A Veritas Történetkutató Intézet honlapján dr. Szakály Sándor főigazgató beköszöntő szövegében az alábbiakat olvassuk: „egyet mindenkor szem előtt tartunk, azt, amit egykoron a »Haza bölcse«, Deák Ferenc mondott 1848-ban – ezért is választottuk ezeket a veretes szavakat Intézetünk jelmondatául –: »…hazudni nem szabad«. Magam úgy vélem: nemcsak nem szabad, de a kutatónak tilos is!”
Utóbbi hitvallás rendkívül szimpatikus és követendő történészi magatartás megfogalmazása, még ha a „nem szabad” és a „tilos” közötti fokozatosság ebben az esetben nem is értelmezhető. Semmi bajom azzal, hogy az intézet ezt a gondolatot választotta jelmondatául, hiszen magam is úgy gondolom, nem szabad tudatosan olyan koncepciót felállítani, amelynek az alapjait nem a történelmi múlt forrásaiból levonható következtetés, hanem valamiféle aktuális – például politikai – szándék motiválja. Nagy bajom még azzal sincs, hogy kiragadták a gondolatot a szövegkörnyezetéből, jóllehet ez, jelzés nélkül történészi szövegben legalábbis nem illendő. Leginkább elterjedt formájában ugyanis a Deáknak tulajdonított mondás így hangzik: „Ha tőlem függne, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Persze, ami igaz a média jogi szabályozásával kapcsolatosan, beleilleszkedik a hazugság tilalmának általános erkölcsi törvényeibe, onnan pedig nyugodtan tovább absztrahálható a történész mesterségére is.
A bajom inkább az, hogy az intézet éppen aközben súrolja a történészi igazmondás határait, miközben annak követelményét megfogalmazza. A kifogásolható eljárást ugyanis a historikus akkor is elkövetheti, mikor egy bármilyen hihető történetet, ugyanakkor mégis csak mendemondát tényként állít be, nem jelezve a jogosan felmerülő kételyeket. Ráadásul a legendához bizonytalan megalapozottságú évszámot is társít. Deák Ferenc sokat idézett mondatának elhangzását – tudomásom szerint – nem támasztja alá egykorú, hiteles forrás. Az nem szerepel egyik parlamenti vagy egyéb beszédében, nyilvánosságnak szánt illetve magán természetű írásában sem. A legnagyobb Deák-szövegkiadásokban sem találkozunk erre utaló adattal.[1] Pontosan illeszkedik viszont a gondolat a Deák Ferenc személye körül kialakult és széles körben elterjedt anekdoták világába.[2] A magyar országgyűlésben először 1887 januárjában emlegették ezt a neki tulajdonított gondolatot,[3] mint jól ismert és a „haza bölcsének” neve által hitelesített hivatkozási alapot. A többi Deák-anekdotához hasonlóan ez is rövid, frappáns bölcsesség. Kétségtelen: a mondat származhatott Deáktól, s a környezetében tartózkodó, szavait hallgató fiatalabb politikusok megőrizhették emlékezetükben, alkalmas is volt arra, hogy a közélet széles köreiben terjesszék. Erre utal egyik első megörökítése is, egy anekdotagyűjteményben: „Deák gyakran mondta bizalmas körben: ha tőlem függne, a sajtótörvénynek ez az egy paragrafusa lenne: hazudni nem szabad.”[4] De hogy bizonyosan tőle származott, aligha állíthatjuk, illene legalább jelezni, hogy a frappáns bölcsességet az utókor tulajdonítja Deák Ferencnek.
Szakály Sándor ugyanott azt is állítja, hogy Deák aforizmája 1848-ban hangzott el – erre vonatkozóan azonban már végképp semmiféle utalást nem találunk, még anekdotában sem. Az mindenesetre elfogadott tény, hogy Deáknak kevés köze volt a sajtóról szóló 1848. évi XVIII. tc. megszületéséhez.[5] Igaz, a Batthyány-kormány igazságügy-minisztereként ugyanebben az évben ő alkotta a sajtóesküdtszékről szóló rendeletet, amely a nyilvánosság előtt elkövetett hazugság, alaptalan, sértő vagy jogsértő híresztelés erkölcsi tilalmán kívül aprólékosan szabályozta a sajtóvétségek mibenlétét és az azokkal szembeni hatósági fellépést is. Ez nem 1, hanem 108 paragrafusból állt. Akármikor mondta, ha mondta egyáltalán; Deák, a képzett jogász aligha gondolhatta komolyan, hogy bármely törvény egyetlen parancsolatból álljon, és hogy magát a hazugságot lehetne törvénnyel tiltani. (Inkább erkölcsi útmutatásnak tekinthette magvas gondolatát.) Tudjuk Deákról, hogy jogalkotóként és jogalkalmazóként 1848-ban a sajtóban megjelenő negatív tartalmakkal szemben a hatósági fellépést csak akkor tartotta indokoltnak, amennyiben az felszólítást, felhívást, a társadalom rendjét veszélyeztető mozgósítást is tartalmazott.[6]
A felületes forráskezelés nemcsak olyan kutatóintézet számára kerülendő („sőt tilos”), mely önmagát az Igazság letéteményesének hirdeti. Nemcsak a legelső, hangsúlyos, programadó megszólaláskor (a „kirakatban”) nem illő, hanem még egy problémafelvető közlemény eldugott kis, sokadik lábjegyzetében (a „raktár leghátsó polcán”) sem. Ez ugyanis általában sem olyan történészi dolog. Tévedni persze lehet. Az olyan emberi dolog.
Fazekas Csaba
2014. október 10.
[1] Ld. pl.: Deák Ferenc munkái. CD-ROM. Bp., Arcanum, 2004.
[2] Ld. pl. ezekről részletesen: Liska Dénes: Deák Ferenc az anekdoták tükrében. „Hazudni nem szabad!” Bp., Panoráma, 2003.; Az élő szobor adomák, anekdoták tükrében. Történetek Deák Ferencről. Főszerk.: Árpás Károly. Szeged, Bába, 2003.
[3] Az 1884. évi szeptember hó 25-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XIV. köt. Bp., Pesti könyvnyomda, 1887. 229. p. (Online: mpgy.ogyk.hu)
[4] Szájrul szájra. A magyarság szálló igéi. Gyűjtötte: Tóth Béla. Bp., Athenaeum, 1901. (2. jav. és bőv. kiadás) 113. p. (Az első kiadás 1885-ben jelent meg.) Ld. még ugyanígy: A magyar anekdotakincs. Gyűjtötte: Tóth Béla. Bp., Gondolat, 1957. 461. p.
[5] A téma széles körű szakirodalmából ld. pl.: Koltay András: Sajtó és jog 1848/49-ben. In: Magyar jogtörténeti tanulmányok. Szerk.: Horváth Attila – Hajdú Gábor. Bp., PPKE-JÁK, 2004. 63–72. p.; Révész T. Mihály: Deák Ferenc sajtópolitikája a reformkorban és a negyvennyolcas forradalom napjaiban. In: Jogtörténeti Szemle, 2003. 1. sz. 18–24. p. stb.
[6] Ld. erről pl.: Gergely András: Deák Ferenc 1848-ban. In: Magyar Tudomány, 2003. 12. sz.
