Bővebben:
A kultúrtörténet feljegyezte, hogy a vérvád nemcsak a zsidók ellen fogalmazódott meg, még csak nem is őellenük először. Az ókori Rómában a keresztényeket is vádolták azzal, hogy szertartásaik során kisgyermeket ölnek és sütnek bele kenyerükbe. Kultúrtörténészek feltételezik, hogy a véres keresztényüldözések miatt érzett közös bűntudat ellenszeréül is szolgált ez a hiedelem. A nagy középkori zsidó-ellenes vérvád hullám is csak a keresztes háborúk zsidógyilkosságai után jelent meg, vagyis szintén lehetett ilyen társadalomlélektani mozgatója is. (Kende Tamás: Vérvád, Osiris. 17-18. old.) Hasonló bűntudatcsökkentő szerepe lehetett a Magyarországon és Lengyelországban a második világháború után felbukkant vérvád eseteknek. A vérvádnak azonban más okai is voltak. Többnyire zárt, nem teljesen ismert szertartásokkal, szokásokkal rendelkező csoportokat vádoltak meg ezzel. Ezektől az „idegen” emberektől féltek a többiek, és ez az irracionális (ésszel meg nem magyarázható) szorongás alakult gyűlöletté, majd e gyűlöletet „racionalizálták”, magyarázták meg maguknak a borzalmas bűnökkel. A vérvád erre azért is alkalmas, mert az egész közösséget vádolja, hiszen az ilyenkor szokásos feltételezések szerint mindenki evett az áldozatból, így az egész gyűlölt közösség bűnös. Kínában hittérítő keresztény jezsuita szerzeteseket (1891), Oroszországban rendszeresen keresztény szektákat vádoltak gyermekek rituális megölésével, megevésével. Ismert nevezetesebb orosz esetek 1774-ben és 1911-ben voltak, de a szektákkal szembeni ilyen hiedelem folyamatosan élt, egészen a közelmúltig. 1981-ben például a szovjet titkosszolgálat, a KGB sikeresen terjeszthette egy külföldre települt családról, hogy gyermekevő szekta tagjai, és ezzel elidegenítette őket otthonmaradt ismerőseiktől. Oroszországban a finnugor nyelvet beszélő votjákokat (udmurtok) is vádolták rituális gyilkossággal (igaz, itt nem gyerekről és nem vérivásról volt szó), és gyakorta felmerült a vérvád cigányokkal szemben is. Az eseteket általában jellemzi, hogy a haláleset miatt izgalmi állapotban lévő közösségbe egy kívülről jött értelmiségi hozza a vérvádat, amely az adott tömeglélektani helyzetben nemcsak hihetőnek tűnik, de számosan emlékezni kezdenek hasonló, valójában soha meg nem történt korábbi környékbeli „esetekre” is. De néha haláleset sem kell hozzá: 1782-ben Magyarországon például 42 cigányt végeztek ki egy olyan vérvádperben, melyben nem is léteztek ismert áldozatok.
A vérvádakat a józan hatóságok általában nem fogadták el, olyan eset is előfordult mind Magyarországon (1895), mind Oroszországban is (1910-13), hogy a felmentés után a megvádolt zsidók sajtórágalmazási pert nyertek. Ezzel szemben a nemzetiszocializmus és más, eleve antiszemitizmusra építő mozgalmak hirdetői és hívei később is hitelt adtak és ma is hitelt adnak – mert hitelt akarnak adni – e rágalmaknak.
Lőrinc László
2014. szeptember 2.
