1989. november 4-én, egy szombati napon hatalmas és békés tüntetés volt Berlinben. A sok-sok követelés között szerepelt Egon Krenz (a keletnémet kommunista párt első titkára, államfő) távozása és az utazási szabadság is. Valamit tenni kellett. Pár nap múlva összeült a párt Központi Bizottsága, és egyebek között új utazási rendeletet hagyott jóvá. Krenz odament a tájékoztatásért felelős kb-titkárhoz, Günter Schabowskihoz.
Krenz: „Ez a világraszóló hír. Természetesen bejelentheted a sajtóértekezleten. Én persze végig azt hittem, hogy Schabowski rendesen követte a központi bizottság ülését, és elolvasta, mi áll a rendeletben.”
A rendeletben ugyanis olyan utazási könnyítések szerepeltek, amelyekhez foghatókra NDK-vezetők még sohasem szánták el magukat. Csak hát, ekkor már ehhez is késő volt. 1999-ben már Egon Krenz is látta, hogy az engedmény nem volt elegendő.
Krenz: „Politikusként akkor még igen poroszok voltunk. Azt mondtuk tehát, hogy aki át akar menni, annak még szüksége van vízumra. A vízumot, minden indokolás nélkül, a Népi Rendőrség hivatalaiban lehet kérni. Ez legkorábban másnap reggel lett volna lehetséges, amikor a rendőrség 8-kor vagy 9-kor kinyitott. A roham tehát először a Népi Rendőrség hivatalainál lett volna. Csak hát a politikai helyzet akkoriban olyan volt, és ezt talán csak az érzi, aki maga is átélte, hogy az emberek már nem akartak megkérdezni senkit, hogy utazhatnak-e. Egyszerűen utazni akartak.”
Schabowski este megtartotta szokásos sajtóértekezletét, amely persze annyiban nem volt szokásos, hogy az NDK televízió élőben közvetítette, immár vállalva azt a kockázatot is, hogy a nyugati tudósítók kérdéseit is hallhatja a közönség. Schabowski részletesen elmondta a kb-ülés egyébként nem érdektelen fejleményeit, majd a vége felé egy céduláról eldarálta az utazási rendelet lényegét.
Schabowski: „Ma elhatároztuk, hogy olyan szabályozást fogadunk el, amely az NDK minden polgárának lehetővé teszi a kiutazást az NDK határátkelőhelyein keresztül. Tehát a magánutakat előfeltételek, utazási indokok és rokonsági fok igazolása nélkül lehet kérvényezni. Az engedélyeket rövid határidővel kiadják.”
A tudósítók – talán azért, mert az utazási könnyítésekről már hetek óta szó volt, talán azért, mert Schabowski mintegy mellékesen jelentette be a dolgot – nem zökkentek ki a sajtótájékoztató szokásos menetéből, és technikai jellegű kérdéseket tettek föl, míg valaki megkérdezte, mikortól is érvényes ez. Schabowski ekkor egy pillanatra zavarba jött, előkotort egy cédulát, majd kimondta a történelmi szavakat:
Schabowski: „Tudomásom szerint … azonnal … haladéktalanul.”
És ezzel Günter Schabowski – anélkül, hogy észrevette volna – megnyitotta a berlini falat. Schabowski utólag azt mondja, hogy ez szándékos volt, de a történet összes többi szereplője szerint elszólás, baki történt. Krenz és a többiek úgy tervezték, hogy a hír éjfélig embargós, és akkor is úgy közlik, ahogy az előbb Krenztől hallhattuk: tessék másnap reggel a rendőrségre menni vízumért. Csakhogy, miután a sajtóértekezlet élő adásban ment, valamint azért, mert az NDK-ban az emberek megtanulták, hogy a pártnak mindig igaza van – és hát persze elsősorban azért, mert legkésőbb a november 4-i tüntetés megmutatta a békés tömeg erejét -, az első NDK-polgárok komolyan vették, amit Schabowski mondott, és perceken belül megjelentek a határon. Ott pedig, egészen pontosan a Bornholmer Strassei átkelőnél éppen Harald Jäger alezredes volt a parancsnok. Megint valaki, aki nem sejtette, hogy ő lesz az, aki megnyitja a falat. Harald Jäger este hét körül éppen vacsorázott, és amikor a tévében meghallotta azt, amit Schaboeski mondott, a torkán akadt a falat. Felhívta a parancsnokát, Ziegenhorn ezredest.
Jäger: „Felhívtam, és ő azt kérdezte: Te is hallottad ezt a hülyeséget? Persze, azért hívlak.”
Ziegenhorn ekkor azt az utasítást adta, hogy Jäger küldje vissza az embereket, és közölje velük, hogy vízum nélkül nem lehet kiutazni. De az emberek egyre többen lettek. Nyolc-fél kilenc körül erősítést kértek a rendőrségtől, de csak egy rendőrautó jött. Megpróbálkoztak azzal, hogy a rendőrségre küldjék az embereket vízumért, de mivel a legközelebbi rendőrőrs 500 méterre volt, az emberek hamar visszajöttek. A rendőrség persze nem kapott információt, zárva voltak. A határátkelőnél az emberek – ahogy Jäger alezredes visszaemlékszik – agresszívek lettek. Arra hivatkoztak, hogy a határőrök kötelesek Schabowski utasítását követni.
Jäger: „Akkoriban az NDK-polgárokra és ránk, a fegyveres erőkre is az vonatkozott: amit a párt mond, az parancs és iránymutatás.”
Különösen, mivel – és ezt se hallgassuk el – Jäger ezredes nem egyszerűen határőr volt, hanem, mint oly sokan a határőrparancsnokok között, hosszú ideje az államvédelem, a Stasi tisztje. Csakhogy a parancs nem volt világos, és Jäger ezredes parancsnoka sem tudta, mit tegyen. Aztán az NDK megpróbálkozott valószínűleg utolsó kiutazási trükkjével:
Jäger: „21 óra körül azt az utasítást kaptam, hogy az úgynevezett agresszív vagy propagatórikus személyeket a következő intézkedés alkalmazásával engedjem kiutazni: ezek a személyek határellenőrzési bélyegzőt kaptak a fényképükre az igazolványukba. Ezeket a személyeket személyileg rögzíteni, listaszerűen nyilvántartani és fotótechnikánkkal megfelelően dokumentálni kellett. Ezek az NDK-polgárok nem térhettek többé vissza az NDK-ba. Gyakorlatilag el lettek bocsátva az NDK-állampolgárságból. Ennek az intézkedésnek a megalapozására logikus módon más NDK-polgárokat is kiengedtünk. Ezeknek az NDK-polgároknak a személyi igazolványuk belső oldalára nyomtuk a bélyegzőt, hogy a beutazásnál meg tudjuk különböztetni őket.”
Az agresszívnek minősített NDK-polgárok megkülönböztetése nem volt hosszú életű. Az állambiztonsági intézkedést az élet hamar túlhaladta. A trükk, amellyel a nyomást próbálták enyhíteni, az ellenkező hatást váltotta ki. Mihelyt az emberek látták, hogy vannak, akiket kiengednek, erősödött a nyomás. Fél tizenegy körül már 15-20 ezer ember állt a Bornholmer Strassén. Jäger alezredestől az alárendeltjei döntést vártak. De ha kiengedte volna az embereket, az szabályellenes lett volna.
Jägernek egyre erősödött az az érzése, hogy valahol odafönt nem tudják, mi a helyzet. És ebben nem tévedett. A határőrség a Nemzetvédelmi Minisztériumhoz tartozott, és ott, a minisztériumban a sok tábornok, beleértve a határőrség parancsnokát, semmit sem tudott. Az akkori második legmagasabb rangú katonai vezető, Goldbach tábornok később felidézte, hogy a tévét nem nézték, nem is tudták, mi zajlik a határon, arra vártak, hogy a miniszter visszaérjen a kb-ülésről.
Goldbach: „Így aztán olyan zűrzavar uralkodott, amely nem különösebben dicsőséges egy hadseregre nézve, tudniillik senki sem volt abban a helyzetben és senki nem is volt hajlandó magához ragadni a parancsnokságot. … Tulajdonképpen arról folyt a vita, hogy míg a nemzetvédelmi miniszternek az volt a felfogása, hogy ezeket a dolgokat először az ország politikai vezetésével kell megbeszélni, egy sor tisztnek az volt a véleménye, hogy a miniszter maga is felelős egy ilyen helyzetben, és saját kezébe kell vennie a hadsereg vezetését, ha a politikai vezetés pillanatnyilag erre nem képes.”
Végül a hadsereg nem vette a saját kezébe a kezdeményezést, és ebben állítólag Goldbach tábornok kompromisszum-készségének is szerepe volt. De hát az igazi erő – amíg egyáltalán volt erő – nem is a hadsereg volt, hanem a pártközpont és az Állambiztonsági Minisztérium, ismertebb nevén a Stasi. A pártközpontból Egon Krenz addigra már megbeszélte a lényeget Erich Mielkével, az állambiztonsági miniszterrel. Krenz így emlékszik a beszélgetésre:
Krenz: „Először azt kérdeztem tőle: te hogyan döntenél? Erre azt mondja: te vagy a főtitkár. Ez a reagálás nekem rendkívül fontos volt.”
Krenz ezek után úgy érezte, hogy – utazási rendelet ide vagy oda – nem vár holnapig, hanem a maga részéről megnyitja a falat.
Krenz: „Erre azt mondtam neki: e miatt a néhány óra miatt nem kockáztatunk egy konfrontációt a lakossággal. Tehát: fel a sorompókkal. És ő azt mondta: igazad van. … Elsősorban nem attól féltem, hogy lőni fognak, mert a Nemzetvédelmi Tanács elnökeként 1989 november 3-án parancsot adtam ki, hogy a lőfegyverek alkalmazása a legszigorúbban tilos, még akkor is, ha tüntetők behatolnának a határövezetbe. Ugyanis amikor november elsején Gorbacsovnál voltam Moszkvában, az ottani biztonsági szervek arra hívták fel a figyelmünket, hogy november 4-én a tüntetésen egy csoport elszakad a többiektől az Alexanderplatzon és meg akarja rohamozni a Brandenburgi kaput. … A parancs november 9-én is érvényben volt. Nem tudom, milyen katasztrófa következett volna be, ha ez a parancs nem lett volna.”
Sajnos, Jäger alezredes a Bornholmer Strassén a vezetők újabb döntéséről semmit sem tudott, úgyhogy kénytelen volt saját hatáskörben kinyitni a falat.
Jäger: „22.30 – 23 óra körül a helyzet annyira kiéleződött, hogy elhatároztam, beszüntetünk minden ellenőrzést, és hagyjuk kiutazni a polgárokat. Erre lent kinyitottuk a sorompót és átengedtük az NDK-polgárokat. Az addig foganatosított összes ellenőrzést beszüntettük, és az NDK-polgárok a Bornholmer Strasse teljes szélességében Nyugat felé áramlottak.”
“Wahnsinn” Ez volt az a szó, amelyet a leggyakrabban lehetett hallani: meg kell őrülni, ez nem lehet igaz. Torokszorító érzés, ahogy az emberek megnyitották a falat.
Mert a falat persze ők nyitották meg. Először a magyar-osztrák határon, aztán azzal, hogy Lipcsében, Drezdában, Berlinben nagy tüntetések voltak.
November 9-ének éjszakáján senkinek sem esett baja, ami egyebek mellett azért is érdekes, mert a határőröknek, akik részben a Stasihoz tartoztak, ugyancsak nem esett bántódásuk, amikor a tömeg elsodorta a határt. Sőt, a határőrök is kaptak a pezsgőből, amely szépen folyt azon az éjszakán.
Lothar de Maiziére, az NDK első szabadon választott, és egyben utolsó miniszterelnöke, később hálát adott az istennek, hogy ilyen békésen zajlott a változás. Annak ellenére, hogy – ahogy visszaemlékszik – az ellenzékiek feje felett ott lebegett a Mennyei Béke Terének szelleme. A kínai rendcsinálást az NDK vezetői, köztük Egon Krenz néhány hónappal a fal leomlása előtt még melegen üdvözölték.
Lothar de Maiziére: „Azt hiszem, legkésőbb 89 októberében valaki megparancsolhatta, hogy az összes védőangyal, aki csak Európában rendelkezésre áll, mind jöjjön az NDK fölé. Később sokat beszélgettem Vjacseszlav Kocsemaszovval, aki akkor a kelet-berlini szovjet nagykövet volt. Azon az éjszakán, amikor Moszkvával és a Nyugati Hadseregcsoport főparancsnokával, Sznyetkov tábornokkal telefonált, hogy miképpen reagáljanak, akkor még, ahogy a nagykövet mondta, még minden nyitott volt. … Potsdamban mozgósítás is volt.”
Krenz másnap reggel beszélt Kocsemaszov nagykövettel, akihez – mint mondja – baráti viszony fűzte. Moszkvában nyugtalanok az éjszakai változások miatt – közli Kocsemaszov, mire Krenz azzal igyekszik nyugtatni, hogy az utazási rendeletet Oskar Fischer külügyminiszter már egyeztette a szovjet nagykövetséggel. Krenz meglepetésére azonban Kocsemaszov azt mondja, hogy csak az NDK-NSZK határról volt szó, nem pedig Berlinről. Krenz nem kis meglepetésére Kocsemaszov arra hivatkozik, hogy a négyhatalmi megállapodás miatt nyugati érdekek sérülnek, és ezt Moszkvában nem szeretnék. Krenz dühös, és éppen felelősségre készül vonni munkatársait, amiért nem egyeztettek alaposan a szovjetekkel, de nem egészen egy óra múlva megint Kocsemaszov nagykövet van a telefonnál, és ezt mondja Krenznek:
Krenz: „Mihail Szergejevics és az egész vezetés nevében gratulálok nektek a bátor lépéshez, hogy megnyitottátok a berlini falat. – Hát igen, két ilyen telefonbeszélgetés alig egy óra alatt. Szerettem volna tudni, mi történt Moszkvában. Egyszerűen tudomásul vették a tényeket? A választ valószínűleg csak akkor fogjuk megtudni, ha a szovjet, amerikai és nyugatnémet archívumok és a titkosszolgálatok iratai ugyanolyan nyilvánosak lesznek, mint az NDK-levéltárak.”
Lothar de Maiziére: „Afféle munkaidő utáni forradalmat éltünk meg. Az emberek 7-től 17 óráig dolgozni mentek, aztán elmentek forradalmat csinálni.”
Még a novemberi 9-i falnyitás éjszakáján is jellemző epizód volt, hogy a tömeg másnap hajnalban visszafordult, hogy reggelre mindenki beérjen a munkahelyére.
Bedő Iván
Feltöltve: 2014. november 9.
*Bedő Iván 1999-es Akik elkéstek és akik idejében érkeztek című rádióriportjának rövidített, szerkesztett változata. Az eredeti teljes műsor szövege olvasható: http://www.bedoe.de/tortenelem/ddr/fal_bontas.htm
