Még a magyarországi rendi megmozdulások sem robbantak volna ki külföldi együttműködés nélkül: Bethlen Gábor és I. Rákóczi György a harmincéves háborúban az észak-nyugati protestáns országok támogatását élvezte, II. Rákóczi Ferenc a spanyol örökösödési háborúba kapcsolódott be a franciák oldalán. Bocskai és Thököly pedig egyenesen a törökkel szövetségben harcolt. Igaz, hogy a külső segítség nem volt elég, de nem igaz, hogy nem is létezett.
Az 1848-as szabadságharc fontos előfeltétele volt a párizsi és a két bécsi forradalom: a márciusi és az októberi. Sőt az utóbbi kimondottan a magyarok védelmében robbant ki, ami elég ritka a nemzeti forradalmak történetében. Cserben nem ők hagytak minket, hanem fordítva: a magyar honvédség a Lajtánál tétlenkedve várta meg, hogy Windisch-Grätz bevegye a forradalmi Bécset. A szabadságharc katonái sorában lengyelek, németek, olaszok harcoltak a magyarok oldalán, a vezető posztokon is, és ott találjuk őket az aradi vértanúk között. (Ahogy persze magyarokat is lelünk az ellenfél oldalán: Zichy Ödön vagy a magyar nyelvű könyveket publikáló Lamberg Ferenc neve közismert, a császárpártnak magyar sajtója is volt, olvasóközönséggel.) Igaz, kaphattunk volna több segítséget, de nem igaz, hogy nem kaptunk semmit.
Az 1956-os forradalom elképzelhetetlen a hidegháborús nyugati magatartás és az osztrák államszerződés nélkül. Igaz, Amerika, melynek 1941-ben Magyarország komolyabb indok nélkül, egyoldalúan üzent hadat, 1956-ban nem vállalt érte atomháborút; ez különben beláthatatlan következményekkel járt volna, nekünk sem lett volna érdekünk. Nem igaz, hogy Amerika katonai segítséget ígért volna: vezetői kizárólag együttérzésről és a függetlenség kiharcolása után juttatandó gazdasági támogatásról beszéltek a forradalom napjaiban. A nyugati országok emigráló magyarok tízezreit segélyezték, oktatták ingyen, leginkább Ausztria. Igaz, tehettek volna többet Magyarországért, de nem igaz, hogy csak hitegettek, és semmit sem tettek. (Erről lásd cikkünket: Cserbenhagyta a Nyugat Magyarországot 1956-ban?)
