboratórium jelentése: a minta nem fa, hanem egy alacsony széntartalmú üledékes kőzet, mely más széntartalmú eleggyel szennyeződhetett. Ennélfogva a C14 meghatározás pontatlan és megbízhatatlan eredményre vezetne, melynek régészeti jelentősége nincs. Mint elméletével nem egyeztethető eredményt, Osmanagič a jelentést figyelmen kívül hagyta, az oxfordi laboratórium hozzáértését megkérdőjelezte, és azzal vádolta, hogy részt vesz a projekttel szemben szőtt globális tudományos összeesküvésben. Hasonlóképpen gyenge lábakon áll a hipotetikus utódcivilizáció datálása is, mely Osmanagič szerint az alagútrendszer feltöltéséért és lezárásáért lett volna felelős. A keltezés ebben az esetben a járatokban kifejlődött sztalaktitokból (függőcseppkövek) vett minták kormeghatározásán alapult, amit Gliwicében végeztek el. A közzétett jelentés képanyagából azonban az derül ki, hogy a minták nem sztalaktitból, hanem a kőzetben keletkezett kalcit-erek egyikéből származnak (15. kép); ezek a kristályos kalcitkiválások a konglomerát kőzet mikroszkopikus repedéseibe beszivárgó, karbonátokban gazdag víz hatására képződnek (minderről bővebben itt). A vizsgálat során kapott 5.080 BP dátum tehát legfeljebb a kalcitlerakódás korára, de semmiképpen nem a járatok kivájásának idejére vonatkozik. Összegzésképpen kijelenthető, hogy az alkalmazott abszolút kormeghatározási módszerekből kapott megbízhatatlan dátumok szemernyit sem visznek közelebb bennünket a „Ravne” alagutak keltezéséhez, s még ennél is kevesebb alapot szolgáltatnak három, más forrásokból teljesen ismeretlen ősi civilizáció feltételezéséhez.
6. Vissza az alagutakba. A földalatti járatok funkciójára létezik egy másik, ismeretlen kultúrák, nagy titkok és elrejtett királysírok helyett az alagutak kézzelfogható tulajdonságjegyeire támaszkodó magyarázat is, mely talán kevésbé fantasztikus, de legalább harmonizál a járatok tényleges történeti, régészeti és geológiai kontextusával. Először is, nemcsak a „KTK” alagút, de a „Ravne” fő járata is ismert és részben hozzáférhető volt a helybéliek számára a huszadik század második felében, legalábbis erről tanúskodik a falakat borító számtalan graffiti (16. kép). Az alagút Osmanagič érkezésekor mintegy 350 m hosszan járható volt, s úgy tűnik, szárazfalakkal kizárólag a mellékjáratokat torlaszolták el; szó sincs tehát hermetikus lezárásról. A járatrendszer modern kori használatára utalhatnak továbbá azok a cellulózrost cementből készült vízelvezető csövek, melyek kb. 30 cm mélységből kerültek elő azon a helyen, ahol az SBRG csapat a talajradaros vizsgálat során az „ősi királysírt” vélte lokalizálni (17. kép). Hogy ezeket a csöveket ki és mikor fektette le, a projektben résztvevők egymásnak ellentmondó állításai miatt nehéz megmondani; egyes vélemény szerint az 1960-as években kerültek oda, mások szerint Osmanagič emberei fektették le őket úgy három évvel korábban – bármelyik verzió is igaz, mindenképpen ütközik a hivatalos állásponttal, mely szerint a járat ezen szakasza 2010 előtt elzárt és hozzáférhetetlen volt. Felmerült, hogy az alagutakat a második világháború vagy az 1990-es évek polgárháborús konfliktusai során ideiglenes rejtekhelyként használhatták, de persze ez is feltételezés csupán. Sokkal fontosabb, hogy Irna, az őt ért zaklatások és fenyegetések miatt álnéven publikáló francia szakértő, a saját honlapján elhelyezett, gazdagon illusztrált elemzésében kimutatta, hogy a boszniai „Ravne” járatok feltűnő hasonlóságot mutatnak máshonnan ismert antik, középkori vagy éppen a 18-19. századra keltezhető régi bányatárnákkal. Mind a szárazfalak, mind a szerszámnyomok, mind az axiális (a folyosó középvonalában futó) vízelvezető csatornavágat fellelhető ezekben az elhagyott bányákban; a csatornavágat néhol axiális, néhol a folyosó oldala mentén fut, egyes helyeken pedig a közlekedést megkönnyítendő, pallóval fedték le (18. kép). A szárazfalakat ezekben a régi bányákban a fejtés során keletkezett hulladék sziklából rakták, s két legyet ütöttek egy csapásra: egyrészt, a használhatatlan kőanyagot nem kellett a folyosókon végigcipelve a tárnán kívülre szállítani, másrészt, az alagutak oldalfalai mentén felrakott szárazfalak megtámasztották és erősítették a gyenge megtartású, beomlással fenyegető részeket, illetve lezárták a kiürült folyosókat vagy a meddőnek bizonyult próbajáratokat (19. kép). A legkevésbé meglepő dolog, ami kiderülhet a „Ravne” alagutakról, az az, hogy elhagyott, régi bányatárnák, tekintettel arra, hogy a Zenica-Szarajevó régióban (ide tartozik Visoko is) a római kortól (vagy még korábbi időktől) rendszeresen bányásztak szenet, vasércet, rezet vagy éppen – ahogy Irna feltételezi – aranyat. A tárnák pontos korát azonban nem könnyű meghatározni, lévén egyes bányákat az idők folyamán bezártak majd ismét megnyitottak, s a termelés újraindításával értelemszerűen eltűntek a korábbi használatra utaló nyomok.
7. Az „építők” és feliratos emlékeik. A területet, mely a boszniai piramis projekt érdeklődésének homlokterében áll, illír törzsek uralták nagyjából Kr.e. 1300-tól a római hódítás (Kr.e. 2. század) koráig. Bár a velük kapcsolatos ismereteink is meglehetősen hiányosak, az Osmanagič által elő-illírnek elkeresztelt hipotetikus ősi szupercivilizáció létezésének, mely úgy 30.000 évvel ezelőtt emelt volna hatalmas piramisokat és más misztikus építményeket, végképp semmiféle nyoma nincs a régészeti anyagban. Osmanagič-nak, aki előszeretettel von párhuzamot a Visočica völgye és más piramisépítő kultúrák, így az egyiptomi valamint a dél- és mezo-amerikai civilizációk között, tudnia kellene, hogy a monumentális alkotásokhoz minden esetben jellegzetes, a hatalmas építkezések kivitelezéséhez nélkülözhetetlen tárgyi és építészeti anyag társul: eszközök, szerszámok, a tekintélyes munkástömeg ellátását kiszolgáló létesítmények és a megszervezésükhöz, hatékony mozgatásukhoz nélkülözhetetlen adminisztratív apparátus hátrahagyott emlékei. Mindezekből semmi nem került elő Visoko környékén. A projekt által a boszniai piramisépítőknek tulajdonított „eszközök” megítélése legalábbis ellentmondásos: a fényképek után ítélve jórészt a laikus szem számára érdekes, szokatlan formájú, ám teljességgel természetes kövekről, sziklákról (20. kép), neolitikus emlékekről valamint de facto a vaskorra vagy még későbbre keltezhető öntőformákról és őrlőkövekről beszélhetünk (ezekről lásd bővebben ezen és ezen az oldalon, illetve Tera Pruitt beszámolóját in AP: Online Journal in Public Archaeology 2 (2012) 30). Az Osmanagič-féle emlékanyagban (és ez alatt a ténylegesen relikviáknak, nem pedig természeti képződményeknek tekinthető leleteket értem) valójában csupán a Visoko régió jól ismert régészeti képe tükröződik, mely korántsem annyira terra incognita, mint azt a piramis projekt szószólói állítják. A legkorábbi tartós emberi megtelepedés nyomai a neolitikum korára tehetők. A közeli Okolište lelőhely például a közel 7.000 éves Butmir kultúrához köthető hatalmas, európai mércével mérve is különleges településmaradványokat őriz; egy másik kiterjedt neolitikus lelőhely Zbilje falu határában a Plješevica, vagyis a „Hold Piramisa” lábánál terül el, vagyis pontosan ott, ahol Osmanagič csapata is ásatásokba kezdett – kell-e csodálkoznunk ezek után, ha neolitikus emlékek tűnnek fel a felszínre hozott leletek között? Településmaradványok és temetkezések Visoko környékén a bronzkor és a vaskor időszakából is ismertek, de a leggazdagabb régészeti anyag a középkortól napjainkig terjedő időszakra datálódik.
Egyetlen leletről nem esett még szó, mely különösen az ásatások kezdeti időszakában Osmanagič és követői számára az ősi piramisépítő civilizáció létének egyik bizonyítékául szolgált: a „Ravne” alagútban talált „ősi szimbólumokról”. Az ásatásokat vezető alapítvány 2006-ban jelentette be, hogy a járatrendszer bejárathoz közeli szakaszán két „monolitot” (T-1 és T-2) fedeztek fel, s az egyik (T-1) felszínébe karcolva ősi, rejtélyes jelek láthatók (21. kép). A szimbólumok korát kezdetben (az Osmanagič-féle kronológia akkori állásának megfelelően) legalább 10.000 évesnek, később (a radiokarbon vizsgálatok eredményeiből következtetve) 30-35.000 évesnek tartották. Az idősebb Osmanagič, Muris, aki 52 különböző szimbólumot vélt felismerni, úgy érvelt, a jelek egy ún. „proto-boszniai” íráshoz, valamennyi európai írásrendszer közös őséhez tartoztak, melyet egy „hatalmas, addig ismeretlen, vándorló és tengerjáró birodalom” fejlesztett ki, melynek „központja a boszniai Piramisok Völgyében volt”. Kisvártatva aggályok merültek fel a felfedezés körülményeivel kapcsolatban (lásd alább), s talán éppen emiatt Muris Osmanagič sem folytatta ez irányú kutatásait.
A „prehisztorikus felirat” körüli hisztéria lassan elülni látszott Boszniában és a nagyvilágban – nem úgy Magyarországon! A székely írás (a köznyelvben inkább székely-magyar rovásírás) hazai kutatásának két, jól ismert alakja, a Visoko-ba is több ízben ellátogató Szakács Gábor (a Magyar Demokrata hetilap munkatársa) és felesége, Friedrich Klára 2006-ban jelentette be, hogy a „monolitba” karcolt szimbólumok közül 21 egyértelmű rokonságot mutat a rovásírás betűivel, és azokat a Kárpát-medence tágabb környezetében jelen volt Vinča-tordosi kultúra jeleivel hozták összefüggésbe (erről lásd Friedrich Klára – Szakács Gábor, Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig, Bp. 2007, 194, 198). Noha ennek a kultúrának az időhatárait rendszerint a Kr.e. 5. és 3. évezred közé helyezik (egyes vélemények szerint felső határa egészen a 7. évezredig kitolható), az a szubkultúra, mely a székely íráshoz nem racionális, hanem érzelmi alapon viszonyul és abban saját nemzeti identitásának lényeges elemét és kifejezőeszközét látja, sajtótermékeiben Friedrich és Szakács fejtegetéseit messze meghaladva, egyenesen arról kezdett cikkezgetni, hogy „a 34.000 évesre becsült Nap Piramisát bizonyíthatóan saját eleink, a hun-magyarok (sic!) építették” (csupán ízelítőnek lásd a közelmúltból ezt és ezt az oldalt). Ez a felfogás, légyen bármennyire hamis is, nagy népszerűségnek örvend az alternatív magyar őstörténet propagálói körében. Pedig „rejtélyekért”, melyek a „Ravne” alagút szimbólumaival kapcsolatban megnehezítik az objektív tisztánlátást, nem kell ilyen messzire mennünk. Nem sokkal a szenzációs bejelentést követően kétségek fogalmazódtak meg a szimbólumok valódiságát illetően. Colette Dowell szerint ugyanis a jelek egészen másképp néznek ki a saját, helyszínen készített felvételein, mint a hivatalosan közölt rajzon és fényképeken. Szintén Dowell vette észre, hogy a „feliratos monolit” megtalálásának körülményeivel sincs minden egészen rendben. A kiadott hivatalos közlemény név szerint felsorolja, kik voltak jelen 2006. április 29-én, a felfedezés pillanatában, és Ali Barakat egyiptomi geológust nevezi meg, mint aki elsőként vette észre a bekarcolt jeleket és nyilvánította azokat prehistorikus írásnak. Barakat azonban az alapítvány oldalán (azóta törölt) bejegyzés szerint csak 2006. május 15-én érkezett Visoko-ba, így elvileg nem lehetett jelen a felfedezés pillanatában. Így aztán végképp érthetetlen, hogy egy 2007 februárjában kiadott (s ma már elérhetetlen) jelentés mégis olyan fényképeket tartalmazott, melyek 2006. április 28. és május 8. között készültek, s rajtuk az egyiptomi geológus látható Visoko-ban. Ebben a részletkérdésben, hogy pontosan kik voltak jelen az alagútban a „monolit” megtisztításakor és mit csináltak, azért lenne szükséges tisztán látni, mert Nadija Nukić geológus, aki 2006 elején még a földtani kutatások vezetőjeként Osmanagič-nak dolgozott, később egy interjú során azzal hozakodott elő, hogy a jeleket, vagy legalábbis egy részüket, az Osmanagič-csapat egyik tagja karcolta a sziklába. Nukić, aki a projekt „tudománytalan hozzáállására” hivatkozással hamarosan elhagyta az alapítványt, állítja, amikor 2006-ban saját szemével látta a „monolitot”, a szimbólumok egy része még egyáltalán nem volt látható a kövön, ezeket utólag karcolta be Ensad Husić, a bányászok egyike. Husić, aki nem szerepel a felfedezésnél jelenlévők listáján, maga viszont azt állította, személyesen részt vett a szikla megtisztításában, kezdetben elismerte az újságnak, hogy jeleket karcolt a kőbe, mert azt „jó mulatságnak tartotta”. Később, az alapítványnak címzett levelében minden állítását visszavonta, az újságírót pedig azzal vádolta, hogy kiforgatta a szavait. A helyzeten csak ront, hogy az alapítvány a szimbólumokról csak kis felbontású, rendkívül silány minőségű részletfotókat publikált, egyetlen felvétel sem mutatta a T-1 „monolit” egészét, így a jelek formájáról, illetve a kőhöz és egymáshoz való viszonyáról egyedül Muris Osmanagič vázlatrajza szolgált támpontul (22. kép). Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szimbólumok hamisítványok lennének, noha a tudománytörténet éppen elég adat- vagy lelethamisítási esetet ismer. Meglehet, hogy Nukić-ból vagy éppen Dowell-ből pusztán az irigység, a sértettség vagy a puszta rosszindulat beszél, de az alapítvány által kiadott anyagokban felbukkanó tévedések és (ön)ellentmondások legalábbis nyugtalanítóak a kívülálló kutató számára, akiben óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: egy ennyire lényeges kérdésben, mint egy eddig ismeretlen írásrendszer felfedezése, hogyan higgyek valakiknek, akik még arról sem képesek teljes bizonyossággal nyilatkozni, ki nyúlhatott a kőtömbhöz s ki nem? Márpedig eddig egyvalakiről igazolódott be, hogy bizonyos kérdésekben valótlant állított: őt úgy hívják, Semir Osmanagič (lásd alább).
De legyünk jóhiszeműek, ne kételkedjünk a „Ravne” alagút vésett jeleinek eredetiségében, és fogadjuk el rokonságukat a székely írás vagy a Vinča-tordosi kultúra írásjegyeivel. Mit bizonyítanak ez esetben ezek a szimbólumok és mit nem? Először is, arra utalhatnak, hogy ezt az írást használó etnikai csoportok megfordulhattak ezen a területen az alagút kivájását követő időkben, de semmiképpen nem bizonyítják, hogy bármiféle közük lenne az Osmanagič által piramisoknak tartott környékbeli hegyekhez, kiváltképp, hogy azok bármiféle funkcionális kapcsolatban állnak a földalatti járatrendszerekkel. Itt kell megjegyezni, hogy az alagútban felfedezett két ún. „monolit” egyike sem környezetidegen elem, pláne nem mesterségesen öntött műkő, amint azt az ásatók feltételezik. Ugyanolyan természetes homokkőtáblákkal állunk szemben, mint amilyenek a Visočica oldalain nyitott szondák mélyén látszanak, s melyeket Osmanagič tévesen az állítólagos piramis burkolóköveiként azonosított, ugyanis a „Ravne” alagutat a felső, üledékes konglomerátum illetve az alsó, kemény homokkő közötti határon vájták ki. A jelek keltezése a folyosók datálásának függvénye. Pálfi Zoltán a Szkeptikus blogon elhelyezett rövid kommentárjában kifejtette, hogy amennyiben a járatrendszer valóban középkori bányatárna volt (s jelen pillanatban ez a legvalószínűbb eshetőség), akkor nem meglepő, „hogy egy határvidéki bányában székely rovásírással találkozunk”. Ez a terület ugyanis a középkorban a Magyar Királyság részének számított, s „tudjuk, hogy a székelységet részben a határvidékek védelmére telepítették a középkori Magyarország végeibe”.
Horváth Zoltán
Feltöltve: 2014. augusztus 24.
