Széles körben terjed a világhálón az a képtelenség, hogy a magyarság ősei már több tízezer évvel ezelőtt hazánk területét lakták. Lehetséges-e egyáltalán, hogy bármely ma ismert nép közvetlen elődeit (amellyel ma kontinuitás is kimutatható) felfedezhetjük az őskőkor halászó- vadászó-gyűjtögető közösségeiben?
Valamennyi ma élő ember egy valaha élt őskőkori ősünk leszármazottja. Azonban a paleolitikum környezeti, természeti viszonyai nem tették lehetővé egységes, viszonylag kis területen élő közösségek kialakulását, hiszen a főleg vadászattal foglalkozó közösségek az őskőkor felső-szakaszában rendkívül mozgékonyak voltak. A helyváltoztatást, illetve a különféle kő-, és csonteszköztípusok elterjedését gyakran félkontinensnyi műveltségekben érhetjük tetten.
Nem alakulhatott ki olyan összefüggő terület, amely olyan sűrűn lakott, hogy nyelvi érintkezések révén egységes nyelv jött volna létre. Nyilvánvaló, hogy mind az ősember leszármazottai vagyunk, de azt figyelembe kell venni, hogy az őskőkori közösségek, kultúrák nem feleltethetőek meg mai értelemben vett nemzeteknek, népeknek. A tengernyi ellenérvből csak egy példa: az eszközkészlet sok kultúra esetében hasonló, hiszen gyakran azonos környezeti feltételek mellett élő közösségekről van szó, amelyek ugyanazokra az állatokra vadásztak, sőt! Gyakori az átfedés az egyes kultúrák anyagi műveltségében. Melyik csoport lehetett a magyar? Ez a szál kibogozhatatlan, ráadásul több tízezer évvel ezelőtt nyelvünk sem létezett, hiszen egyik nyelv sem a világ kezdete óta létezik, hanem valószínűleg az őskőkor legvégén, vagy még inkább a középső kőkorban jelentkező változások, átalakulások révén alakultak ki a ma is ismert nyelvek ősei. Ekképpen keletkezett az uráli ősnyelv is, beszélőinek tárgyi hagyatéka valószínűsíthető az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria középső- és újkőkori emlékei közt.
Több népszerű honlapon is lehet olvasni az alábbiakat a Kárpát-medencei őshazáról, például itt és itt:
„Európában az élet a Kárpát-medencében alakult ki, itt volt a legélhetőbb a klíma, itt a legalkalmasabb a mezőgazdaság számára az éghajlat, a talaj illetve itt a legbőségesebb a víztartalék, itt a legkevesebb az éghajlati kilengés, ritkák a kiszáradásos, sivatagosodási időszakok. A négy évszak jelenléte kiegyensúlyozottságot eredményez”.
A Kárpát-medence valóban értékes terület, viszont az őskőkorban a negyedidőszaki éghajlati mozaikosság volt jellemző, tehát az a statikus éghajlat, amiről a cikk ír, egyáltalán nem, sőt egy fluktuáló (hullámzó, tehát kiterjedő, összehúzódó vagy éppen eltűnő) növényvilággal, állatvilággal és éghajlattal kell számolni. A környezet változása gyakran kényszerítette életmódváltoztatásra az őskori embert.
„A mai Magyarország területén százezres lélekszámú települések romjaira bukkantak, ezeket mai szóhasználattal megapoliszoknak nevezhetjük, tekintetbe véve az akkori városok lakosságának számát.”
A Kárpát-medencében a későbbi időkben sem léteztek az egyesek által vizionált többszázezres „megapoliszok”, amelyeket a tudomány eltitkolna. Kérdezhetnénk: hol vannak ezek az emlékek? Vélhetően a legenda e része az úgynevezett „tell” településekre vezethető vissza. Ezek a hosszú ideig tartó egy helyben lakás következtében a sok hulladék és házmaradvány egymásra halmozódásából jöttek létre. A neolitikum és bronzkor egyes szakaszainak jellemző települései, de semmiképp nem „megapoliszok.” Legfőképp azért nem, mert a több százezres lakossághoz túl kicsik.
A Hódmezővásárhely-Gorzsa tell kb. 3,5-4 hektár nagyságú. Csak egybevetésképpen, hogy az állítás teljes képtelensége érzékelhető legyen: a mai Szatmárnémeti lakossága nincs 100 ezer fő, területe pedig 15 ezer hektár, vagyis legalább húszezerszer nagyobb, mint egy ilyen tell, pedig egy mai városban vannak emeletes házak, és szorosabban épültek a földszintes házak is, mint egy régi településen.
Szegedi Kristóf István
Utolsó frissítés: 2015. február 1.
Érdeklődőknek:
Fodor István: Őstörténet és honfoglalás. Budapest, 2009.
Dobrossy István (főszerk.): Emberelődök nyomában. Az őskőkor emlékei Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 2001.
